tragoediai jelenet alatt, s mosolyogva folytatá himzése keresztöltéseit,
egy hallgatási percz szünete alatt alkalmat vett magának e kérdéssel
interpellálni a bujdosót:
– De hát a lengyel harczos miért árulkodik a magyarra?
– Ugyan Eliz! Kiálta egyszerre missz Natálie és Hermine az ifju
oppositiótagra. – Hogy lehet oly gyöngédtelen?!
Bogumil tehette volna azt, a mit „más“: hogy a majoritás ily fényes
bizalmi nyilatkozata után, fölöslegesnek tartson minden további
önigazolást; de ő megakarta mutatni, hogy nála a „kék könyv“ rendben
van, s azt minden perczben leteheti a ház asztalára.
– Csak bevágtam az utját az árulónak. Megtudtam, hogy saját nyomorú
életének megmentéseért engemet akar feláldozni s ha nála maradok,
elárul; mert tessék elhinni, ezek a régi csökönös táblabirák minden
roszra képesek. Ezért megelőztem őt, hogy ha gonosz szándéku
árulkodásával föl akar lépni, önmaga essék a kelepczébe.
Eliz vállat vonitott, s valami olyan csettenést hallatott
nyelvecskéjével, mint mikor az ember azt akarja valakivel tudatni, hogy
„oh be otromba óriási nagy hazugságot akarsz te most én velem elhitetni“
a nélkül, hogy tulajdonképen egy mondott szót ejtene ki ajkán.
Missz Natálie basilisk villámokat lövelt a kétkedőre, Bogumil
észrevehette, hogy itt Eliz kisasszonyra nagyszerü dorgálás várakozik.
Nem akarta ez üdvös tanitást meggátolni. A visszafojtott fájdalom
érzetével vevé kalapját s szemhunyó lemondással rebegé: hogy igen idején
látja egyelőre visszavonulni; sőt, ha azon meggyőződésre jutand, hogy
jelenléte bárkire nézve is a háznál kellemetlenné lett, kötelességének
ismerendi, semmivé lenni, elpárologni.
Azzal kihátrált a szobából s mindjárt futott le az angol kertbe, a
visszatérendő Gyuszit elfogni.
A hátramaradtak közt rögtön kitört a „jegyzék-háboru.“
– Eliz kisasszony, ön egy neveletlen gyermek! tört ki legelébb is missz
Natálie.
– Ugyan miért? kérdé a kis rebellis, bátran fölemelve daczos fejét.
– Illik-e a vendéget megsérteni.
– Illik-e a házi gazdára árulkodni?
– Azt ön nem képes megitélni. Azt a törvényes férfiak „vétlen
védelemnek“ hiják.
– No, mi kis leánykák meg a nevelőben „csunya árulkodásnak“ szoktuk
nevezni. És az olyant kivexáltuk magunk közül.
– Azt elhiszem; arra ön nagyon képes: valakit vexálni, boszantani. Annak
fényes próbáit adja mindennap; de én jobb szeretném, ha a franczia
leczkéit tanulná meg az alatt.
– Én meg jobb szeretném, ha épen semmi franczia leczkét sem kellene
tanulnom.
– Oh igen; ön szeretne nem tanulni semmit, hanem csak felnőni ugy, mint
egy kis hamupepejke. Ez minden kis leánynak az ideálja. –
Aschenbrödelnek lenni, aztán gyémántos ruhákba öltözni.
– Mért nem tanitanak arra, a mit szeretnék tanulni? mért nem adnak
magyar nyelvtant? azt tanulnám.
Missz Natálienak minden harasszgombolyag kiesett e szóra az öléből s
szétgurult valamennyi szék alá.
– Hallatlan ez!
– De ugyan már mi volna benne hallatlan? Engem soha sem visznek
Francziaországba, a francziákat sem hozzák ide soha; de magyarokkal
mindennap jövök össze s aztán olyan furcsa, hogy nem tudok velük
beszélni. Azok olyan szépen köszönnek nekem az utczán, s én még csak el
sem tudom fogadni; annyit sem tudok nekik visszamondani, hogy adjon az
Isten hát nekik is egyszer egy „jó napot.“ Aztán odalenn a kertben a
parasztleánykák, mikor gyomlálnak, olyan szép dalokat énekelnek. Ugy
szeretném tudni, hogy miről dalolnak, mert az valami nagyon szép, valami
nagyon bús lehet; aztán a dallam megragad a fejemben; egész nap azt
dúdolom magamban, s a verset nem tudom hozzá. Pedig olyan szép.
S azzal elkezdé dúdolni szöveg nélkül a „Télen nyáron pusztán az én
lakásom“ valóban gyönyörü dallamát.
– Eliz kisasszony! parancsolá magas tekintélylyel a Missz: keljen ön fel
a himzéstől s menjen tanulni a grammairet!
Eliz rögtön letett tűt és ollót, elővette a grammairet; leült egy
ablakba s az elmés nyelvtani gyakorlatot az „il“ használata fölött
elkezdé ugyanazon „Télen nyáron“ melodiájára dúdolni:
„Il fais froid. Quelle heure est il? Il est midi!“
– Eliz! rikolta magán kivül missz Natálie. Most már elég! Most már
teljes a mérték! Menjen ön ki rögtön a terembe, egy óráig büntetésül a
zongoránál fog ülni s folyvást „skálát“ fog játszani.
A kis gonosztevő felállt s gonoszul mosolyogva forditá hátra
megalázhatlan fejét.
– A tisztelt haditörvényszék elitélhet; de azért a bujdosót nem tartom
derék embernek!
A gonoszlélek! Tudta, hogy ezért büntetik; tudta, hogy ez fog fájni
legjobban.
S aztán mit tett? Talán meghunyászkodott az itélet kimondása után?
Dehogy. Tessék csak elképzelni! Leült a zongorához, s egy óráig folyvást
verte rajta, – nem a parancsolt hanglépcsőt, – hanem magát azt a
veszedelmes, betiltott, konfiskált dallamot: „Télen nyáron pusztán az én
lakásom.“
Missz Natálie görcsöket kapott. Talán el is ájul, ha Hermina nem
vigasztalja. Ne ügyeljen a rosz, malitiosus gyermekre; majd megmondjuk a
papának.
– Ah Hermine! zokogá missz Natálie, a nagyobbik kisasszony nyakába
borulva. Ha ön nem volna; ell kellene hagynom ezt a házat!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Daczára a hives tavaszelői alkonyatnak, a bujdosó megállta a lest az
angol kert hátulsó ajtajánál, mely a kertek alá vezetett, tudva, hogy
Gyuszinak azon az uton kell visszajönni.
Egy kicsit késett a ficzkó, mert utközben sok veréb volt az
akáczkeritéseken, azokat kellett neki hajigálni; Bogumil figyelemmel
kisérte e kötelességmulasztást már messziről s midőn a fiu a kertajtóhoz
ért, hirtelen eléje dobbant, mint a szakállas farkas, a ki a kis
gyerekeket megeszi.
– Hát te mért nem sietsz jobban?
Gyuszi ijedten kapta le magas tetejü kalapját, mely épen olyan nagy
volt, mint ő maga, mintha azt fejezné ki vele: hogy hiszen itt az
üstököm, czibáld meg; de ne kérdezz.
Bogumil meg is tépászta. Ilyen alkalmat a cselédnép rendbentartására nem
lehet elmulasztani.
– Hát mit izentek vissza, te csavargó?
A kis talpats elébb fölfelé törülte az orrát, azután messzire
felágaskodva szemöldökeivel, elkezdé mondani, a hogy az uton kicsinálta
szépen.
– Tiszteli a nagyságos ur a nagyságos urat alázatosan, csókolja a
kezeiket, azt izeni, hogy „nix tájts.“
– Mit izen te, semmirevaló? kérdezé Bogumil, jobbról balról
pofonlegyintve a gyereket.
– Azt izeni, hogy visszaküldte a levelet: bömbölt a poronty, kiejtve
kalapjából a levelet.
– Hah! visszaküldi? kiálta homlokon ütve magát Bogumil.
– Az ám, azt izente, hogy nem tud németül. Piszegé Gyuszi, nagyon örülve
rajta, hogy már egyszer magát kezdi ütni az a nagy ur, nem őtet.
– Hallatlan! Add fel azt a levelet! Csak nem várod, hogy én hajoljak le
érte? pimasz. És most takarodjál; ne merj felőle senkinek beszélni, hogy
hol voltál? mert nyársba huzlak.
Azzal zsebredugva a visszaküldött levelet, rohant fel Ankerschmidt
lovaghoz.
Egyenesen be a szobájába, mint a ki legjáratosabb ottan. A lovag még
délutáni álmát aludta, csak a nagy lármára riadt fel, a mit Bogumil már
az ajtóban elkezdett.
– Hallatlan! Égrekiáltó ez!
– No! Mi szabadult el? Kiálta a lovag, felszökve a pamlagról.
– Uram, lovag ur, ez tulmegy minden mértéken. Ez a szemtelenség, ez az
impertinentia.
– No, no, mi az?
– Tessék elképzelni. Az a hetyke faragatlan táblabiró micsoda kihivó
sérelmet követett el méltóságodon, méltóságod házán, czimerén,
családján, méltóságod fényes nagy nevén. Hah! Ez valami hallatlan. Én
bámulni kezdek ezen embernek a bátorságán!
– No de hát mi az? Magyarázza meg ön.
– Tessék, elmondom. Most találkozom véletlenül méltóságodnak egyik hü
apródjával a kis Gyuszival. Feltünt előttem a dühtől kilelt arcz,
melyben az ifjuság daczára a nemes szenvedély ereje lángolt. Kérdem
tőle, mi történt vele. Gondolja el ön! szólt a derék ifju, egy levelet
vittem a kastélyból abba a másik házba a kurta nemeshez, s az nem
fogadta el az általunk küldött levelet, olvasatlanul visszaküldé.
– Levelet? Innen? Tőlünk? kérdé a lovag elbámulva. Micsoda levél lehet
az?
– Ime itt van. Kezembe adta az apród, hogy hozzam ide.
Ankerschmidt átvevé a levelet s összevont homlokkal nézte rajta a
czimiratot, tompán dörmögve:
– Ez Eliz irása.
Bogumil ugy tett, mint a ki ezt nem sejtette.
– Tehát annyival nagyobb a sérelem! Egy nő irányában gorombaság.
Garanvölgyi azt izente, hogy nem fogadja el, mert nem tud németül.
– Az ördögbe! De hát mit irhat az én leányom Garanvölgyinek. Dörgött
morgott a hadastyán, a levelet hol pecsétes hol czimzetes oldalán
nézegetve.
– Kérem alássan, azt meg lehet tudni, szólt Bogumil nagy készséggel.
– Micsoda? kiálta Ankerschmidt, félrekapva a levelet. Csak nem képzeli
ön, hogy én egy levelet fel fogok törni, a mi nem nekem szól?
A kalandor kissé le volt forrázva ezzel.
– Nem ugy értettem, kérem alássan, hanem hogy talán a kisasszony maga…
– Ejh! ön nem ismeri a kisasszonyt, az nem fogja megmondani. Nekem
Garanvölgyivel van dolgom.
– Igaz, igaz! Erősité Bogumil e nézetet, addig ütve a vasat, mig tüzes;
– ez szörnyü megbántás, azt izenni vissza, hogy nem tud németül.
– És énnekem a mennykőbe is, meg kell tudnom, mi van abban a levélben, a
mit az én leányom ir egy olyan ellenséges táborba.
– Valódi árulás. Ne hijjam ide missz Natáliet.
– Ne. Maradjon. Majd megtudom én attól, a kinek szól a levél.
– Hiszen a kisasszony maga is…
– Mondtam már egyszer, hogy az nem. Ha ő nem akarja e levél tartalmát
nekem megmondani, én nem tudom őt kényszeriteni; mert én gyermeket meg
nem ütök; de amattól megtudom; mert az férfi, s ha meg nem mondja,
megverekszik velem!
– Dicső! dicső! Valóban kilátszik a nemes ember és a katona! Minden iz
egy lovag, minden iz egy hős. Engedje meg, méltóságod, hogy én
rohanhassak a vén poltronhoz és számadásra vonhassam e gyáva
megbántásért.
– Micsoda? én helyettem.
– Nem. Mint cartel-vivő. Engedje méltóságod, hogy ez ügyben segédje
legyek.
– Köszönöm. Magam fogok odamenni, szólt a lovag mogorván, s indult
kardját felkötni.
– De tanuk nélkül? Az veszedelmes. Hátha valami insultust tesznek?
– Ketten leszünk! szólt a hadastyán, kardjára ütve. Kérem önt, most
menjen fel szobájába, s ne szóljon e felől senkinek.
Bogumil hajlongott és elhátrált, a folyosón végighaladva kezeit
dörzsölé, s polkalépésben kapkodva lábait szobájáig, egy kicsit fütyülve
is csendesen mellé. A két öreget összeveszitnem már szépen sikerült. –
Jobb lett volna ugyan, ha őt küldik kihivó segédnek; de igy is bizonyos
a siker. A táblabiró égető maró választóviz satyrája, a hadastyán
puskapor természete; ha ez a kettő összeakad, kétségtelen az explosió!
Ezek jól összekerültek.
A hadastyán kardja végig csörtetett a lépcsőkön, a kalandor
polkalépésben szökdelt végig a vendégszobában, kedélyesen fütyörészve
mellé.
IV. A kik egymást meg akarják enni.
Garanvölgyi ur Kampós urammal épen a gazdasági számadások befejezésén
fáradozott, midőn Ankerschmidt lovag kardja megcsörrent az ajtó előtt.
A lovag fejéből az úton kissé kipárolgott a harag; elgondolta magában,
hogy valamennyire cordialis, humoristicus viselet bevezetésül sokkal
inkább illeni fog hozzá, mint egyszerre mindjárt az öreg ágyukkal
rukkolni elő, a miért is a koczogtatásra belülről hangzó „lehet“ szót
arra értve, hogy „herein“, azzal a durczás tréfával nyitott be az ajtón,
hogy: „áh, ön azt mondja „herein“ és mégis azt állitja, hogy nem tud
németül.“
Ekkor álltak először egymással szemtül szembe.
– Nem, uram, szólt Garanvölgyi; én azt mondtam, hogy „lehet.“
– Ah. Tehát miért nem a régi magyar szokás szerint: „szabad.“ Lássa ön,
én ismerem a magyart, én nem tagadom el.
– Hja uram, e szót „szabad“ én politziaellenes dolognak tartom
emlegetni. Most csak „lehet“, de nem „szabad.“ Tessék helyet foglalni.
Minek köszönjem e szerencsét?
– Ön tudja azt jól; ön engemet megbántott.
– Az nem lehet, álmodni sem szoktam méltóságodról soha. Senkit sem
bántok meg. Mindig a zsebemben van az osztrák büntetőtörvénykönyv, soha
sem teszek semmit, a mig meg nem nézem, hogy nincs-e az valamely
paragrafus által tiltva.
– De ön egy levelet, a mi házamtól jött önhöz, visszautasitott
olvasatlanul, azzal az izenettel, hogy nem tud németül.
– E vétség ellen nincsen paragrafus a büntető törvénykönyvben, ha csak
utólagosan nem fog helyrepótoltatni a Reichsgesetzblatt valamelyik
későbbi számában, az eddigiekben tudom, hogy nincs, mert azokat
tanulmányoztam.
Ankerschmidtnek megint kezdett már a fejébe tódulni a vér.
– De uram, ön maga is katona volt, s mint tudom, jó katona; ön tudni
fogja, hogy vannak sérelmek, miket semmi törvényszék nem orvosolhat, de
a miket férfi férfival egyedül szokott elintézni.
– Tudom, lovag ur, de azt is tudom, hogy kivételes törvények mivel
biztatják azt, a ki fegyvert vesz a kezébe, mikor engedelme nincs rá: és
én engedelemnélküli engedelmes alattvaló vagyok.
Ankerschmidtnek egy egész bataillon ördögöt kellett visszatartóztatni a
rohamtól ez ingerkedésre. Csak az hüsitette a vérét, hogy ennek a
táblabirónak azokhoz a sarcasmusokhoz olyan szelid, nyugodt apostoli
fehér szakállu ábrázatja volt.
– No, hanem hát tegyünk félre minden tréfát; folytatá Garanvölgyi;
mondja meg nagyon tisztelt uram, miben és mi által találja magát
megsértve részemről?
– Igen. Ön uram ma egy levelet kapott, melyet házamtól való cseléd
hozott ide.
– Kaptam. Nem tudtam, hogy cseléd; azt gondoltam szolgabiró, mert olyan
magas tetejü kalapja volt. Különben nyájasabb lettem volna hozzá.
– Ön e levelet fel sem bontotta; meg sem nézte, kitől jön? hanem
feltöretlen visszaküldte azzal az izenettel, hogy nem tud németül.
Ankerschmidt e szavaknál élesen szemügyre vette Garanvölgyi arczát: mit
felelhet erre?
Az pedig egy quekkerhez illő szelidséggel felelt:
– Mert valóban nem tudok.
– Ah pah! Ezt higyje az ördög. Ön előkelő ur; szülői bizonyosan jó
nevelésben részeltették; lehetetlen, hogy nyelvekre ne tanittatták
volna.
– Óh igen is, tudtam valaha. Sőt igen nagyrabecsült volt előttem a német
tudomány és litteratura; egy időben egészen au courant tartottam magamat
benne; még azt is meg tudtam mondani, melyik szakma micsoda uj
tehetségekkel szaporodott a német irodalomban: hanem már –
elfelejtettem.
– Ah uram, ez nagyon erős! Kiálta Ankerschmidt, kardjával nagyot ütve
maga elé; ilyen feleleteket adogasson ön másnak, ne nekem. Én nem ilyen
humoristicus válaszokért jöttem.
– Humoristicusnak találja ön?
– Hogy az ördögbe ne? Azt mondani, hogy az ember elfelejtett – ilyesmit.
Garanvölgyi nagyot sohajtott s közelebb huzódott a lovaghoz.
– Nagyságos és vitézlő uram; igen-igen nagy dolgokat el tud az ember
felejteni, – ha akar. Valaha e megyének választott kormányzója voltam
huszonnégy éven át, minden három évben ujra megválasztva, s osztottam
igazságot ismerős törvények szerint, tartottam rendet jó sikerrel;
védelmeztem szóval, tettel, a mi az országnak becses volt. Ez elmult. Az
első évben sokszor jött, mintha álmodnám, hogy be kell mennem a
székvárosba, közgyülés lesz; nagy tárgyak fordulnak elő. Ejh, balgaság;
vége van már. El „kell“ felejteni! És én el „tudtam“ felejteni. Valaha
gazdag ember voltam; ha szüksége volt a népnek, mindig kenyeret talált
nálam. Ennek is vége. Sokáig ugy tetszett, mikor rongyos embereket
láttam ablakom alatt köszöngetni, hogy megyek megkérdeni, miért olyan
szomoruak? Ejh, balga képzelet. Nálam sem ugy van, mint régen. El kell
már azt felejteni: és én el tudtam felejteni. Voltak rokonaim, a kiket
jótéteményekkel halmoztam el: megcsaltak, kivertek őseim örökéből; és én
el tudtam vesztett jótetteimet felejteni. Volt egy öcsém, egy kedves
gyermekem: megholt leány-testvérem egyetlen fia, kit bölcsős korától
neveltem; valóban az volt nekem, a mi egy fiu az apjának: jó szivü,
derék, bátor és eszes, büszkeségem, gyámolom; öregségem vigasztalása.
Nem, az nem csalt meg, hanem K..steinban ül, tizenkét évre elitélve. Ha
velem marad, ha együtt jár velem; most ő is szabad; de mert másfelé
bocsátám: ő bünhödik, ifjusága éveit négy fal között fonnyasztva el; mig
én megmenekültem; és énnekem ugy tetszett sokáig, mintha mindennap
várnám hazajöttét, mintha már szobájában volna, mintha ismerős hangját
hallanám, mintha lépteire ismernék a folyosón; mintha használna az
valamit, ha midőn róla álmodom, s megfogom a kezét és azt mondom: már
most itt maradsz! hogy majd akkor ébren is itt fogom találni! Ez a
hallucinatio tartott legtovább: de el kellett felejteni, mert bolondság
az; nem élek én addig, hogy őt lássam; és én el tudtam e bánatot
felejteni. Uram, én elfelejtettem a mit veszték, el a mit szenvedtem, el
a mit reménylettem; elfeledtem népem bukását, elfelejtettem szégyenemet,
dicsőségemet; hogy ne tudtam volna hát elfelejteni azt; a miről nem
gondolkozom.
Ankerschmidt nem vette észre a sophismát, mely az antecedens és
consequens összeállitásából támad; nála csak az ragadt meg, hogy
ellenfelének egy kedves gyermeke van, a ki börtönben bünhödik; itt érzé,
hogy szemei nedvesülnek.
Most már sokkal csöndesebb hangon beszélt a táblabiróhoz.
– Távol legyen tőlem, hogy én önhöz insultátiókat tenni jöttem volna; e
lépésre az kényszeritett, hogy e levél boritékczimén, mely önhöz van
intézve, egyik leányom kéziratát ismertem meg. Ön, uram, természetesnek
fogja találni, hogy nekem, mint apának, kötelességem megtudni azt, hogy
gyermekeim, előttem ismeretlen emberekkel mit leveleznek? Az hozzám nem
illik, hogy e levelet magam bontsam fel, mert nem nekem szól. Azért
visszahoztam ezt önhöz, hogy bontsa fel ön, s ha maga nem érti azt, mit
szavára el kell már most hinnem, van tisztviselője, a ki tud németül,
olvastassa el azzal, s ha lehet, ismertesse meg velem annak tartalmát.
– Jól van, szólt Garanvölgyi, átvéve a levelet s kivéve azt
boritékjából, odainté Kampóst, hogy olvassa el annak tartalmát.
Kampós pedig igazán nagyon keveset tudott németül.
De már most mit csináljon? Ha ő is azt mondja, a mit a földesur mondott,
a katona ur azt gondolja, hogy tréfálni akar vele s még megagyalja. A mi
szabad a földes urnak, nem szabad a kasznárnak. Már csak rá kellett
szánnia magát, hogy keresztül ötöl-hataljon a levélen.
Szerencsére a kisasszonynak olyan finom szép irása volt, mint a metszés.
Kampós ur nem is csinált egyéb hibát a felolvasásban, mint hogy a „V“-t
mindenütt „W“-nek olvasta, ugy kell neki! miért nem irják „f“-fel?
Ankerschmidt látva, hogy igazán nehezen megy neki a forditás, minden
tételt maga utána mondott magyarul. A hol Kampós uramról saját magáról
kezdett szó lenni, az majd a torkán akadt a jámbor férfiunak; háromféle
szint is váltott s mikor elhagyta, ugy tetszett neki, mintha székek,
pamlagok s a két földesur is a pamlagon tánczolni kezdenének csendesen.
Garanvölgyi visszatette a levelet boritékjába.
– Megengedi uram, hogy megtartsam e levelet?
Ankerschmidt némán inte fejével s csak hosszu bajuszát morzsolgatta
végig, szemöldeit komolyan leránczolva. Végre, hirtelen odafordulva
Garanvölgyihez, kérdezé:
– Ez bolond dolog ugyebár? uram.
Garanvölgyi csendesen mosolygott.
– Dehogy bolond. Nincs ebben semmi rosz. Én igen köszönöm a drága
kisasszonynak szives figyelmeztetését; jó szivéről tanuskodik, de én
nekem, ugysegéljen, a szivemet kivéve, semmim, a mit titokban tartsak.
És ezzel be volna fejezve e kritikus kérdés?
– Ugy látszik. Én mégis nagyon szeretem, hogy ezt megtudtam, ön nem fog
érte indiscrétnek tartani; remélem.
– Én pedig viszont remélem, hogy derék pártfogónémra nézve ez nem leend
semmi következménynyel.
– Az már az én dolgom: szólt Ankerschmidt komoran helyéről fölkelve.
Családom körében szigoru vagyok. Katonaságnál tanultam, hogy a
feljebbvalónak az alattvaló szót fogadjon.
– Igaz. Helyeslé Garanvölgyi. Csak az az egy alkalmatlan a házi
fegyelemtartásban: hogy ott többnyire a nők a vezérek, a férfiak a
közkatonák.
Ankerschmidt jónak látta takarodót fuvatni. Sietett már haza.
A tornáczig elkisérte őt Garanvölgyi; ott Kampósnak hagyta meg, hogy
kisérje tovább a nagyságos urat, mert ő nem hagyja el a házát.
– Még mindig fogadása tiltja? kérdé Ankerschmidt.
– Nem annyira, mint a csuz a félfejemben.
Azzal elváltak egymástól. A következő perczben mind a kettőnek egyszerre
egy gondolatja támadt: az, hogy – tán lehetett volna az elváláskor kezet
is szoritani. Már késő. Miért nem nyujtotta azt elébb a másik?
Mi előtt azonban Ankerschmidt a tornáczból a pitvarba léphetett volna, a
kiséretéül rendelt Kampós hirtelen utját állta oly sietséggel, hogy a
lovag már egyelőre azt képzelte, hogy valami merényletet tervez ellene.
– Nagyságos uram; kérem csak egy pillanatra. Ne menjen még el. Tessék
kihallgatni engem.
– Nos? kérdé Ankerschmidt szörnyen szemmeresztve.
– Rettenetes dolog az, a hogy el vagyok árulva. Ne tessék hinni. A
tekintetes ur nem tud semmiről semmit. Egyedül én vagyok a vétkes; neki
semmiről sincsen tudomása.
– Hogyan? szólt a lovag elkomorodva. Tehát mégis volna benne valami?
– Én nem bánom, ha kerékbe törnek is; tudom, hogy az az áruló majd
másutt is elfogja mondani. Azért magam jelentem fel magamat, nehogy a
tekintetes urnak, az én jó uramnak, legyen valami baja miatta. Persze az
a hamis ember tudja jól, mert előtte rejtettem a prés-házban az ászok
alá.
– Mit? kérdé Ankerschmidt, nagy aggódással?
– Már, ha fejemet veszik is, mi haszna tagadnám. Megvallom.
– Talán csak nem?…
– Igen is, ugy van; – egy csomó „Marczius 15-két“.
– Mi az ördög az?
– Negyvennyolczadiki ujság.
– Semmi más? Hát vegye ön ki az ászok alól, mert ott elrohad.
– S nem lenne érte semmi bántásom?
– Bánja is valaki az ujságokat. Tegye ön a könyvtárába, senki sem fog
érte jönni.
– Hm. Ejnye. Ezt nem gondoltam hanem még azután kérem alássan, más is
van ám.
– A patvart! még más is?
– A miről az a levél beszél.
– Tán fegyverek?
– Igen is, bizony. A kolna padlásán.
– No, a menykőbe, ez rosz. Ön fegyvereket rejteget? Mi czélra?
– Tudom, hogy végem van: de kimondom. Jobb, ha előre megmondom. Valaha
egy szép dupla puskát kaptam a tekintetes urtól, igen becses ajándék;
épen azért adom fel magamat, nehogy a tekintetes urra fogják, ha
megtalálják, mert az ő neve van bele vésve. Azt nem akartam beadni, mert
igen jól hord, aztán remélettem, hogy valaha mégis csak lehet majd
vadászni.
– Vadászfegyver? Hát még mi?
– Hát, még, – még. Már csak elmondok mindent: meg egy lőporszaru.
Ankerschmidt roppantul elkaczagta magát. Azt várta, legalább is egy ágyu
fog előkerülni.
– No hát, szólt vállára verve a töredelmes bujtogatónak, minthogy ön
olyan szenvedélyes vadász, hát menjen ki a kolnába, hozza haza a duplát;
mire hazaér, én küldök önnek egy fegyverengedélyt, nálam van egy pár,
hivatalnokaim számára kiadva; egyet önnek engedek, s mikor lejár,
eszközlök önnek ujra. Hát sok nyulat lőjjön aztán.
Kampós uram azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik? Hogy ő még
egyszer valaha vállára akaszthassa a puskáját s ugy mehessen végig az
ugaron fényes nappal, azt ő ugyan egyhamar még álmodni sem merte. Nem is
messze kisérte ő aztán a lovagot, hanem a mint jó éjszakát kivánhatott
neki, vette az utját a kolna felé, s ha látott valaki embert, a ki egy
helyett kettőt lép, az ő volt.
Várhatta őt Garanvölgyi vissza! Mikor alig vett lélekzetet addig, mig a
kolna tetejére fel nem mászott, ott nyaktörő gymnasticaval fel nem huzta
magát az elhagyott pálinkafőző kéményéig s abba lenyulva, elő nem huzá a
százféle ruhába pólált drága kincset, melylyel aztán örömében le is
gurult a háztetőről; szerencséjére egy venyige rakásra esett, csak az
orrát törte be. Bánja a patvar, csakhogy a puskának nem esett baja. Az
megmaradt a maga épségében, még rozsdafolt sincs rajta, azt Kampós uram
összevissza törülgette kabátja szélével, sárkányát megpróbálgatá,
arczához fektette, ha ismerik-e még egymást, sőt végre még meg is
csókolgatá, s azután vállára akasztotta, s csipőjére tett kézzel ment
vissza a faluba. Szentül azt hitte, hogy ő most két lábbal magasabb,
mint tegnap volt.
Garanvölgyinek e napra be kellett azzal érni, hogy midőn elment Kampós
uram ablaka előtt, nagy diadallal mutatá fel a puskát. Ádám ur láthatta
a ragyogó arczból, hogy ezzel ma nem beszélhet senki.