kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiu félre
találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant s mellbe ragadá.
– Valld meg hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra s te ötvenet
eldugtál belőle.
De már ez olyan szó volt, a miért Kampós ur meg tudott haragudni.
– No, de hallja az ur, azt nekem ne mondja: ha nekem nem hisz, jőjjön
velem a tekintetes urhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanusitson.
Nézze!
A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiun s büszke
önérzet hangján tromfolt le rá.
– Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt, s azzal
a rongy alamizsnát jobb és balkeze közé ragadván, hevesen – zsebébe
dugta.
És még egyszer végig tekintve megvetően a kis számtartó köpczös alakján,
méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.
Azonban minden keserve mellett is birt annyi lélekjelenléttel, hogy az
asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen
Kampós uramé volt, ott hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.
A folyosó ajtajánál még megállt s észrevevén, hogy a jámbor férfiu
szemei most is utána merengnek; még egyszer visszafordult s tenyerét
homlokára téve, hörgé:
„Nagy a világ, végtül végig bujdosom!“
És elrohant.
Kampós uram ugy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis „ő“ volt!
Milyen méltósággal beszélt! hogy fel volt indulva! Ez mégis aligha
valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri; soha sem fog a
lelkiismeretével kibékülhetni.
El is vitte magával ereklyéül az elüldözöttnek otthagyott ócska fövegét
s eltette a szekrénybe otthon.
De az a mondás „nagy a világ, végtül végig bujdosom.“
Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő irta.
A nagy bujdosó azonban még abban az órában – nem bujdosott ugyan a világ
tulsó végére, hanem igenis a falu tulsó végén levő kastélyig, a hol
Ritter von Ankerschmidtnél ugy jelenteté be magát, mit egyik tagját a
sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott,
s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe
elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.
„Ezuttali“ neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint a
milyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó; – mig
el nem szakad.
III. A vén katona és családja.
Ankerschmidt lovag, mint vértes-őrnagy több évig lakta Magyarországot;
tanulta ismerni annak alföldi városait s akkor igen jól érezte magát
itten.
Következtek azután olyan évek, a mikben egykori ismerőseit, köztük
fegyvertársait is, mint ellenségeket látta maga előtt. Ez is
bevégződött.
Sebei, miket a hajdani jóakaróival tett vitában kapott a harczmezőn,
okot adtak neki, hogy a további szolgálat alól fölmentesse magát; s a
magányéletbe vonuljon vissza.
Neje bécsi bankár leánya volt, kinek halála után mintegy félmilliót
kapott.
Az akkori pénzviszonyok meggondolása, a mik a mostaniaknál semmivel sem
voltak jobbak, odavezette a hadastyánt, hogy legjobb lesz a pénzt valami
elpusztulhatlan birtokba fektetni. Magyarország akkor uj Amerika volt; a
hol Ritter von Ehrenfels nyomán talán ingyen is lehetett földhöz jutni;
de kész fizetésért bizonyosan igen szép jószágokat lehete megszerezni. –
Az országban egyszerre hetven millió bankjegy vált hamuvá, vagy
ereklyévé; sok ember el volt adósodva, igen sok megrigázva (derangée);
kevés concurrens, sok eladó. Kétségtelenül igen jutányosan lehete akkor
igen szép birtokrészekhez jutni.
A lovag nem is az az ember volt, a kit aprólékos akadályok elriasztottak
volna. Határozott jellem, szokva küzdelemhez és parancsoláshoz, bizott
az uj rendezés vaskeménységében s nem kevésbé saját hadvezéri
taktikájában.
Családi ügyésze dr. Grisák, kit alkalmas birtokvásárlással megbizott,
igen szerencsés vételt tett számára a Pajtaynétól megszerzett
vitalitiummal. Két ezer hold legjobb termő földet megkapott
százhatvanezer forintért, a mi bagatelle volt érte. Többi pénzét
használhatta beruházásokra. E vétel módjairól bizony nem igen sokat
tudott meg a lovag, csak később fedezte fel az ócska kastélylyali
servitust, miután azon nem lehetett segiteni, megnyugodott benne s eléje
épitkezett.
Meg is lehetett Ankerschmidt gazdaságát nézni; mert ez ritkitotta párját
a vidéken, volt neki gőzmalma, cséplő, arató, daráló gépei; minden
gazdasági épülete cseréppel fedezve; pálinkafőzője, hizlalói, pompás
mürzburgi tehenészete: yorkshirei sertései; egyptomi mumia buzája,
czukorczirokja; gyönyörü répa, repczevetései; s hogy mindenből meg
legyen a java; a jószág felügyelőtől kezdve az utolsó szolgalegényig
mindennemü gazdaszemélyzete a munkás, józan cseh népből telt ki; –
elővigyázati rendszabályai is kielégitők voltak. Minden kivül járó
cselédje; vadász, erdőkerülő, kondás, finom drótcsövű duplapuskákkal
volt ellátva, a kastély tornyában lármaharang, a minek hangjára
strategice összekellett bizonyos ponton vonúlni az őrseregnek s netaláni
vakmerő támadásokat erélyesen visszautasitani, minden ól, pajta, csűr el
volt látva messziről meglátható fényes czimereivel a trieszti „azienda
assicuratrice“-nek, még az asztagokon is láthatók voltak azok póznákra
szegezve; hogy a gyujtogatóknak elvegyék a kedvét. Éjjel pedig kürtös
őrjárók czirkáltak a kastély körül; távoltartva attól minden
veszedelmet.
Igy aztán csak lehetett nyugodtan élni Magyarországon „is.“
A tulsó faluvégen levő másik kastélyról csak annyi tudomása volt a
lovagnak, hogy abban valami mogorva kurucz táblabiró lakik; a ki
valamely, a lovag által fel nem fogható, törvénykezési subtilitás miatt
sógorasszonyára neheztelvén, e haragját a vevőre is kiterjeszti; meg más
egyébért is haragszik, a mit ismét nem ért más, mint a miniszterek
odafenn, meg a volt képviselők idelenn; de a kivel összenemzördülni
nagyon könnyü, miután sehova sem jár és utban nincsen.
A lovag még 48 előtt özvegyen maradt, két leányát akkor nevelőben
hagyta; azután, hogy jószágbirtokossá lett, egy bécsi nevelőnő
felügyelete alatt elhozta őket magával Magyarországra.
A leányok nagyobbika már ekkor bálbajárni való volt, a kisebbik pedig
még abban a korban, a mikor még nincs officiose megengedve a
regényolvasás.
Hermina kisasszony magas, büszke szépség volt, vonásaiban sokat
hasonlitott atyjához; annak a keselyü orra, csakhogy nőies finom
metszéssel, annak az erős szemöldei, csakhogy nem oly kegyetlenül
összeránczolva; annak a kék szemei, csakhogy némi ábrándos mélasággal
fátyolozva s annak a gödrös álla, csakhogy ő nála a természettől simán,
nem a borotvától, mint az öreg uréi, ki még azután hosszu bajuszt is
viselt, a mit 48-ban kezdett ereszteni, az ideig a tisztikar simára
borotvált ajkkal jellemezvén magát, s azután meg igen eredeti divat
levén a bajusz tekintélyét azzal is növelni, hogy a kiborotvált
szakálból egy csomót folytatásul hozzá adnectáltak.
A másik kisasszony, Eliz, inkább hasonlithatott anyjához, a kit mi nem
ismertünk. Kicsiny, gömbölyü, eleven termet, szénfekete göndör haj,
villogó szemek, minden pillanatban készek sirásra és nevetésre; picziny
száj, melynek beszélni, vagy dalolni kell mindig és a mellett a
legháladatosabb kedély, mely rosz benyomást hamar felejt, a jót sokáig
tartogatja.
Épen ebéd ideje volt, midőn egy tisztelt bujdosót bejelentének a
Ritternél.
A család az asztalnál ült; az inas azt mondá, hogy egy szerencsétlen
urforma ember kiván bebocsáttatni.
– Ha szerencsétlen, jöjjön be: ebédeljen velünk. Mondá a lovag, kinek
szigoru arcza, katonás tekintete erős ellentétben állt
kedélyhangulatával.
– Én átadom neki a helyemet; – szólt fürgén felszökve Eliz.
– De Eliz, mit gondol? utasitá őt rendre Natálie kisasszony, a nevelőnő:
egy szörnyü bölcs, tudományos és sensitiv, de a mellett nagyon sovány
delnő. Ön maradjon helyén. Georg fog teritéket tenni az asztal végére.
A szerencsétlen ur belépett. – Megállásában, előlépésében volt valami az
üldözött világfájdalomból. Szemeinek csendes lehunyása, az összeharapott
ajk tanusitá, mily benső küzdelmébe kerül emberek jószivüségéhez
folyamodnia. Midőn a lovag elé lép, midőn meghajtja magát a társaság
előtt, nem bir egy szomoru sóhajt visszatartani keblében s hangja tompa,
hangja fulladt, midőn e szókat kell rebegnie.
– Uram. Én egy üldözött szerencsétlen vagyok.
– Tudom, tudom, szólt a lovag, kurtán végét szakitva az önbemutatásnak.
Foglaljon helyet. Épen jókor jött; még a levesnél vagyunk.
A bujdosó olyan hosszu, reszketeg fohászszal ült le a mutatott helyre,
mintha siralomházi lakomához ülne s gondja volt rá oly érdekes arczot
csinálni, a minőt csak csinálhat valaki, mikor idegen hölgyek
pillantásait sejti.
– Lovag ur: szólt a boldogtalan, miután leveses kanalát megmerité. Azon
nemes leereszkedés, melylyel ön egy üldözöttet fogad; önnek diszére
válik; nem vesztegette ön azt érdemetlenre. Én is ön oldalán harczoltam.
– Ugy? Az nagyon szép. De egyék ön, mert elhűl a levese.
– Köszönöm. (Következett egy pár kanál leves; közbe egy kis páthosz.)
Szolgáltam igen is. (Két kanál leves.) Véremmel, életemmel. (Három kanál
leves.) Harczoltam az igaz ügyért, utolsó lehelletemig. (Még egynehány
kanál leves.) Nem féltem a haláltól; nem rokonaim üldözésétől. (Megint
kanál leves.) Feláldoztam mindenemet. Végre életemet is. (Most már
csakugyan meg kellett pihenni a boldogtalannak, miután sem feláldozni,
sem felkanalazni való nem maradt előtte).
– Micsoda ezrednél szolgált ön? Kérdé a lovag gyanus orrhordozással.
– Nem kényszeritve harczoltam uram; ez legnagyobb büszkeségem. Szabad
csapatnál voltam.
– Miféle szabad csapatnál?
– A Sz...ynál.
– No azok engemet egyszer szépen cserben hagytak. Bagázsiát fedezni
voltak rendelve, s egy huszárcsapat közeledtére mind láthatatlanná lett;
én szinte két tüz közé szorultam miattok K... alatt. Ön is ott lehetett
akkor! Mert más esetre nem emlékezem, hogy a testemhez közel lett volna
ez érdemes testület.
– Ott voltam! kiálta a boldogtalan; a körül hordott marhahusból egy
döféssel két szeletet szúrva keresztül. Egyedül maradtam ott, mig
társaim elpártoltak. Küzdöttem a túlnyomó ellenséggel, mint Horatius
Cocles: egyedül egy fahidon, mely a mély Hernádon átvezetett; mig végre
az ellenfél ágyukat hozatott, s egy fáradt tizenkét fontos mellbe
találva, eszmétlenül döntött le az árokba.
– Teringettét! Ilyen merész dolgokat ne mondjon ön! kiálta közbe a
lovag, türelme fogytán. Tizenkétfontos fáradt golyó. A kit ez megtalál,
az holt ember.
– Nagyon fáradt volt már. Magyarázá a jövevény.
– Akármilyen fáradt! Mikor a földön gurul is, még mikor mászik is, megöl
egy embert, a ki utjába áll. Egy tizenkét fontos golyó! Ördög lelke! Az
igen nagy ur! Mért nem vesz ön abból a májas gombóczból a hús mellé?
A hős csakugyan jónak látta artilleriai tanulmányait a májgombóczokkal
folytatni, a mikből öt hat által találtatva sem esett el. Az igy támadt
néhány percznyi hallgatás egyuttal jellegezheté csendes neheztelését,
önfeláldozásának tagadólagos fogadtatása miatt.
Csak a mint az utolsó falatot meghengergeté a paradicsom-mártásban,
akkor látta jónak felsóhajtani.
– És e miatt kell nekem számüzve bujdosnom tulajdon hazámban.
– Hogyan? kérdé a tábornok. Hiszen a kormány, mint tudom, méltányos volt
az érdemesekkel. Nem kapott ön hivatalt?
– Elüldöztek belőle. Mindenütt órgyilkosok fenyegettek. Bujdosnom
kellett.
– Nem volt önnek édes anyja? kérdé érzékeny hanglejtéssel Natalie
kisasszony.
– Azt megölték ellenem való boszuból,
– Szörnyüség! Hát testvérei voltak-e?
– Azokat is mind megölték. Két szép hugom. Oly virulók, oly szépek, mint
a két kisasszony itt. Azok is halva, megölve. És itt a bujdosó jól
dressirozott szemeiből két könycsepp hullott alá a kotlettre; megette
ugy: még czitromot is facsart rá.
– Szegény ifju! sóhajta csendesen missz Natálie.
A lovag nem volt ilyen nagyon meghatva. Valami más irányba térité át a
beszédet.
– S miért hagyta ön el Garanvölgyi ur pártfogását?
De már ez a kérdés csakugyan ugy meglepé a szerencsétlent, hogy az épen
szájába dugott falatot rágatlanul nyelte le.
– Hogyan méltóztatik? Kérdé elbámulva.
– Hogy én hogyan tudom önnek ottlétét? Igen egyszerüen, ott vadásztam a
hegyek között s megláttam önt, a mint a kolna tornáczán ült. Vadászom
aztán megmagyarázta, hogy ön kicsoda? hanem az ugy adta elő, hogy ön
valami menekült honvéd, vagy kormánybiztos a magyar táborból, s ezt én
valószinübbnek is tartottam.
– És – méltóságod – mégis – megtürheté?
– Azt érti ön, hogy tudtam és nem adtam föl?
– Nemes szivre mutat.
– Uram! Kiálta fel indulatosan a lovag, kit a jövevény elismerő
szem-meregetése már boszantani kezdett. Én medve voltam, ki marakodtam
magamhoz hasonló medvékkel; de vizsla soha sem, ki a vadász számára
foglyokat fürkész!
E kifakadásból sondirozhatá a jövevény a lovag kedélyét, hogy ott igen
sok rétegen kell keresztül furni, a mig az ember az eleven vizére talál.
Tehát odább ásott.
– Garanvölgyi valóban az hivé, hogy én a forradalmi párthoz tartozom, s
azért rejtegetett magánál.
– No az természetes. Mindenki ragaszkodik azokhoz, a kikkel egyetért.
– Oh de én nem értek vele egyet. Iparkodék magát purifikálni a jövevény.
Ezért is hagytam őt el. Az egy igen veszedelmes ember. Mind ő maga, mind
számtartója, Kampós, örökösen conspiratiókon törik a fejöket. Engemet is
felszólitottak, hogy vegyek benne részt: rámbizták legveszedelmesebb
titkaikat, hol vannak fegyvereik elásva? kikkel correspondeálnak a
külföldön?… mikor szándékoznak?…
Ankerschmidt lovag hevesen ugrott fel helyéről.
– Uram! ne folytassa tovább. A mit ön beszél, azt nekem nem szabad
hallanom. Ezt a themát nekem ne hozza többet elő. Az én házamnál nem
szabad denunciatiónak hallatni magát?
A „praesumtiv“ Marczian Richárd jónak látta ez erélyes ripostozásra
hátravonulni. Hiszen nem akart ő e helyen árulkodni. Nem is azért
beszélt itt, sőt épen azért mert ily nyilt lenni. Egyébiránt „loyalis“
érzületét nyilvánossá tenni nem mulaszthatá el stb.
A gouvernante igyekezett azután a társalgásnak szelidebb jellemet
kölcsönözni. Áttért a beszéd szinművekre és tánczvigalmakra. Beszéltek a
Prófétáról és Fidesről. Ebéd végeztével Richárd elárulá zeneképességét s
zongorához ült; eljátszotta a Radetzky-indulót, a Próféta nyitányát,
Lucia magándalait; mig egyszer Eliz kisasszony azon kivánságát
nyilvánitá, hogy szeretné tudni, milyen lehet egy csárdás? Arra a
jövevény megneheztelt és felállt, olyant nem szokott játszani. A
gouvernante megdorgálta a kisasszonyt: „quelle idée“, az pedig trillázva
szökdelt át a szomszéd szobába.
Azután Hermine kisasszony ült le a zongorához s különféle „rêverie“-ket
bocsátott közre, kitünően nem ragaszkodva semmi ütenyhez; kisérte azt a
jövevény obligát ájuldozással.
Később a hölgyek saját termeikbe vonultak; a lovag pedig átvezette
vendégét a pipázó szobába.
Itt alig hogy magukra maradtak, Ankerschmidt saját és vendége szájába
egy-egy szivart dugva, cordiális egyenességel rátevé két kezét annak két
vállára s igy szólt hozzá katonás őszinte hangon:
– Hallja ön! Én kitaláltam, hogy ön kicsoda? ön egy üldözött menekvő
forradalmár, ki a haditörvényszékek vaskarjait kerülgeti, s minden
egyéb, a mit ön beszél, csak ezt maszkirozni való tréfa. Legyen ön
bizalommal hozzám. Én birok egy kis befolyással itt amott, ha akarja ön,
eszközlök ki számára amnestiát; vagy ha jobban tetszik, utlevelet
külföldre.
Marczián Richárd keblére tevé kezét s égreemelt szivarral esküvék, hogy
ő nem alakoskodik, ő igazat mondott. Ő loyalis érzelmeinek áldozata s
honfitársai üldözése elől menekül.
– No – jó. Szólt a háziur. Akkor hát maradjon ön itt, a meddig tetszik.
A vendégszoba fütve van; a folyosón balra fekszik 11. sz. alatt. A mikor
akarja, félrevonulhat.
És azontul nem szólt bele, akármit beszélt előtte Marczián; kényelembe
tevé magát az egyik bőrpamlagon s a bujdosó nem sokára azon vevé észre,
hogy Ankerschmidt lovag, a mikor ő legjobban magyarázná előtte a
bányavárosi hadjáratot; javában horkol és elejti szájából a kialudt
szivart.
Ekkor aztán a szivarládából vagy öt hat darabot oldalzsebébe nyomva, ő
is idején levőnek látá uj szállása után nézni; a mit minden
kérdezősködés nélkül megis talált; addig azonban, a mig a folyosón a 11
számig végighaladt, még a közbeeső ajtók kulcslyukain is benézegetett;
az embernek jó, ha többet is lát. E végett lábhegyen is szokott járni,
mint a macska.
Látott is valamit. A 10-dik számban, mely szinte valami vendégszoba
lehetett, de ezúttal fütve nem volt, a mi látni való a hideg
kandallóról; ott ült egy asztal mellett Eliz kisasszony és irt nagy
sebtén valami levelet. Gyakran lehelt a körmeire, mert meg voltak
gémberedve.
Innen Richárd szép csendesen benyitott a 11-be. (A kastélyban minden
szoba számozva volt), ott fel volt szitva a tüz a kandallóban, az ágy
tisztán felvetve: a vendég kényelméről gondoskodva.
Azon gondolkozott, hogy vajjon mi lehet az, a mit Eliz kisasszony oly
féltve ir a hideg vendégszobában? Jó az embernek mindent megtudni.
Nem sokára nyikorgott az ajtó; Richárd kinézett a kulcslyukon, s egy kis
ökölnyi gyerkőczöt látott belépni a 10. számba.
A tacskó alig volt több hat évesnél, s olyan furcsa volt a magas kalapos
harisnyás egyenruhában. Ez a kisasszonyok „Leib“-gardistája. Asztalnál ő
szolgált fel nekik.
Vajjon hova küldik?
A kis ficzkó nehány percz mulva visszajött, s egy levelet látszott
kalapjába dugdosni. Együtt jött vele Eliz kisasszony, s susogva mondá:
„az angol kerten keresztül menj.“
Richárd mindent jól látott és hallott.
Amint Eliz eltünt a folyosón, Richárd kijött szobájából; sietve lehaladt
a kastély lépcsőjén; az angol kertben utolérte Gyuszit, a kis cseh inast
s visszahivta.
– Megállj Gyuszi. A kisasszony utánad küldött, hogy azt a levelet, a mi
a kalapodban van, add ide, valamit akar még beleirni; majd én mindjárt
visszahozom; addig hajolj le itt a fűbe, hogy valaki észre ne vegyen s
várj, mig visszajövök.
A kis talpats gömbölyüre nyitott szájjal bámult a nagy tekintélyes urra,
s lehetetlennek tartá, hogy a mit ilyen ur mond, az még máskép is
lehessen, mint a hogy mondják, s annál fogva minden vonakodás nélkül ki
is szolgáltatá neki a kért levelet; a mit az gondosan keblébe rejtett,
még egyszer ráparancsolva a kis kölyökre, hogy jól elrejtse magát, mig
ismét híni fogják.
Azzal sietett vissza ismét a vendégszobába. Az ajtót magára zárta s a
levelet elővette.
Valakinek a lepecsételt levelét elolvasni, a mi a technikai nehézségeket
illeti, annyi, mint semmi. Én valóban nem is értem, minek szokták a
leveleket lepecsételni, miután azt mindenki tudja, a ki akarja, hogyan
szokták a leveleket legkisebb észrevehető nyom nélkül felnyitni?
A ki még nem tudná, hát tanulja meg, hogy a levéltitok szentségének a
magány-becsületérzésen kivül semmi garantiája nincs.
Amint Richárd biztositva érzé magát a meglepéstől; elővett egyet azon
kenyér-galacsinok közül, a mit rosz szokásu vendégek ebéd közben ujjaik
közt a morzsalékból összeszoktak gyúrni, s a mi aztán olyan idomitható
gyurmát képez, mint a viasz.
Egy ilyen kenyér-galacsint rányomott a levél pecsétjére, mely ekként a
pecsét czimerének lenyomatát a leghivebb mintában felvevé. E pecsét
mintát aztán a meleg kandalló párkányára tette.
Akkor a pecsételt levelet a kandalló tüze elé tartá, a mitől azon a
spanyolviasz szeliden felolvadt, s a boriték szegletei felváltak.
Már most birtokában volt a levélnek.
Sietve átolvasá annak tartalmát, mely németül volt irva.
„Jólszületett Garanvölgyi urnak. Uram! Sietek önt tudósitani, hogy ön
nagy veszélyben forog. Egy gonoszlelkü áruló, kit ön saját keblén
táplált, felfedezte, hogy ön összeesküvést tervez kasznárjával Kampós
urral együtt; hogy hol vannak fegyverei, titkos levelezései? siessen ön
magát megmenteni. Még most olyan helyen mondta ezt el az áruló, a hol
ezt ön ellen nem fogják felhasználni; de majd máskor olyanok előtt
találja elárulni, a kik önt kérdőre veszik. Azért rejtse ön el jobban és
semmisitse meg, a mi félteni valója van. Higyjen nekem. Isten önnel. Egy
ismeretlen.“
Ah! Nézze meg az ember a kis galambot, miben töri a fejét!
No de jól van. Ez nem árt semmit. Hadd tudja meg az öreg kurucz, hogy
leskelődnek utána. Ez annál jobban fogja ingerelni.
Az alatt a kenyértészta lenyomat csontkeménynyé szilárdult a kandallón,
a tüznél meglágyitott pecsétet ujra le lehetett vele nyomtatni, oly
tökéletesen, mintha soha fel sem lett volna bontva a levél. Két percz
mulva a kis talpats ismét utban volt a levéllel, s ez uttal szaladt
helyrepótolni a mulasztást.
Annyit világosan felfogott Richárd ur, hogy itt a megkezdett szereppel
rózsákat aratni nem lehet. Ez a család nagyon sok hajlammal bir érzelgő
magasztosságra. A hadastyán resteli üldözni hajdani ellenfeleit békés
uton, a kisasszonyok pedig nagyon elegiácus hangulatban vannak. Itt
forditani kell a köpönyegen. Hiába: nem mind arany az, a mi – sárga.
Nem is sokáig késett határozatával. Hajfürteit, nyakkendőjét egy fali
tükörből rendbeigazitva, szakállát állán kissé kétfelé szoktatva, hogy
arczának némi négyszegletüséget kölcsönözzön, magában hirtelen
végigfutotta szerepét s erősnek érezve magát, felkészülten rontott át a
delnők szobájába délutáni látogatásra.
Csendesen lépett be, óvatosan körültekintett, halkan tette be maga után
az ajtót; nyelve hegyét ajkai közé csiptette, mintha azzal jelvényezné,
hogy tartózkodnia kell a vigyázatlan beszédtől s azzal, amint látta,
hogy a három hölgyön kivül, kik egy lábszönyeg himzésén dolgoznak, senki
sincs jelen a szobában, hirtelen odament hozzájuk, s sietséges
gyorsasággal, mohón elkezde beszélni; suttogva, de nagy szinpadi erővel.
– Tisztelt urnőim, bocsássanak meg nekem, hogy oly nyomorult szerepet
játszottam önök előtt néhány órával ezelőtt. Érzem, hogy önök megvetnek
engem és e megvetés megöl. Arczom pirulása minden perczben elárulhatta
önök előtt, hogy nem mondok igazat. Nem viselhetem e piruló arczot önök
előtt tovább. Inkább haljak meg.
E szavaknál elszántan térdre roskadt a bujdosó s egy kezével missz
Natálie, másikkal Hermina kezét ragadva meg, azokat felváltva szoritá
ajkaihoz: s azután zokogva mondá:
– Igen: én nem vagyok az, a minek kiadtam magamat; lengyel menekült
vagyok én; Prága védelmezőinek egyike: nem Csehország kapitáléjának,
hanem Varsó elővárosának, a szerencsétlen Varsóénak, nevem Brazeszky
Bogumil gróf. Magam egy uhlánus ezredet állitottam s vezettem a csatába.
Három kastélyom volt és tizenkét falum. Az mind elveszett; de mi e
veszteség mind az elveszett hazához!
És itt könyes arczát tenyereibe temeté Brazeszky Bogumil, – vagy
kicsoda? s ujjai közül vizsgálá a hölgyek arczán tett hatást.
Az kedvezőnek volt nevezhető.
Ennélfogva a bujdosó, most már Bogumil levén, idején találta széttárni
keblét s elszánt hangon igy riadozni fel.
– És most önök kezébe tettem éltemet, urnőim. Csak egy szavuk, fejem
legördül, hatalmukban vagyok.
Missz Natálie sietett a lovagot biztositani, hogy e háznál bizonyára
senki sem fogja e hatalomnak hasznát venni. Keljen fel és törülje le
könyeit, nehogy a cselédek észrevegyenek valamit és legyen arról
meggyőződve, hogy bár ezelőtt egy nehány esztendővel a házi ur maga is
apritotta a feltámadt lengyeleket Halicsban, hanem azért a házába
menekültet, akárki legyen is, ugy fogja védeni, mint bármely ó-cordovai
mór Kalifa spanyol vendégét. Csak arra vigyázzon, hogy a fővadász előtt
ne találjon lengyel szót kiejteni, mert az tud lengyelül.
– Őrizkedni fogok: mondá Bogumil, a mit annyival könnyebben
megigérhetett, minthogy ő maga egy szót sem tudott lengyelül.
És azután letörülte könyeit s áldani kezdte fönnhangon a sorsot, mely őt
ily védangyalok körébe vezette.
Hanem a védangyalok közt volt egy ártékony angyal is ránézve.