Özvegy sorban élt az anyja, egy öröme egyetlenke kis magzatja. Adta
fickó indulatos, kérő szóra szertelen mód akaratos. Szót nem fogad
anyókának, nyomát üti gond és bánat.
Vásár útját járta anyja s amint benéz apró boltba, játékosba, Sárkány
rázza veres fejét, papirosból lábát, kezét. Két tűzszeme mintha égne s
keresztbe áll ferdén néző tekintése. Tudakolja Sárkány árát, megvásárol
vásárfiát, viszi haza lurkójának, rosszalkodó magzatjának.
Kap a fickó a vásáron, bálványszemű rőt Sárkányon, megereszti hosszan
nyúló fonálkáját, jobbra-balra himbáltatja kezét, lábát, tűzderekát. Ám
a Sárkány tűzszín arca sehogyse száll fel magasra, semmikép se akaródzik
s nagyhirtelen le a földre lecsapódik.
– Széjjeltépem beste lelkét, kitaposom rusnya belét, ha nem száll fel a
szellővel.
Megint meg-megeregeti, fonálkáját újból meg-meglibegteti és amint száll
nagy irombán, kezét, lábát ijesztően lóbálgatván, fut egy felhő, száll
egy szellő, megragadja Tűz-Sárkánykát és a szélét és a hosszát jól
megrázza, megforgatja és egy fához, legcsúcsához odacsapja.
– Bálványadta rongy darabja – toporzékol a legényke bősz haragja s vak
dühében, dúló-fúló keservében olyat rántott fonálkáján, hogy azonnal
kettészakadt s fent a Sárkány, a magas fán rajtaragadt.
Fa tetején Rőt-Sárkányka mintha kissé kacarászna, mintha kedve, széles
kedve kerekednék, s jókedvében ellenkednék.
– Véget vetek én tenéked, vigyorgasd csak sanda képed – szól és ragad
félkezébe kődarabot, jó éleset, jó vastagot, félkarjával meglendíti s
fel a fára felrepíti. Szíve táját érte éppen s tűzkönny csillog
Rőt-Sárkányka tűzszemében. Nagyot nevet a legényke s ahány kavics
körülötte, mind dobálja fel a fára, vajákos kis Sárkánykára. Papirosból
testecskéje egy cafat lett, szél himbálgat élettelen lábat, kezet. S
mintha sóhaj suhanna le, mintha könnycsepp cseppenne le.
– Ejnye, erre meg amarra – kiáltozgat anyja hangja –, mit műveltél
Sárkányoddal? Tüzesszemű bálványoddal?
– Most az egyszer rátalált az emberére, úgy kell neki, nem kár érte.
– Mi rosszat tett? Vajjon mivel bánthatott meg?
– Rajtaragadt fa legcsúcsán, legtetején és a fogát, hegyes fogát
folyvást vicsorgatta felém.
– Ha szólsz nekem idejében, leszedem én teste teljes épségében;
rendbeszedem megtépázott köntöskéjét s vígan, fürgén lóbáltatná széllel
bízott testecskéjét.
– Nem kár érte, nem sajnálom, ringyét rongyát mit én bánom.
– Pufók arcát megsebezted, hátha számon kéri tetted?
– Úgy kell neki, mért vigyorgott? Fel a fának mért nem forgott?
– Kis lelkében nagy kárt tettél, vétek amit elkövettél; hátha éjjel híre
akad s fojtogatja torkod, nyakad?
Nagyot borzong kis kegyetlen s jómagával tehetetlen, félig-meddig
már-már bánja, hogy Sárkányát gonosz módra megtépázta. Ott somfordál
édesanyja lába körül, arca borul, majd meg derül, anyókáját kérve-kéri,
kérő szóval ösztökéli, tépett vedlett Sárkány helyett hozzon neki másik
jobbat, sokkal szebbet.
– Törhess majd rá ártatlanka életére? Ronthass majd rá papirosból kis
testére?
– Nem bántom meg se a testét, nem rontom meg se a lelkét. Hozz helyette
új másikat, még különbet, tarkábbikat.
Szíves szíve mit tehet mást, siet anyja nagy rohanvást s kis időre máris
megjön másikával, még irombább, sokkal tarkább Sárkánykával.
*
Estidő volt, Nap-Istenke földre szállott, bősz legényke sárkányt aznap
nem játszhatott. Lefektekor nagygondosan elővette, ágya elé vánkosára
terítette. Másnapra majd előveszi s jó magasra, felhők felé megereszti.
Feje mellett Sárkánykája, leszállóban sötét estnek mély homálya. Vak
éjszaka vakságában, lelkek vándor órájában mintha sóhaj, nehéz sóhaj
suhangatna, fel-felsíró panaszos hang huhogatna. És egyszerre,
hirtelenre, alig egy szem rebbenetre durrogó hang dübörög fel, zizzenő
hang zajongva kel. Csattan egyet rettenetest, sikolt egyet félelmetest.
– Mit műveltél, lelketlenje? Mért bántottál, kegyetlenje?
Döbbenéssel nyitja szemét s amint veti rémüldöző tekintetét, ágya előtt
toporzékol tűzszem Sárkány, tűzszájában hegyes fogát csattogtatván.
Legénykére rámereszti szúró szemét, felé tárja tűzpikkelyes karját
kezét, nekitátja tüzet szóró tüzes torkát, nekiszegzi éles, hegyes,
véres karmát; nagyot dobban, nagyot horkan:
– Testem kővel dobáltad meg, szívem, lelkem sebezted meg; testem
szerteszakítottad, lelkem martad, marcangoltad. Megtorlom most gonosz
tetted, kettéttépem bűnös tested.
S vicsorítja hegyes fogát, tátogatja öblös torkát, nekiugrat
legénykének, véres szájjal ront fejének, szíve kellős közepének.
– Édesanyám, jaj, a Sárkány! – kiáltozna; se torkában, se szájában nincs
ám hangja, el is futna, nincs ám lába.
És félálom és félébren, kezét, karját megfeszíti, gyenge lábát nekiveti,
belémarkol Rőt-Sárkányba, beléragad rőt hajába s kis ereje kifogytáig,
keze lába kibírtáig egyre gyűri, gyomrozgatja, egyre tépi, tépázgatja.
Sárkány teste össze-vissza szakadozik, rongy módjára szerteszéjjel
foszladozik.
Vérszemet kap bősz fiúcska, vérbe borul halvány arca; tapossa szét
Sárkánykáját, minapesti tarka-barka vásárfiát. Ám egyszerre megébredve,
félálmából feleszmélve, hallja anyja sikoltását, rémüldöző visongását.
– Ó, szent bálvány, mi van veled, hogy a házunk nyugodalmát megintelen
felzavartad, éktelen mód fel is verted?
Kis legényke nagyhirtelen felriadtan, felrezzenten, amint szétnéz ágya
mellett, hát a Sárkány, az új Sárkány ott heverget. Szertetépve,
széttaposva, össze-vissza szakadozva. Észre tér és szégyenkezik,
megdöbben és restelkedik. Sápad arca, halkul hangja, bűnbánóan egyre
csak azt hajtogatja:
– Sárkány lelkét kegyetlenül megbántottam, nagy bűnömért keservesen
meglakoltam.