Takarékos jó Kamura, sok aranynak, sok ezüstnek fösvény ura. Minden
garast, ha egy jent is, fogához ver; élni is csak szegényesen, szűkösen
mer.
Hogy történt meg, mit én tudom, igaz okát se firtatom, bánat érte
szegény fejét, megutálta kuporgató rongy életét. Búsra hajló fejjel
ballag városszerte, uccahosszat; sikátorról sikátorra, egyik sorról
másik sorra.
Amint ődöng, amint jár-kél, kémlő szemmel amint szemlél, lába előtt mély
egy folyó, mély medrében kénnyel-kedvvel folydogáló. Nagyot sóhajt nagy
bújában, eltöprengő bánatában s amint nézi folyóvíznek habos fodrát,
tajték verő hullám hosszát, előtte áll folydogáló folyó hídja, mindkét
partot nyitó nyitja. Nekiindul a nyitjának, jobbról, balról lakkos,
fényes karfájának.
Hídpénz-szedő ott álldogál hídja mellett, félmarkában rézpénzt csörget.
Rászól komor Kamurára, csakis pénzért léphetni rá hídja síma deszkájára.
– Fizetség jár átkelésért?
– Nem szép szóért, se nem ingyért.
– Hány szen-pénz a hídút ára?
– Két szen-pénzért rá is léphetsz, túlfelőlre el is érhetsz.
Kelletlen nyúl erszényébe s addig babrál legmélyébe, míg ráakad
valójára, egy szen-pénzes darabkára. Kikotorja, nagynehezen előveszi,
szép lassacskán, megfontoltan vámos kézbe beléteszi.
– Kettőt mondtam, ej ostoba – s nyujtja megint markát oda.
– Híd útjának, egészének fél a fele, két szen-pénznek, egészének egy a
fele – és elindul folyó hídja közepéig, síma talpfa legfeléig.
Áll a vámos, száját tátja, gyökeret ver mindkét lába, amint a híd fele
útján, épp a felét nagypontosan kiszámítván, fejest ugrik komor legény,
víz sodrában azon nyomban elmerülvén.
Áll a vámos, ámélkodik, odaveszett pénze után sopánkodik, siet Buddha
bálványához, szól a szava irgalmához:
– Vízbe merült Kamurának szálló lelke, vándor útján vándoroljon olyan
testbe, hogy elveszett, vízbe esett szen-pénzecském megkerüljön és a
szívem megenyhüljön.