Járja, búvja bonc az erdőt, tanít, oktat járó-kelő Buddha-hívőt, jámbor
szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre. Fa odvában szűk
lakása, szószólásban jámbor lelke megnyugvása.
Hegyek útján, esthomályos mély erdőben, jár a vadász vadra lesben;
kedveteltig vadászgat el, vadra nyíllal nyilazgat el. Napkeltétől
napnyugtáig, néhanapján virradtáig.
Ballag a bonc hegyek, völgyek akadékán, sziklaszálak szakadékán, ki
barlangból, be barlangba, völgykatlanból szűk szorosba. S amint lesel
tekervényes utak mentén, ül egy vadász földre süppedt vén fa tönkjén;
erős vállán íj-nyilával, nyíllal átlőtt zsákmányával.
Bonc ott terem vadász mellett, akár egy nagy bűnös mellett, szemet
szegez íjra-nyílra, szíve lobban bősz haragra; pattogatja mérges szavát,
szívlelteti komolyhangú tanítását.
– Bűnös ember, istentelen, bűneidben telhetetlen, elkárhozik gonosz
lelked, el is senyved vétkes tested. Kérlek Buddha szent szavára,
őseidnek irgalmára, hagyjad abba kedvtelésed, irtózatos vérengzésed.
– Buddha ellen mit vétettem? Mi bűn, amit elkövettem?
– Mért pusztítgatsz állatokat? Rókát, teknőst, ártatlanka madarakat?
Felelj vadász, felelj íjász. Ha te, ember, te is rettegsz idő előtt
elmúlástól, szegény állat szinte riad hirtelenbe meghalástól s hogyha
lelked entestedből el-kiröppen, állat lelke nem különben. Úgy ám,
vadász, az ám, íjász.
– Mit nem mondasz?
– Rá ha törnek lelketlenül éltetekre, nagy harag száll szívetekre;
úgy-e, vadász, úgy-e ijász? Épúgy szegény kis állatkát irgalmatlan ha
támadják, vagy ha szegényt ravasz módon tőrbe csalják. Nekik is van fájó
lelkük, holtuk után újra élő énes énjük; neki is fáj, neki is baj, ami
neked; ő is örül, ha örülhet. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.
– Mit nem mondasz?
– Ártatlanka állatkákat, hej, de hányat, kegyetlenül lenyilaztál;
madárkákat, hej, de hányat, lelketlenül tőrbe csaltál. Hallgassad meg
büntetésed, tudd meg tőlem jövőbeli életedet. Buddha szava parancsolja,
így rendeli hitünk szava, hogy abba száll szálló lelked, azzá válik
porhüvelyed, aki épp legutóljára került íjad halálhozó gyilokjára. Róka
ha volt, rókává lesz bűnös tested; madár ha volt, abba száll át a
szellemed. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.
Deli vadász gondolkozik, bonc szép szaván mélyen, hosszan tanakodik;
mosoly suhán át az arcán, száját ekkép szóra nyitván:
– Megértettem bölcs szavadat, megszívleltem emberséges tanácsodat. Szent
Buddhánknak te szerinted, így szól szava, tilalmad is parancsolja, hogy
abba száll szálló lelkem, azzá válik földi létem, ki épp legutóljára
került íjam halálhozó gyilokjára. Úgy-e, szent bonc?
– Nem különben – mondja menten.
– Történjék hát óhajtásod, akaratom, kedvtelésem mától fogva nem
folytatom.
– Öröm a te megtérésed – ujjong a bonc megtért vadász beszédének;
nagyboldogan tipeg-topog körülötte, íját, nyilát borzalommal
szemlélgetve.
– Ám sok bűnöd bocsánatja akkor válhat csak javadra, hogyha le is
vezekelted s holtod után bűnös lelked abban tölti néhány évét,
melyikének utóljára oltottad ki földi éltét.
– Mit nem mondasz?
Deli vadász egyet gondol hamarjában, nyíl megrándul két karjában,
hátraugrik hirtelenbe, gyilkos nyilat kap kezébe, boncnak szegzi
íját-nyilát, s célba veszi szíve táját.
Holttá sápad szent bonc arca, nagyot remeg s gyökeret ver keze lába;
szíve dobog, ajka hebeg:
– Kíméld, vadász, szerencsétlen életemet.
Meg se moccan vadász arca, íját-nyilát nyílegyenes célban tartja.
– Azért rontok én vesztedre, azért török életedre, hogy a nyilam,
gyilkos nyilam utolsónak téged érjen s túlvilágon egy-két évem
háborítlan benned éljem. Ha te meghalsz, tehelyetted szent bonc, íme, én
lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, bűnöm, vétkem lelkemről
leimádkoznom s ami rosszat életemben elkövettem, könnyebb lesz majd bonc
képében vezekelnem.
Néz a vadász bonc arcára s íját-nyilát békességben lebocsátja. Teste,
lelke hamis, tréfás mosollyá vált s a megszeppent bonc apóka észrevétlen
elsomfordált.
Járja, búvja továbbra is az erdőket, tanítgatja, oktatgatja a hívőket,
jámbor szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre.