Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje.
Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult
torkot tátott.
Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást
anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó
leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi
egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig
győzik szerrel, számmal.
– Jaj, de fínom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli
szagát ízét, tudakolja igaz nevét.
– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s
egyre-másra kínálgatja.
Félfüllel ha hallja a szót, egyre majszol méz-odángót.
– Ha kelleti ízét, szagát s megint akarsz mézgolyócskát, akár házi
hajlokodban, ott is ehedd otthonodban. Érti lányom savát borsát, ízét
mézét meg a módját.
– Ó, be jó lesz, ó, be pompás – kiált egyet éhenkórász –, süttetek én
mézes fánkot, mifélének is híjátok?
– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – ismétli meg jó anyóka s
– no még egyet, megint egyet – szíves szókkal kínálgatja.
Füle mellett ereszt el szót, tovább majszol méz-odángót. Tövig tele bő
potroha, gömbölyödik pók-pocakja; félültéből üggyel-bajjal mozgolódik és
nagylomhán hazafelé kászolódik.
– Mának ma volt mai napja, holnap jön meg másik napja, megsüttetem azt a
fánkot, azt a minek is híjátok?
– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – mondja meg-meg jó
anyósa s rámosolyog vejeura túlon teltig potrohára.
S egész úton ahogy halad s lustán, lomhán hazaballag, egyre-másra
hajtogatja fánkja nevét s újrázgatja hogy s mikéntjét.
– Jaj, de fínom falatocska, méz-odángó, jaj, be pompás mézgolyócska,
méz-odángó.
Teletorok odángózgat, hebehurgyán kiáltozgat; ám képzeld el férjem-uram
bosszúságát, hazamenet széles árok állja útját. Siettében kézzel, lábbal
nekilendül, egyet ugrik, kettőt perdül s akaratlan, önkéntelen azt
kiáltja:
– Hopp (dokkájsza), hopp (dokkájsza).
Így dokkájsza, úgy dokkájsza, egyre-másra ezt az egy szót újrázgatja,
odángóját elfelejti s egyhuzamban dokkájszáját ismételi. Nagyfáradtan
megérkezik, térd-párnáján megtelepszik, odasandít konyhájára, rámosolyog
sürgő-forgó asszonyára.
– Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza. Mindennapi
tányéromon, orrom előtt illatozzék alacsonyka asztalomon.
Néz az asszony bámész szemmel, csodálkozó tekintettel:
– Méz-dokkájsza? Méznél mézebb falatocska? Teljes világéletemben ilyen
nevű, ilyen ízű édességet se nem láttam, se nem ettem.
– Édesanyád szemem előtt készítette, utolsóig csak énvelem etetgette;
teljes világéletemben először hogy ily jót ettem. Jaj, de fínom kis
falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza, jaj, be pompás mézgolyócska,
méznél mézebb méz-dokkájsza.
Néz az asszony s mindhiába töri fejét, erőlteti rogytig eszét, csak nem
bukkan rá nyitjára, dokkájszának se ízére, se szagára.
– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.
Pufók ura nagyot hördül, nagy mérgében szeme forog, ajka görbül.
– Tanulatlan ostoba vagy, gazdasszonynak tudatlan vagy; nem ismered
édesanyád pompás főztjét, méz-dokkájsza ízét, mézét.
– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.
Eszeveszett nagy dühébe botot ragad két kezébe, nagyot sujt rá
ártatlanka asszonyára, szegénykének pirospozsgás orcájára.
Öklömnyire dagadott fel, sóhajosan sikoltott fel:
– Szégyeld magad embertelen, torkos haspók, telhetetlen; nézd meg arcom
milyet dagadt, odángónál még nagyobbat.
– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – kurjant egyet s
ölelgeti, simogatja asszonykáját, csitítgatja bősz haragját.
– Nem hiába bántottalak, áldása lett rád lesujtó két karomnak.
Megtaláltad, meg is mondtad a való szót, azt az édes, azt a pompás
méz-odángót.
Megenyhültek mindaketten s éldegéltek úgy mint régen, szép kettesben.
Mindennapi tányérukon, ott párolog asztalukon az a fínom kis falatka
méz-odángó, méznél édesb mézgolyócska, méz-odángó.