Jeddó mellett, mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja
alatt. Kebelbéli jóbarátok, úri fajta palotások. Szűk a szava
soványabbnak, nagy a hangja vastagabbnak. Hebehurgya ostobácska volt az
egyik, locsi-fecsi, szeleverdi úri másik.
– Van énnekem párja nincsen drága kincsem, Nap-Istenke ege alatt mása
sincsen – szól nagybüszkén, egyet rántván kövér vemhén.
– Megnézhetném azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg?
– Térj be hozzám, megláthatod, el napestig tátván szádat, csodálhatod.
– Buddha ősi képemása? Őseidnek ezeréves bálványkája?
– Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem igaz
embercsontból koponyácska, világhíres Joritomo fejeváza.
– Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?
– Nem különben.
Útra kelnek, elindulnak Jeddo kertje, bokra mellől, pajkos szellők
lengedeznek krizantémos parkok felől. Aranysárga mimózácskák,
mosolygásos szilvafácskák virághímes rejtekében, ott rejtőzik
likkes-lakkos palotácska, vélnéd márvány pagodácska.
*
Selyemszínes ajtófalak széttolódnak, zajtalanul, hangtalanul
kinyílódnak; megállanak elefántcsont szekrény előtt, gyöngyös, kapcsos
zárja előtt. Aranykulcsát palotásfi előveszi, závárjába beilleszti s
amint nyitja, ahogy tárja, ott előttünk Nap-Istenke nagy csodája.
Ámulattal nézik, lesik azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg. Se
nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem alig
gyerekfejnyi koponyácska, kettőskardú Joritomo feje váza.
Szemlélgetik áhítattal mind a ketten, csodálattól megihletten.
– Világhíres Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?
– Nem különben.
– Joritomo, úgy tanultuk, ölnyi magas, csontja váza, koponyája túl
hatalmas; ám a szekrény fejecskéje legfeljebb kétévesecske.
Eltünődik, tanakodik gondolatja, halkra fordul hangos szava; fürkészgeti
híres hősnek gyerekkori koponyáját, Joritomo aprócsontú fejevázát.
És egyszerre egyet villan fénylő szeme, felélénkül multba néző
tekintete; mosoly suhan végig arcán, szól a szava dilinósan,
hebehurgyán:
– Joritomo kettőskardú szamuráj volt, koponyája, minden csontja, úgy
tanultuk, hatalmas volt; ám szekrényem féltve őrzött csontocskája,
leendő nagy szamurájnak gyerekkori koponyája.
Másnap megint mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja
alatt. Álmodoznak szamurájról, kétrendbéli koponyáról.