Ágról szakadt öreg apó, házalgató szegény szabó. Kimonódra folt ha
kellett, obi-öved ha kifeslett, egy-kettőre foldozgatta s ha kurta volt,
még hosszabbra toldozgatta. Házból házba botlott szegény,
tengett-lengett szűkre szabott kenyérkéjén.
Siet egy nap messze útról otthonába, kidűlt bedűlt, idres-gödrös
putrijába; veszi elő estebédjét, keresgéli kormos üstjét. Rizzsel tele
edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén, ám hűlt helye
rézüstjének, lába kelt rézedényének. Hogyan főzzön, ha nincs üstje?
Merre szálljon fel a füstje? Még a minap helyén lógott, amint ócskát,
szakadt gúnyát foltozgatott. Keseredő bánatában, szívszorító fájdalmában
hol a rizsestálját nézi, hol meg könnyes szemét törli. Csorba cserép híg
teája, száraz kenyér darabkája, azzal oltja éhét, szomját, csendesíti
búbánatát.
Telik egy nap, múlik másnap, búcsút int egy harmadiknak. Amint jár kél
uccák szerte, besandítván dolgos, munkás műhelyekbe, bepillant a
szomszédjához, púpos hátú, ferde vállú egy vargához. S ahogy fürkész
bámész szeme s amint kutat kandikáló tekintete, észreveszi eltűnt
üstjét, rajta kormát, üszkét füstjét.
– Ó, a cudar, többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú. Nem ellopta
rézüstömet? Rizses, teás készségemet?
Odasandít szomszédjára, kétrét hajló pár púpjára; varga
visszasunyítgatott és szép lassan eloldalgott. Megy a szabó törvény elé,
bölcs bírónak igazosztó háza felé; panaszt emel, vádol vargát, elzokogja
üstje dolgát.
*
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
rideg szavak, komor hangok kelnek ajkán.
– Megtudom én igazadat, ha megértem panaszodat. Siess vissza
rézüstödért, eltolvajlott birtokodért, szólíts ide púpos vargát, hadd
látom meg kettőtöknek tulajdonát.
Szabó siet vargájáért, eltolvajlott holmijáért s kisvártatva
nagyszuszogva, ott állanak törvény előtt, igaz bíró színe előtt.
Reászegzik szemeiket, összeteszik kezeiket.
– Rézkazánnak melyikőtök a gazdája? Kinek van több jussa rája?
– Enyém az üst – szól a varga –, engem illet igaz jussa.
– Hazug a szód, vallomásod, hazug csalfa pillantásod; rézüstömet
eloroztad, lelkem nyugtát megraboltad.
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
éles szeme tekintése varga púpján. Ám a cudar többrét hátú, ravasz arcú,
ferde vállú, rá-rásandít bírájára, álnok szókkal így áltatja:
– Púpos vállal, vézna testtel, hogy győzhetném erőtelen kis erőmmel?
Másnak üstjét akarva sem cipelhetném, vállamra se lendíthetném.
– Igazad van – szól a bíró nagy komoran – súlyos az üst, púpod gyenge,
agyonnyomna rézből terhe.
Szaporákat kezd pislogni púpos varga, kárörvendő kaján arca; félszemével
bölcs bíráján, másikával hoppon maradt embertársán.
– Nem hagyhatom igazamat, ne bántsd bíró a jussomat. Rizsem, teám miben
fő meg? Éhgyomorral hogy imádom oltárbeli őseimet?
Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán,
éles szeme tekintése varga púpján. Odafordul a cudarhoz, így szól szava
a ravaszhoz:
– Téged illet üstöd jussa, kapd válladra, vihedd haza.
Kap az üstön púpos varga, felemeli két karjára; egyet lendít két kezével
s indulóban rézüstjével.
– Állj meg varga egy-két szóra – rivall egyet igaz bíró rézüstjével
baktatóra. – Púpos vállal, vézna testtel, dehogy győzöd erőtelen kis
erőddel. Másnak üstjét akarva se cipelhetnéd, válladra se lendíthetnéd.
– Győzöm bíz én, hogyne győzném, erőmmel is felérem én; üstöm terhét
könnyűszerrel cipelhetem, félvállamra akár játszva lendíthetem.
– Lám csak, lám csak, most már győzöd, most már bírod, egyszeribe
izmossá lett ferde vállad, vézna karod. Úgy-e, cudar púpos varga? Úgy-e,
ravasz, álnok fajta?
Áll a varga tétovázván, néz a szabó igazában bizakodván. Őseihez fordul
arca, hálát mormol hálás ajka. És elhangzik igaz bíró ítélete, derűssé
lesz két szemének bársonypuha tekintete:
– Most hogy győzöd, most hogy bírod s Erő-Isten jóvoltából erőssé lett
karod púpod, cipeld vissza kazánkáját szomszédodhoz, a szabóhoz.
Szabóéknál aznap este megint izzott, forrott üstje; rizzsel tele
edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén. Megint toldoz,
megint foltoz, kimonóra folt ha kellett, selymes obi ha felfeslett.
Púpos varga mély sötétben sopánkodik, napokon át, heteken át kalodában
gubbaszkodik. Fel-felcsuklik sóhajtása, meg-megrándul púpos háta:
– Elvesztettem őseimbe vetett hitem, odaveszett becsületem. Örök teher
két vállamon, nincsen áldás a púpomon.