Gyermektelen, családtalan élt egy öreg, holmi egymást ha aprított,
igazándit akkor evett. Se háza, se kalyibája, korhadt fából oltárbéli
bálványkája.
Lakkos háza közelében, mimózás kert közepében fukar gazda, halásztanya
ütött fészket s el napestig rotyogtatott sültet, főttet, roston pirult
halacskákat, olajban főtt ángolnákat.
Öreg apó, szomszédbéli, kidűlt, bedűlt viskóbéli, be szerette hal
húsának ínycsiklandó párolgását, frissen fogott ángolnának illatozó
sustorgását.
– Ha máskép nem, legalább a hal szagával, szétpárolgó illatával
csillapítsam éh-szomjamat, mindennapi álombéli óhajomat – szól s vesz
rizset egy kanálnyit, csak ép egy-két pálcikányit, sovány vízen jó
puhára meg is főzi, evőtálját, pálcikáját előveszi, odaoson halászgazda
haltanyája közelébe, illatozó halastálak párolatja közepébe.
Előveszi rizsestálját, kézbe kapja két kis evőpálcikáját, egyet szagol
mélyet, hosszat hal szagából, nyel egy-kettőt rizsestálból. Nap nap
után, hétről hétre, illatozik rizsesfőztje s hogyha rizsbor járja
bentről, egyet szippant s nyel egy-kettőt odakintről.
Halászgazda sürög-forog csárdájában, pihenőre kikönyököl kunyhójában s
amint nézeg s elidőzget, egyszerre csak megpillantja hal illatját
szagolgatót, ángolnája párolatját habzsolgatót.
– Lám, lám – szól a halászgazda –, hogy habzsolja halam húsa párolgását,
ángolnámnak illatozó sustorgását. Sort kerítek a dolgára, ne járhasson
más malmára, ne akarjon ingyenpénzért hal illatját, ne szagoljon,
potyázgasson hal zamatját.
Öreg apó ép javában szagolgatott, rizsestálból pálcázgatott s ijedtében
majd elejti rizsestálját, félkezéből két pálcáját, megpillantván
halászgazda gonosz képét, két szemének gyűlölködő ferdeségét.
– Rizsed mellé friss halszagot, hogyha akarsz halillatot, ha kívánod
roston sülő ángolnáim, pirosra főtt halacskáim, tíz szen-pénz az ára
neki, csengő pénzben fizessed ki; azt is, amit mostanáig felszagoltál,
bűnös módra, potyázgatva felhabzsoltál.
Jámbor öreg nagy szótalan bámészkodik, halászgazda kapzsiságán, lelke
sóvár fukarságán háborodik. Egyet néz a halgazdára, kettőt gondol korgó,
morgó éh-gyomrára, tíz szen-pénzét zacskójából üggyel-bajjal előszedi és
a kapzsi halászgazda orra előtt megcsörrenti.
Halászgazda odanyujtja nagy tenyerét, ragadná el jámbor apó több
szen-pénzét; illatjáért ropogásos halacskáknak, zamatjáért roston sütött
ángolnáknak.
Ám apóka szenjét, pénzét egyszer, kétszer megcsörrenti és szó nélkül
mély zsebébe megint vissza besüllyeszti.
– Tiéd a hal, az ángolna, ám orromé illatozó párolatja. Enyém a pénz, az
ezüstje, tiéd legyen víg csengése. Hal szagáért fogjad íme szen
csengését, illatjáért pénz pengését.
Szól apóka és elindul, ráeszmélvén hal szagára; néz a gazda és szakadtig
bizonykodik:
– Tíz szen-pénz a halszag ára.