Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Gombe volt az egyik
neve, másiké meg részeg Szánszke. Gombe pajtás így szól egy nap italozó
barátjához, kebelbeli pajtásához:
– Uvenóban, színes szagos, hűvös parkban, cseresznyefák kivirágos
virulóban. Láttad-e már fürtös fáját, fája lombos virágsátrát?
Szánszke pajti utoljára akkor járt ott, virágerdő amikor már elvirított.
Kedvük szottyan azon nyomban virág nézni, kertes parkban el napestig
elidőzni.
– Hát itókát honnan veszünk? Ital nélkül el napestig hogyan leszünk?
Rizses borból, száke nevű itókából egy akónyit, vásároljunk egy
tömlőnyit.
Mind a ketten kapnak a szón, hozzálátnak vígan, mohón.
– Poharanként fűnek, fának árulgatjuk; tíz szen-pénzért, kis haszonért,
ingyen adjuk – mondja Gombe furfangosan, hagyja helybe hű pajtása
mosolygósan.
Vesznek rizsbort, száke-italt egy akóval, igyekeznek, lótnak, futnak
sebbel lobbal Uvenóba, híres neves pompás parkba, színes, szagos
virágosba.
Tele tömlő Gombe hátán, úgy baktatnak egymás mellett vidám város kertes
útján. Szegény Gombe nagyfáradtan izzadozott, egy-két kortyra, tömlőbeli
száke-borra rászomjazott.
– Jaj, be éget ihatnékom, be kívánja gyomrom éhom – tör ki a szó Gombe
száján.
– Nem addig a, Gombe pajti, aki issza, árát elébb lefizeti. Poharanként
fűnek, fának árulgatjuk, tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk.
– Ketten vettük a borocskát, felerészes hűs itókát. Tíz szen-pénznek öt
a fele, fele pénzért töltsed tele – s nyujtja oda öt szen-pénzét,
pohárkáját száke-borért.
– Íze, szaga felüdítő, testet, lelket, gyomrot, torkot felfrissítő – s
könnyebbedik lépkedése, vidámodik tekintése.
Pajtására kerül a sor, ezúttal meg Szánszke hátát nyomja a bor. Azon
módon izzad ő is, száke-borra szomjas ő is; odaszól a pajtásának,
könnyen, hetykén fütyörésző bortársának:
– Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért most meg nekem töltsed tele –
szól és adja öt szen-pénzét, amit Gombe adott imént az italért.
Kihörpinti pohárkáját, felfrissíti torkig száradt garatkáját;
könnyebbedik lépdesése, vidámodik tekintése.
*
Percek múltán megint Gombe kerül sorra, borostömlő megint az ő hátát
nyomja. Szegény feje addig izzad, addig fárad, míg garatja, szomjú torka
ki nem szárad. Tíz szen-pénznek öt a fele, ötért töltik újra tele s
megintelen ötösöcske, megújrázva ugyanaz a szen-pénzecske, vándorolgat
ki a zsebből, be a zsebbe.
Addig isznak, iddogálnak, míg a parkig, Uvenóig el nem jutnak. Ám a
tömlő, boros tömlő hovatovább könnyebbedik, ám a fejük hovatovább
nehezbedik. Uvenóban, vidám város hűs parkjában, cseresznyefák napelűző
árnyékában, nekidőlnek puha gyepnek, nekilátnak, ihaj, csuhaj, aljig
üres bortömlőnek.
– Egy csepp nem sok, még csak annyi sincsen benne – szól az egyik
éjnyegetve.
– Sebaj – mondja a restebbik –, mind eladtuk legeslegutolsó cseppig. Sok
szen-pénz van két zsebünkben, fele pénzünk a tiedében, másik fele az
enyémben; mert tíz szennek öt a fele, poharunkat hej be sokszor
töltögettük színig tele. Rakás pénzünk számláljuk meg, nagy a hasznunk,
osztozzunk meg.
Zsebbe nyúlnak mind a ketten, öt-öt szen van egyben, egyben.
– Ami pénzünk, úgy-e, nálad? – kérdi bambán társ a társat.
– Öt szen bujkál bő zsebemben – mondja Gombe meghökkenten s bárhogy
keres, kotor benne, bármint vájkál mély zsebébe, öt szen-pénznél nincs
több benne.
– Te csented el rakás pénzünk, zsebrevágtad, azon mód elsinkófáltad
nyereségünk.
Gombe koma szava csattan, egyet ugrik, talprapattan.
– Te dugtad el, te loptad el, rakás pénzünk tolvaj voltod zsebelte el.
– Tolvaj bíz a magadfajta, őseidnek leghitványabb korcs fajzatja –
toporzékol két jó pajtás, gyilkos szemmel, tekintettel mérvén egymást.
Szóra szóval, ölre öllel, hol marokkal, hol ököllel; ütik verik, rúgják
egymást, soha ilyen két egypajtást.
Összecsődül tenger ember, összeszalad ahány némber; nézik őket világ
csúfja szégyenszemre, restelkedve szemlesütve. Gombét, Szánszkét sárga
földig legyalázzák, torkon, vállon megragadják, dobják őket kalodába,
vetik őket vak fogságba.
Város csúfja, utolsója lett belőlük, oltárukról eltűnt ősük s odaveszett
száke-boros becsületük.