Hosszúfejű, szőrkucsmájú, mi fán termett hórihorgas bő plundrájú?
Nyujtja nyakát cingár kóró, ökörfarkú virágkaró.
Virág nyílik, tavaszodik, réti fűben, zöld mezőben kóróvirág
bolyhosodik. Emelgetik idres-bodros fürtfejüket, szellőztetik hosszú,
hegyes süvegüket.
– Meleg szelek fujdogálnak, vége tavasz szép álmának. Nincsen soká
maradásunk, rövidesen hajlék után kell hogy lássunk.
Lent a réten Ibolyácska, feltekintget putinásra; kérdi tőle halk
szavával, szemérmetes pirulással:
– Hosszúfejű, szőrkucsmájú, hová készülsz széllel bélelt bő plundrájú?
– Ó, százszorszép Ibolyácska, aprószemű virágocska, csepp bimbódból ím
egyszerre kiszorultál, kék ruhádból kivirultál.
– Szépségemet, kék színemet mit én tudom, nagyobb az én szívepesztő
bajom, gondom. Meleg szellő idő előtt kicsábított, tűzként forró
lehellete elkábított. Merre készülsz bolyhos fejjel, földig érő
lebernyeggel?
– Túl a vízen, fel a hegyre, óvott, védett, napos helyre.
– Idelent tán veszedelmes?
– Sok az asszony, sok a gyerek; járnak mezőt, tarka rétet; lótnak,
futnak, hancúroznak, ha rád lépnek, levelestül széttaposnak.
– Merrefelé szándékoztok? Hová vezet új utatok?
– Patakon túl, magas hegyre, hegyeken túl, meredekre.
– Elvinnétek magatokkal?
– Akár mingyárt velünk tarthatsz, biztonságos meredeken velünk együtt el
is lakhatsz.
– Hát egyetlen kis pajtásom? Puszpángocska kamarásom?
– Pajtásod is hozd magaddal, szedelőzködj sebbel-lobbal.
Búcsút szólnak erdők, mezők virágjának, hegy útjára mindahányan
nekivágnak. Elől indul bolyhosoknak sűrű raja, hátul kullog kék Ibolya,
kamarása Puszpángocska. Addig, addig, míg eljutnak kristályvizű kis
patakhoz, zölddel szegett hűs partjához. Két kis virág se szí, se szó
letelepszik, csörgedező vize mellé heverészik. Víz tükrébe loppal
belénézegetnek, mind a ketten tátott szájjal képedeznek. Rájuk rivall
bolyhosfejű, szőrsüvegű, így szólal meg hórihorgas lebernyegű:
– Kis virágok, mire vártok? Mért hevertek, lustálkodtok? Tócsa vizét
gázoljuk át, hegyi tanyánk, meredekünk vár odaát.
Ám két léha, hiú virág, megüli a patak partját; gyönyörködnek víz
tükrében, tükörbeli bűvösségben.
– Én lennék a ringó, rezgő kék ruhácska? – ámuldozik Ibolyácska.
– Én lennék a tarkaszínű fodrosocska? – képedezget Puszpángocska.
– Ó, be csinos, be bársonyos kék viganóm.
– Be takaros, többrét fodros a kimonóm.
Boldogok ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. S ahogy néznek,
szemlélődnek s ruhájukon, cifraságon tünődöznek, vak homályos
sűrűségből, cserjék lombos erdejéből száll egy lepke szálldogálva,
rá-rálibben hiúságos két virágra. Egy-egy csókot lehel rájuk, be
boldogok két virágok.
– Ó, de helyre két virágszál – szól a lepke és továbbszáll. Boldogak ők
mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.
Ökörfarkú nagy kórócska, bonc-süvegű bolyhosocska, el-elmulat kis
Ibolyán, elnevetgél kamarásán.
– Kisasszonykák, siessetek, színes, szagos ruhátokon egyet-egyet
libbentsetek.
– Dehogy megyünk vízen túlra, lucskos, nyirkos hegyi útra; meredeken
csakis nektek a helyetek, odaillik szőrös, bolyhos süvegetek.
– Józan szónkra, intelmünkre nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok.
Sok az asszony, sok a gyerek, járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak,
hancúroznak, rátok lépnek, levelestül széttaposnak.
Fogja szürke putináját, térdig tűri nadrágszárát, úgy gázol át patak
vizén, patak vize legsekélyén. Ahány bolyhos, mind utána s köd előtte,
köd nyomába, hegyre vezet hosszú utjuk, hegyen túlról új hajlékuk.
*
Lent a réten falubéli két leányka, odasétál tükrös patak hűs partjára. S
amint járnak, amint kelnek, amint el-elenyelegnek, megpillantják mezők
színes két virágját, kék Ibolyát, Puszpángocskát.
– Ibolyára, kék virágra bukkantam én.
– Tarituppra, kis Puszpángra akadtam én.
Mosolyog a két kis cifra, hetykén néznek sétálgató két leányra,
mustrálgatják ruhájukat, idres-bodros, selymes, fodros szoknyájukat. Ám
a lánykák nagyhirtelen lehajolnak, két virágon egyet-egyet simogatnak,
gyengédeden megragadják s gyökerestül ki a földből kirángatják. Viszik
haza ablakukra díszességnek, asztalkára ékességnek.
Messze hegyen, meredeken, bolyhosoknak jól megy soruk, haborítlan,
zavartalan nyugodalmuk. Nincsen kéz, ki megzavarná; nincsen láb, ki
megtaposná.
– Vajjon két kis virágocska, Ibolya és Puszpángocska patak partján
vannak-e még? Víz tükrébe arcuk mását nézik-e még?
– Keressük fel patakparti otthonukat, meglelték-e hiúságos nyugalmukat?
Kapják maguk, megannyian mind lemennek, tükröződő vize mellé sorba
ülnek; ám nem látnak fél lelket se, Ibolyát se, Puszpángot se. S amint
lesik lefolyását, folyó vize hangos, lármás csobbanását, két virágszál
uszkál benne, kókkadozva, senyvedezve.
– Ibolyácska, Puszpángocska, kis virágok? Tó tükrében halófélben ti
volnátok?
– Szomorúra fordult sorsunk, rossz végzetünk, Buddha bocsássa meg bűnünk
– siránkoznak sóhajtozván, víz medrében hol le, hol fel bukdácsolván.
Bolyhosocskák bús fejüket szomorúan bólogatják, két kis virág
jajpanaszát szívszorongva úgy hallgatják:
– Falubéli két leányka járt a réten, tó tükrébe néztünk éppen;
gyönyörködtünk szép szemünkben, szép arcunkban, tarituppos tunikánkban.
Ám a lánykák, lelketlenek, kirántanak gyökerünkről, kiszakítnak
elültünkből. Egy ideig becézgettek, illatunkért, színeinkért
szeretgettek. Másodnapra arcunk színe fonnyadni kezd, tuli-ruhánk
fakulni kezd. Harmadnapra megragadnak, kíméletlen durva kézzel tó vizébe
lódítanak. Okos szóra, bölcs tanácsra nem hallgattunk, idő előtt
elpusztultunk.
Patak vize csobog, folyik, két kis virág úszván úszik. Elsodródnak
hullám hátán, lemerülvén, fel-felbukván s addig, addig hajszolódtak, míg
a vízbe, folyóvízbe könyörtelen befulladtak.
Bús bolyhosok bonc módjára sorbaállnak víz partjára; patak partján
imádkoznak, két halottat, két virágot búcsúszókkal búcsúztatnak.