Két Krizántém kint egy réten, nagyra nőttek, virítottak együttesben. Két
egytestvér, egyívású, bolyhos arcú, szemérmetes mosolygású. Egyik olyan,
mint a másik, akárcsak egy szakadt szálig. Kimonójuk más-másféle, máskép
fénylik, máskép ragyog színpompájuk ékessége. Fehérkének ezüstszín a
kantuskája, Sárgácskának sárarany a hacukája. Napsütéses mezőn, réten
sütkéreznek, el napestig mosolyognak, enyelegnek. Hűs harmatcsepp
mindennapi itókájuk, suhanásos fuvallat a szólókájuk.
Fehérlenek nap nap után, sárgállanak hét hét után. Tavasz napja
derengtekor, Nap-Istenke sugárkája lövelltekor, réten, mezőn sétálgat
egy kertészlegény, lesi szemmel virágokra, krizántémra leselkedvén.
Odalépked Krizántémhoz, így szól szava aranyruhás Sárgácskához:
– Sárgaszirmú virágszálam, ragyogásos aranyágam, jösz-e díszes
kertecskémbe? Virágok közt együttesbe virulnál-e?
– Kerti cifra én a Sárga hogy lehetnék? Kertecskédbe, szép díszesbe hogy
mehetnék?
– Kertem legszebb Sárgácskája, te lennél legragyogásos virágszála.
Lugaskámban magasabbra növekednél, színben, fényben színesebbre
szépülhetnél.
– Lugaskádban magasabbra növekednék? Színben, fényben színesebbre
szépülhetnék?
– Méznél sokkal édesebb lesz italocskád, sok színt játszik pompázatos
aranyruhád; fürtbe omlik hajad arany koronája, fejed ékes hajformája.
Kis krizántém hiú szókra hajladozik, akarata ingadozik.
– Hogyha szebbé, jóval szebbé, magasabbá, még karcsúbbá szépítheted,
növesztheted sárgás formám, nem mond nemet se két szemem, se szólókám.
Száz színt játsszék aranyruhám, fürtösödjék hajkoronám.
Két kezével kis virágját, sáraranyból Krizántémkát kosarába csücsülteti,
szóval, szemmel becézgeti.
Nagyot jajong, fájót eseng testvérkéje, rétek, mezők ezüstszínes
ékessége:
– Elrabolják szívem felét, testvérkémet, lelkem lelkét – s harmatot sír
gyöngyös szeme, fájót tekint sírhatnékos tekintete.
– Egymagamra hogy hagyhatsz el? Én nélkülem egymagadra hogy lehetsz el?
– Maradhass meg szép csendesen, nincs rád szükség virágházas kis
kertemben – szól a legény nagy lelketlen.
Pityergőre görbül szája, megvonaglik szólókája; búsra hajtja szirmos
fejét, kulcsolgatja gyenge kezét árván maradt Hófehérke.
– Itt a helyed kint a réten, alacsonyka mimózák közt mezőségen; nincsen
neked semmi színed, színtelen a fehérséged. Mindenfelé sok a káka,
bambusz, nádas, el napestig velük akár el is játszhass; szitakötő
libbenését, nézhedd furcsa keringését.
Csodás kertbe, rikítóba került sárga Krizántémka. Be viselték féltő
gondját, lesten lesték gondolatját; fürtös fejét harmatvízben
fürösztgették, ezer színbe, szivárványba öltöztették. Méznél sokkal
édesebb volt itókája, sok színt játszott sáraranyból hacukája; napfény
felé ágaskodik, piperészve páváskodik. Nincs szabadban, szabad napban
ágyacskája, nem a kék ég borul rája, Szél-Isten nem cibálgatja, Eső-úrfi
nem áztatja. Üvegfalak, kerti rácsok köröskörül, csupa készség,
mesterkéltség veszi körül.
Telnek, múlnak napok, hetek, sárga virág napról napra növekedett.
Sáraranyat sugározgat fényes arca, napként fénylik sárga szirma;
szikrákat szór fénylő szeme, illatozik lehellete.
*
Jön egy apó, fejét hajtó, tekervényes út poráról, Dájmió nagy udvarából;
megáll kertész krizántémos kertje mellett, nagy urának, Dájmiónak
valamelyes virág kellett.
– Van-e réti krizántémod? Valóságos, természetes színvirágod?
– Krizántém a házam, kertem, megannyiját én ültettem, én neveltem.
– Sok százféle a krizántém, száz fajtáját ismerem én. Dájmiói udvarunkba
valóságos, ősidőkből származásos krizántémra van szükségünk, szamurájos
címerünkre az kell nekünk.
– Mutatok én krizántémot, Nippon-világ olyanabbat alig látott – mondja
fennen kertek ura, kertész gazda. – Van énnékem széltől óvott
kertecskémben aranysárgám, párja ritka Krizántémkám. Magam keze, magam
szeme ápolása, széltől, hótól, nagy esőtől féltőn óvott gondozása. Száz
színt játszik sáraranyból ruhácskája, fürtbe omlik haja fénylő koronája.
S amint lépnek be a kertbe, üvegházak illatozó ligetjébe, tündökletes
kis Sárgácska, sziporkázik több színt játszó ragyogása. Nézi apó,
vizsgálgatja színvirágát, nézi ágát, sárga szirmát; egyet legyint nagy
únottan félkezével, tagadót int bosszúságos két szemével.
– Sok száz kertet kerestem én, krizántémot kutattam én s nem akadtam
valójára, igazándi tősgyökeres krizántémra. Ki puccos, ki tari-tuppos,
sziromkája akárhánynak idres-bodros, ki vékonyka, ki magaska, egyike sem
valóságos ősi fajta. Kétszer nyolcas sziromkájú, ízig fehér csillogásos
palántájú, olyan virág kell minekünk, azt mutasson dájmiói ős-címerünk.
– Kétszer nyolcas sziromkájú? Ízig fehér csillogásos palántájú? Nem
találhatsz semmiféle díszes kertben, üvegházi rejtekekben, csak ha
mezőn, kint a réten. Nézz mégegyszer Sárgácskámra, nem akadhatsz se
színére, se párjára.
– Te gondoztad, te nevelted, üvegházi kis virággá, csúffá tetted. Nekünk
fehér krizántém kell, kétszer nyolcas levelekkel; szabadban nőtt,
kertészkéztől érintetlen, foltja nélkül, pettyezetlen.
Indul apó, fejét hajtó, tekervényes út porára, rétek, mezők fű benőtte
lapályára. S amint jár kél fű, fa mellett, ingoványos rizses mellett,
mintha sírva suhannának sóhajtások, pityergéses panaszlások.
Meghökkenten nézeget szét s amint kémli mezőségek sűrű füvét, messze
helyen ott gubbasztgat bús magába ezüstösszín Krizántémka.
– Kis virágszál – szól az öreg –, mi epeszti ezüst szíved?
– Krizántémnak hívnak engem, Hófehérke virágnevem; siratgatom
húgocskámat, sáraranyszín Sárgácskámat. Messze került távol kertbe,
kertészkéznek lett neveltje. Méznél sokkal édesebb lett italkája, sok
színt játszik pompázatos ruhácskája; fürtbe omlik haja aranykoronája,
feje ékes hajformája. Én színtelen, én színetlen, kertészkéznek nem
kellettem.
Néz apóka hófehérszín Krizántémra, ezüstfényes, zizegéses ruhájára;
összecsapja öreg kezét, boldog öröm tölti lelkét. Kétszer nyolc a
sziromkája, hófehér a palántája.
– Ne sírj, ne ríjj egyetlenke – szól apóka lelkendezve –, jó szerencse,
hogy itthagytak, füvek között, magánosban marasztottak. Jer mihozzánk,
hozzád méltó palotába, dús Dájmió híres-neves udvarába.
– Minek kellek én tinéktek? Hasznom mire vehetnétek?
– Régi család szamurájos jelképévé, azzá válhatsz, Dájmióék címerévé;
úri gazdám bélyegére, nemzetséges levelére, palotája kapujára, díszes,
lakkos hintajára.
Kapja kézen virágszálát, hófehérke Krizántémját, kosarába csücsülteti,
szóval, szemmel becézgeti. Odaérnek cirádás egy palotába, Dájmióék
udvarába; lett belőle címerképe úri rendű nagy házának, kettőskardú
szamurájos mivoltának.
És azóta ajtó, kapu ha megnyílik, Fehérkével, színképével állasz szembe;
szablyákon és fringiákon, sisakokon, nagy lándzsákon Fehérkének ragyog
képe; díszes riksán, gyaloghintón Fehérkének fénylik arca, aranyszínes,
selyemhímes kimonókon Fehérkének ott mosolyog képe rajza.
Hej, Sárgácska, úti cifra aranyoska, de megnőttél, ölmagasra, hórihorgas
hosszú szárrá cseperedtél. Aranyszínűt csillog, ragyog minden szirmod,
kívül, belül egyre fénylik a mivoltod. Napjaid ám telnek, múlnak,
sziromkáid lassan-lassan elhullanak; arcod fénye, ragyogása fakulóban,
múló élted, virágzásod elhúnyóban.
Volt Sárgácska Krizantémka, nyoma veszett; volt Fehérke Krizántémka,
híressé lett.