Kúszók között zsong a zsivaj, mezőn, réten reng a ricsaj. Lustálkodik
tarka-barka, renyhe Dinnye, heverészik görbeorrú Ugorkának zöld
bibircse. Tök indája egyet-egyet nyujtózkodik, szomszédjába ha kell, ha
nem, kapaszkodik. Úrhatnékol úri kis Tök, loppal lesked Lopóka-tök; nem
egy Dinnye indácskája hajladozik szomszédbeli Futókára.
Őszi napest sárgásszínű fényessége, napsugárkák felcsillanó rezzenése,
aranyesőt permeteztet kertek, szántók zöld színére. Fejet fordít
Felfutóka, vékonypénzű felkúszócska, félálmában rengőn, ringón
hajladozik, henyélőkkel, lustácskákkal kacérkodik.
– Bágyadt vagyok, fáradt vagyok, gyenge karom, gyenge vállam nincsen
kire ráhajthassam – szól a szája szeméremmel és kúszócskák, henyélőcskék
rávigyáznak vágyakozó tekintettel.
– Kihez kússzak, kit szeressek? Indájára, két karjára kinek lessek? –
hunyorítgat Felfutóka, félszem nézvén heverésző szomszédokra.
Réten túlról kerekarcú, sárgabélű, szürkehéjú úrifajta egy Tököcske, így
sóhajtoz henyélőcske:
– Bájos lányka, Felfutóka, folyondáros virágocska – s nyujtja szárát,
zöld indáját, mosolygásos ábrázatját.
– Mit óhajtasz, mit akarhatsz Tök-legényke?
– Zöld indámra ha reája kapaszkodnál, két karomba beléje ha
csimpaszkodnál, karcsúságod bárki ellen megvédeném, kellő helyem
megállnám én.
Kézen fogja Futókának gyenge szárát, átszorítja átöleli kívánatos
karcsúságát. Megirígyli másik kis Tök, csúcsos fejű, kövérkés Tök.
– Lopó-töknél jóval különb legény lennék, termetedhez legillőbben én
illenék.
– Igazad van – kotyog bele zöld Ugorka s nagyot konyul kétrét hajló
görbe orra.
– Gyámság ha kell Futókának, nekünk szóljon hívó szóval, ne csak másnak.
Penderedő Görög-dinnye odagurul, Futókának lába elé odaborul,
cikkes-cakkos indájával felé kúszik, potrohával, alig lábbal
nekicsúszik.
– Folyondárka gyenge szárú, szép leányka gyenge lábú, rá ne hallgass Tök
szavára, ne hederíts hasmánt futó indájára. Vaskos, kérges a külseje,
széllel bélelt a belseje; erős ugyan az indája, ámde mégis tökkel ütött
a fajtája. Nem vagyok-é helyrébb legény, erősebb is? Fényes arcnál
fényesebb is? Tükör se kell énmellettem, fénylik, ragyog csíkos, sávos
lebernyegem.
Féloldalt néz folyondárka, Dinnye-úrfi tükrös, lakkos formájára;
csillog, ragyog csupa csipke viganója, idres-bodros, tari-tuppos
kimonója.
Szertefutó folyondárka egyet gondol, gyenge szára, gyenge lába
meg-megindul; lépkedése ingó-bingó, szökellése kacskaringó.
Irígykedő kis Tököcske megszólja a háládatlant, zöld Ugorka megorrolja
kacérkodó állhatatlant; szomszédbeli mindahányan irígykednek,
haragjukban lustálkodnak, lefetyelnek.
Ám két karját, gyenge szárát Folyondárka, van már kinek vállaira
rátámassza. Kackiás kis Dinnyécskére hajtja fejét, kínálgatja,
odanyujtja szájaszélét, mézes kelyhét.
Egy-két hét is alig múlik, Folyondárka rügyecskéje nyiladozik; vékony
szárán apró bimbók, kis kelyhecskék, nyiladozók. Nap-Istenke sugárkája
hízelegve siklik rája, csókolgatja pici száját, friss harmatban
fürösztgeti csepp virágját.
Ám múlóban a boldogság, felhő hátán közeledik búbánatos szomorúság.
*
Kelet felől homályosban indul a nap, beborult az idő aznap. Hűvös
szellők, didergetők lengedeznek, kis Kúszócskák sóhajtoznak, nap-nap
után ernyedeznek. S amint ülnek szerteszórva, megborzongva, meglapulva,
egyszerre csak, nagyhirtelen, fenn kóválygó sötét Holló, lefelé csap
bánatjósló károgató. Nekiesik földön fekvő Dinnyécskének, zöld fejének,
két szemének, öli, vágja csúf csőrével, lékelgeti éles, hegyes
körmeivel; kibuggyanó édes levét, teletorok habzsolgatja ízét, mézét.
Fájdalmasat hördül egyet szegény Dinnye, sajgót jajdul, sikoltozó hű
hitveske. Ám a Holló, sötét Holló egyre jobban vájkálgatja,
Dinnyécskének magvas belét, belsejének rózsás mézét nagyfalánkan
torkosgatja. Mind kiloccsan, mind kibuggyan ízes nedve, piros leve s
ahány Holló, egyszeribe mind ott terem, édes vért szív sok fertelem.
Szegény Dinnye erőtelen roskadozik, zöldes héjja darabokra töredezik;
íze, méze elfolyóban, százszám magja széthullóban.
Árván maradt Felfutóka, párja veszett zöld Kúszócska, fájdalmában,
bánatában hű urára, Dinnyécskére ráhanyatlik, néma jajjal, sóhajossal
siránkozik. Könnyes szeme révedezve nézeg szerte, gyenge lábát, satnya
szárát kinek vállán, erős karján pihentesse?
– Tán a Tökhöz fordulhatnék, kemény kérgén én erőtlen, hátha jobban
nyugodhatnék? – sóhajtozik szegény árva Felfutóka s amint sandít rég nem
látott Úri-tökre, hát szegénynek dupla feje tövestövig kettényesve.
Nemkülönben több száz másé, csupa ormány Ugorkáé; ki locs-pocsban
szerteázva, ki apróra széjjelvágva.
Felfutóka egymagában árván marad, vézna szára, satnya lába egyre
senyved, egyre sorvad. Elhalóban, kimúlóban erre kémlel, arra fordul,
kúszók raja, garmadája meg se mozdul.
– Úgy kell neki – mondogatják, bosszúszóval meg is szólják, – hiuságos,
csapodáros volt élete, gondtalanság, nagy csélcsapság tette-vette.
Haló helyén Felfutóka mélabúsan elmélázgat, merevülő virágszeme
könnybelábad. Egyre sorvad, egyre roskad gyenge szára, egyre roggyan,
egyre torpan vézna lába. Levélkéi hulladoznak, elfakuló sziromkái
szóródoznak. Végigélte folyondáros virágéltét, kilehelte lenge lelkét.
*
Rizses-földek legaljában, zordon Bambusz egymagában. Vizsga szeme
tekintete tenger tökön, szerteázott, szertefázott dinnyeföldön;
fonnyadozó, sárgásodó Ugorkákon, kókkadozó, roskadozó Kórócskákon.
Bámész szeme Felfutókát pillantja meg, fájó szíve elsenyvedtét sóhajtja
meg. Sajnálkozik sápadt arcán, haló arca halványságán. Nézi vézna,
szintelenke sziromkáját, vérben fekvő éltepárját; eltűnődik folyondáros
Felfutókán, férje ura Dinnyécskéje el-kimúltán.
Büszkén nézi nádszál magát, derekának nyílegyenes karcsúságát s így
szólal meg átfontoltan, bölcs szavait átgondoltan:
– Vékony szárát, lágy indáját, roskatagos gyenge vállát nem Kúszókra,
Dinnyécskékre, léháskodó renyhécskékre, hanem az én karcsú, magas
derekamra szépen illőn odahajtja, különb sorsra jutott volna, ingó,
bingó, kacskaringó Felfutóka.