Tikkaszt a nyár, zümmög a Légy, fényben fürdik a mindenség. Bogárkáknak
rebben szárnya, hallszik szellő suhanása; dümmög dongó ágon-bogon,
szitakötő árkon, bokron. Adta Legye szemtelenje, be kelletlen, zizzenése
libbenése tűrhetetlen. Orrod előtt eledeled, falánk legyek rajtaesnek;
italodat megdézsmálják, pihenődet megzavarják.
Nagy szerencse, vigyázgat rád fürgekezű Legyezőcske. Csontja bambusz,
husa hártya; nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt verítékes
orcátokra. Fagyos télen, zimankóban tüzet éleszt, alvó tüzet, pislákolót
újjáébreszt; legyek raját, garmadáját ellegyezi, orrod elől, italodról,
ételedről elkergeti, bambuszcsontú, hártyahúsú Legyezőcske.
Terpeszkedik verandáján s házatáján megint zümmög, füle körül megint
dümmög adta Legye szemtelenje. Odaszállnak Legyezőcske orra elé,
elsorjáznak szépen, rendben egymás mellé.
– Hessetek el, kotródjatok, szemem elől utolsóig pusztuljatok – rivall
rájuk nagy mérgében, nagy dühében Legyezőcske.
Ám a legyek, szemtelenek, kérve kérik, nyelén fogják, kérő szóval
kérlelgetik; rövidebbre szabják inkább zümmögésük, hallgassa meg nagy
kérésük.
– Mit akartok? Mi jót hoztok?
– Nem nekünk jó, inkább neked – zümmögik a fürge Legyek.
– Hadd hallom hát, mi jó benne? – kérdi tőlük Legyet irtó Legyezőcske.
– Nagy a neved, becsületed, hogy a Legyet, szegény Legyet csontkaroddal
egyre-másra hessegeted. Pedig immár közelgőben Őszi-Szellő s ha beáll a
hűvös idő, ki törődik akkor véled? Széllé foszlik híred, neved, oda
minden emberséged.
– Merről repül Őszi-Szellő? Honnan bukkan békebontó szele elő?
– Nyaratszaka bujócskázik, hegyek között szilajkodva furulyázik; ám ha
torpan s elédtoppan, az áldóját, te fizeted meg az árát, drága árát.
– Jó Legyecskék, hű pajtások, ti adjatok bölcs tanácsot; Őszi-Szellőt
valahogyan meg ne lássam, Őszi-Szellő valamikép meg ne lásson.
– Ismerjük mi Szél őkelmét – hitegetik könnyenhívő Legyezőcskét. – Ha
egy-két szót szólunk neki, még a házad tájékát is jó messzire elkerüli.
Te is kímélj ám bennünket, te se rontsd meg életünket. Ne csapj le ránk
csontkaroddal, ne törjél ránk tíz karmoddal.
– Szómat állom, szent a béke – örül lenge Legyezőcske. – Rátok dehogy
haragszom én, sose bántlak titeket én. Csúf szokás volt, amit tettem,
eszem nélkül legyezgettem. Hej, nem egyszer de megbántam, álmotok hogy
megzavartam; nem szándékos akarásból, csakis pajkos megszokásból.
Édeskedik Legyecskéknek, hamis Legyek megértően összenéznek. Kezet
fognak, paroláznak, ravasz arccal odébbállnak és a Legyek, léha Legyek
bizakodva békességben, csalafinta ígérésben, ételt, italt megszállanak s
jóllakásig lakmároznak. És a lenge Legyezőcske, csak ne bántsa, ne
zavarja hűs Szellőcske, Legyet többé karjaival nem legyezget,
csontkezével soha többé nem hesseget.
*
Múlik a nyár, hűvösödik, hegyek mögül Őszi-Szellő kerekedik. Legyezőcske
gyengül, satnyul, kerek feje, arca konyul; hártyabőre színét veszti,
húsát, csontját megereszti. Hát még amint nagy nyargalvást, jön
Szellőcske, hűs rohanvást. Legyezőcske keze, lába merevedik, teste,
lelke gémberedik; lim-lom közé kamarába, odadobja a gazdája.
Amint egy nap eldidereg s minden tagja meg-megremeg, eszébe jut szép
napoknak zöngicsélő Legyecskéje, álnok, hazug ígérése.
– Ha csak egyszer megfoghatnám s kezem közé kaparintnám, kitekerném
álnok nyakát, kettétörném a derekát.
Lim-lom közül kivánszorog s lépést lépvén amint csoszog, ím előtte, orra
előtt döngicsélget szép napoknak Legyecskéje, szembe kerül szemtelenje.
– Ó, te álnok, gaz fajzatja – fortyan egyet nagy haragja –, cudarság
volt minden tetted, hazug a szód, ígéreted.
Kis legyecske holttá rémül, lába inog, feje szédül, csendes szava
elhalóban, potroha megroppanóban.
– Hessegethetsz, ha akarod, most már akár agyonüthed bambuszkarod; járni
való erőm sincsen, szálldogálni szárnyam sincsen. Íme, láthadd, mivé
lettem, fogyton fogyik gyenge erőm, lélegzetem.
Szegzi szemét Légy szemébe, irgalom száll a szívébe. Légy két szárnya
szakadozik, lágy potroha horpadozik; keze, lába szétesőben, tekintete
elhalóan, révedőben.
– Mi betegség rokkantott meg? Mi baj érte szegény fejed?
– Őszi-Szellő kergetett meg, fuvallata tépázott meg.
– Valamikor, nem is oly rég, jól ismerted s jó magammal elhitetted, ha
egy-két szót szólasz neki, még a házam tájékát is jó messzire elkerüli.
– Nem volt igaz, amit mondtam; féltem tőled, hát hazudtam – szól
Legyecske bűnbánóan.
– Ó, mi csúfság, gaz álnokság – s nagy dühében, lendültében nekirohan,
lábaival nekidobban. Ám rémséggel veszi észre, hogy mily fogytán, hogy
mily rogytán mindkettőjük egészsége. Feje forog, elszédülten tántorodik
s kis ereje megroppanik. Ki-kinyitja haló szemét, búsan veti pajtására
tekintetét; összeroggyan s rá a Légyre erőtelen, összeroppan tehetetlen.
El-kimúlott kis Legyecske, szertehullott Legyet ölő Legyezőcske.