Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók,
családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát,
féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét
tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi
szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.
Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat
mérges csőrrel gágogatják.
– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek –
szól az egyik, legnagyobbik, három közt legirígyebbik.
– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak
dühében, mintha szemet kapott volna.
– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet
legkisebbje.
Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét
megócsálják, veres csőrük fennen hordják.
Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé
sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni
akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta
csemegéket.
– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a
legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.
Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:
– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal
fürödhetnék.
– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes
bántódásod.
Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek
sekélyébe, csendes vize legszélébe.
– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát
apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.
Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre
nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.
– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul –
berzenkedik egyik tollas.
– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják
– fortyan egyet a lúdtollas.
– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják
nyakuk, csőrük, meresztgetik merev szemük.
– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész
közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.
Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs
beszédet, hangoskodva szétszélednek.
Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel
ártatlankák dehogy élnek.
Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a
beszéde, édeskés a sziszegése:
– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából
faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek.
Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban,
hűs vizünkben?
– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni;
partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk,
fürödhessünk.
– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek
velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.
– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya –, úszás nem a
mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.
– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te
jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.
Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát;
cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda,
egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak,
tehetetlen szárnyacskáknak.
– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók
tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.
– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek
fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig
marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt
eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok
megfulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.
*
Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó
falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza
s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról
visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint
sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása,
hápogásos nótázása:
– Holló úszott, Holló úszott,
Jaj, de furcsán fulladozott;
Fürtös fejét fürösztettük,
Tó vizébe fullasztottuk.
Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete
szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.
– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket
szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a
parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik
bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és
fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban,
bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe
visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elföldelik.
Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.
– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel
szegény árva.
– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják
cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk
meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.
Árva Holló belényugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú
Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó
partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán
Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek.
Megszólal a harminc Holló:
– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják, tócsa vize
hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé
csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.
Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak
Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve
kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?
– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra –, apad a víz
alattatok, mély mocsárban egytől-egyig ottragadtok.
Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak.
Hogy hápognak halálos nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra
dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük
túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:
– Gúnár kúszik, Gúnár kúszik,
Egyet lépked, kettőt csúszik;
Jaj, be furcsa Gúnár-kúszás,
Egyet csetlés, kettőt botlás.
Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak
ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.
S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük
össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas
fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak
s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:
– Holló úszik, Gúnár kúszik.