Nagyot bődül büszke Tigris hetykélkedvén, Kandúr előtt legénykedvén:
– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb.
– Hogyha vallod, akkor igaz – szól a Kandúr s félelmében elmiákol. – Ám
egy felhőn, futó felhőn nagy nyargalvást, ki vágtat oly bősz rohanvást?
Ránéz Tigris a felhőre s döbbenettel veszi észre, irdatlan egy szilaj
Sárkány száguldozgat felhő hátán. Minden mersze tigriskének eleblábol a
nagy hősnek s elmenekül tűzokádó Sárkány elől, akár egér macska elől.
– Lám, lám – nevet égi Sárkány, repülgetvén felhő hátán –, Tigris-koma
nagyféltében elvágtatott, ijedtében ugyancsak elinalgatott. Széles e
világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.
Hallja Felhő Sárkány szavát, gőgösködő hiúságát; nagymérgesen
lebernyegén egyet rándul s hanyatthomlok hullik Sárkány a hátáról.
– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb.
Hallja Szellő Felhő szavát, fennhéjázó, nagyratörő nagyzolását; olyat
fujtat lebernyege ringy-rongyára, darabokra oszlik-foszlik bő plundrája.
Szellő dúl-fúl haragjában s nagy dúltában, nagy fúltában nagyot ijed
lent a Kandúr, félelmében elmiákol, beoson egy emberlakta, biztonságos
úri lakba.
Öreg párék éltek benne, csendes, rendes békességbe; bent a férfi
imádságot mormolgatott, anyóka meg holmi egymást varrogatott. Mit nekik
Szél sikongása, fütyörésző dúdolása.
Nézi Kandúr, ámélkodik, táti szájjal csodálkozik s kis eszével fel nem
éri, Ablak-úrfi Szél ellen az egész házat mikép védi? Néz Ablakra,
rámájára s amint nézeg átvilágló kristályára, Szellő-úrfi kézzel, lábbal
üti, veri, síppal füttyel zörrenteti. Ablak-úrfi eldicsekszik,
Szellőcskével ellenkedik:
– Én vagyok a legerősebb, nálad jóval félelmesebb; rajtam ugyan át nem
törhetsz, reggelig is elfütyölhetsz.
– Az ám – nyávog félénk Macska –, pedig Szellő több arasszal
nagyobbacska.
*
Leszáll a nap, esteledik s alig hogy elsötétedik, pihenni tér minden
élő, elül Szellő, fáradt Felhő. Méla csendben, vaksötétben észrevétlen
előlibben; hinnéd apró szellem-fajta, vélnéd tündér kis magzatja. Se nem
szellem, se tündérke, csak egy éhes Poc-egérke. Egyre azon töri fejét,
azon rágja rövid eszét, emberlakta szobácskába hogy jusson be, ablakon
át hogy csússzon be. Kis karmával, kis fogával ablakfára kapaszkodik,
rámájába kézzel, lábbal fogózkodik s addig rágja, rágicsálja, míg egy
lyukká, széles lyukká át nem vájja.
Kandúr legott egérszagot megorrontott; felé csusszan óvatosan puha
talpán, szájaszélét kedveteltig meg-megnyalván s amint félszem odapislog
Egérkére, bajuszára, két szemére, megütődve nézi, látja, ablak erős
rámafája széles lyukká van átvájva.
– Ej, ej – mondja s fejet csóvál, nagyot hökken s ijedten áll; lám csak,
erős Ablaknál is még erősebb, fürge Egér nálánál is félelmesebb.
S amint el-elgondolkozik s jó falatra, egérhúsra áhítozik, észbe kapott
buksi feje s egyet sandít hőssé vedlett Egérkére.
– Erős legény apró Egér, nagy ereje félelmetes Ablakig ér; meglékeli
kemény fáját, ha feni rá éles fogát. Ám ha én őt megfoghatom s meg is
fogom, ám ha én őt nyakalhatom s megnyakalom, én lehetnék Nippon földje
nagy csodája, Nap-Istenünk egyetlenegy daliája.
Nekirohan bátorságos Egérkének, füle, farka legvégének, mája, zuza,
veséjének; egy-kettőre végez vele s hős Egérnek hűlt a helye.
– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam
félelmesebb – dali Kandúr egyre csak azt nyivákolja s hősi módra
kunkorodik bajuszkája.
– Vad Tigrisnél, vérengzőnél ezerszerte vitézebbik, Felhőn ülő
Sárkánynál is erősebbik, hatalmasabb égen úszó Felhőéknél, jóval különb
száguldozó Szellőéknél, ablaknál is, fájánál is sokkal bátrabb,
Egérkénél kackiásabb; Nippon-földnek én vagyok az egyetlenke daliája,
kettőskardú szamurája, én a bősz úr, híres, neves dali Kandúr.