Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek nagyhatalmú királyának, lent a
vízben kagylódíszes palotája, hullámverte pagodája. Gyöngyike volt
gyöngyszépségű felesége, ringó tenger gyémántfényű ékessége. Vizeken át
szikráztatja kristályszemét, szórja fénylő, szétözönlő fényességét.
Habos hajnal hasadáskor, ködmegülő pitymalláskor, Gyöngyikének
teste-lelke épségébe, kórság szállott szemvakító szépségébe. Térde inog,
meghanyatlik, erőtelen, tehetetlen ágynak omlik; gyöngyöt könnyez
smaragdszeme, fájón nézeg réveteges tekintete. Vízországban ahány javas,
kuruzslásban aki jártas, mind ott terem hívására, Sárkány király
parancsára. Mind kutatja búját, baját, nem tudják meg orvosságát.
Százesztendős harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú, nagyokat bök
homlokára s ilyen szókra nyílik szája:
– Majom máját ha kaphatnék, Gyöngyikénken talán-talán segíthetnénk.
– Még csak hírből sem ismerem – szól Rőt-Sárkány bús leverten. – Víz nem
tudó, víz nem lakó, mit tudom én, majom-fajta merre való.
– Tenger vizét nem is állja, szárazon van megélhető maradása.
Majomsziget füves földjén háza helye, erdők fáján, lombozatán száraz
fészke.
– Vízben élő rajzatomban, pikkelygazdag országomban van-é, aki tudja
máját, majomsziget lombos fáját?
Megszólal a harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú:
– Lapos, lompos Medúzánknak toppant híre ép a minap, messze tengert
járván, kelvén, mélybe bukván, mélyből megint felmerülvén. Szárazföldnek
zöldelő kis szigetére, annak bukkant földes, füves peremére.
Hamar a Medúzát színe elé hozzák, hallgatja királya parancsosztó szavát.
Majmok szigetkéjén majom meleg mája, beteg Gyöngyikének egy az
orvossága.
– Gyöngéllem én vézna erőm, kevesellem kurta időm, vízloccsantó
tagjaimmal, majmot fogni erőtelen karjaimmal.
– Ne erőddel vezesd félre, ne csápoddal csaljad lépre, ha fortéllyal,
szóbeszéddel, mézes-mázos, cselfogásos ígérettel.
– Mi fortélyom lehet nékem? Mi cselt szőhet szóbeszédem? – szól medúza
bamba ésszel, hasmánt úszó lomha testtel.
– Dícsérgessed kristályhímes palotánkat, vízben úszó országunkat,
emberfélét csigafejjel, csigafélét embertörzzsel. Szilaj kedve
kerekedjék, országunkba kéredzkedjék.
– Majomféle nemzetsége nem úszik ám, tenger vizén, síma tükrén nem
kúszik ám.
– Csalogasd rá csonthátadra, ugrassad rá teherbíró páncélodra.
– Értem – szól az értelmetlen, útra kél a jó magával tehetetlen.
*
Nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át,
tarajszóró tölcséren át, addig ázik, addig fázik, tenger vizén
addig-addig nyargalászik, míg egy reggel, bíbor reggel, fölkelő nap
Istenkéje rá nem száll egy zöldelő kis szigetkére.
Erdő alján, füves partján hajlong egy fa, vicsorgásos szőrös majom
himbálgatja. Messze tenger Medúzája látván majom kezét, lábát,
szőrbenőtte ábrázatát; földi sziget szőrös majma, megpillantván a
medúzát, szemből fejét, csápból karját, ijedtükben megállanak és
egymásra csodálkozó szájat tátnak.
– Ki ija vagy, ki fia vagy? Ki-miféle csúf szerzet vagy? – kérdi
félsszel a fürgébbik.
– Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek királyának volnék én a
világjáró hírhozója. Nagy a híre, nagy a neve szárazhátú földeteknek,
földből növő erdőtöknek, mezőtöknek. Jól megnézem, hírül viszem; ez a
dolgom, ez a tisztem.
– Tifelétek nem terem fa? Gyümölcsféle nincsen rajta?
– Más a színe a miénknek, más az íze vízben növő gyümölcsének;
mindennapos a termése, íze, színe ezerféle. Megnézhetnéd, ha kívánod,
meg se szánod, meg se bánod – mondja mersszel a lomhábbik.
– A mi fajtánk nem úszik ám, tenger hátán nem csúszik ám.
– Bőven van hely csonthátamon, bízvást ülhetsz páncélomon; elvihetlek
odaátra, vízben forgó, vízben úszó palotánkba.
Adta majma egyet ugrik medúzára, nagy vigyázvást kuporodik csonthátára;
víz előtte, víz utána, vígan uszkál medúzából hajócskája.
Delet tűz a tenger napja, tajtékot túr fehér habja; hüllők, halak táncot
ropnak, ficánkolnak, orruk előtt lemerülnek, fel-felbuknak.
– Majom pajtás – szól Medúza –, van-e májad, meleg májad tarsolyodba?
– Hogyne lenne – szól a majom tréfaszóra, kedvre kelve.
– Rendben az én szénám, szalmám, be boldog lesz Sárkány-gazdám.
– Mért kérdezed majom máját? Mért lesz boldog Sárkány-gazdád?
– Csak úgy mondtam – szól Medúza, szájaszélét ravaszkásan félrehúzva.
– Jó Medúza, no de mégis, hadd tudjam meg nyitját én is.
Eltünődik nagy oktalan, gondolkozik tanácstalan; kikottyantja tilos
titkát, Gyöngyikének segedelmes majom máját.
Elhűl majmunk meleg vére, égnek mered ahány szőre; csupa tenger
környös-körül, veszedelem mindenfelül. Előszedi nagy furfangját, ravasz
esze csínja-bínját és így beszél Medúzához, elevenke hajójához:
– Be sajnálom, be restellem; mért nem szóltál szárazföldön, szigetemen?
– Hogyha májad mondtam volna, páncélomra soha rá nem ültél volna.
– Ha megtudom, ha csak sejtem szándékodat, nem egy, hanem három májat
dugtam volna tág zsebembe, egyet pedig ráadásnak gelebembe.
– Egy is elég lesz belőle.
– Ott hagytam ám azt az egyet szigetemen, lombok alján, széles fényes
falevelen; ne kellessen túlon túl is cipekednünk, könnyebbedjék útra
való úti terhünk.
Medúzának lassú esze lassacskán jár, jobbra forog, balra uszkál; kezét
töri, sopánkodik, butaságán bosszankodik.
Fákon kúszó négykézlábú, hosszúkarú, szőrcsuhájú, nagyokat bök
homlokára, szóra nyílik ravasz szája:
– Térjünk vissza tengertúli szigetünkre, erdős, lombos kis fészkünkbe,
három májam fa ágáról, mind leveszem leveléről, zöld lombjáról.
– Persze, persze, jó lesz bíz a – szól örömmel tökkelütött oktalanja.
S nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át,
tarajszóró tölcséren át, addig áznak, addig fáznak, míg egy reggel,
rózsás reggel felkelő nap Istenkéje rá nem száll a majomlakta
szigetkére.
Fürge majom toppan egyet, Medúzáról, páncéljáról pattan egyet s fája
lombján leguggolva, vicsorítja hegyes fogát adta majma.
– Köszöntelek bölcs pajtáskám, tengerjáró kis bárkácskám; sajnálom sok
fáradságod, tengerháti uszkálásod.
– Hát a májad? – képed, szörnyed oktalanka.
– Abba ugyan nem haraptok, hadd vássék csak halfogatok. Ahogy jöttél,
úgy mehetsz el, májam nélkül úgy lehetsz el.
– Hát a gazda parancsszava?
– Várhassa meg kimúlásom, holtom után májacskámat rátestálom.
– Hát a szavad, ígéreted?
– Hát a bamba cselvetésed?
Medúzácska szörnyen búsul, leforrázva térül, fordul; nagy kelletlen
hazafelé, úgy igyekszik el-kifelé.
*
Vízalatti palotában, hullámhátas pagodában egyre lesik, egyre várják
Medúzácskát, szigetföldi majom máját. Szürkés egy est, szürkületkor,
sápadt holdfény derengtekor, átázottan, átfázottan, elbágyadtan,
csigázottan, Medúza nagy lomha teste, vizek szintjén himbálódzik
esetlenje. Közrefogják, gyorsan viszik víz urához, Sárkány-király
zsámolyához.
– Hol a majom? Hol a mája? Gyöngyikének, nagybetegnek szigetbeli
orvossága? – ordít rémest a Rőt-Sárkány, majom máját várvást várván.
Könny üli meg Medúzának merev szemét, remegtető rettegése testét,
lelkét. Mindent elmond, amit tudott, rendre sorra, Szigetország
majomkáját, majom máját panaszolva.
– Lomha tested gerinc nélkül, karod, csápod egy csont nélkül, takarodj
el világvízzé, színed, híred ne lássam, ne halljam többé.
Vízi vadak megragadják a Medúzát, zúzzák, törik minden ízét, minden
csontját, szertetépik orrát szemét, szétverdesik lomha testét.
Kristályfényes pagodából sötétellő mély vizekbe, forgatagos, bősz
hullámos örvényekbe irgalmatlan lelódítják, lelketlenül letuszkolják.
És azóta bús Medúza, sok csápkarja lekonyulva, orra nem orr, szeme nem
szem, prédanyelő szája sincsen; semmi feje, nyálkás teste, nyirkos,
nyálas lebernyege, hullám hátán örökkétig hajszolódik, örvény alján,
habok hátán hánykolódik.