Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban
megnyugodtan élt apóka, elhagyottan.
Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról
fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére,
morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után
pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan
csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi
adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek
múlnak.
Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos,
mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s
amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s azt se tudni, hogy
és mikép, belékóstol friss főztjébe, rizzsel tele edényébe.
Nagymérgesen, kíméletlen megragadja, kicsi nyelvét tövig tépi,
marcangolja. Vérző szájjal, fájó szívvel szegény veréb úgy hessen el,
el-elcsipog fájdalmában, holtra sebzett bánatában.
Öreg apó, mit sem tudó, lesi jöttét, mindennapos, drágalátos kis
vendégét; várja maggal, friss morzsával, Buddha adta adománnyal. Ám
hajnali pirkadáskor, pirosodó hasadáskor nem szálldogál madárkája, nem
is csapdos kicsi szárnya. S amint erdők füvesére sugarat vet felkelő nap
Istenkéje, kapja magát jámbor öreg, keresni kél odamaradt kis verebet.
Cserjések és csalitok közt, lombos ágak sűrűje közt szólongatja
madárkáját, füttyentgeti mindennapos pajtáskáját. S ahogy figyel
madárhangra, zúgó zajra, zizzenéses lombhajlatra, mintha lelke
megsejtené messze helyről felcsicsergő csipogását, sebzett szíve, tépett
szája síró, rívó panaszlását.
Verébcsalád virágok közt csalitosban, üldögélnek, tanyázgatnak
békességes magánosban. Ápolgatják, ápolgatják testvérüket, irral, fűvel
gyógyítgatják betegüket. Szívrepesve veszik észre apó jöttét, fészkük
felé közeledtét; örömükben lába elé sereglenek, ágról ágra ugrándozva
csicseregnek. Hivogatják hívó szókkal, tessékelik csőreikkel,
tátogókkal.
– Pihenj egyet – leültetik.
– Kóstolj egyet – vendégelik; madárlátta ételüket kínálgatják friss
főztjüket. Közbe-közbe panaszolják panaszukat, csiripelik bánatukat.
Napestig elszófiáznak, búnak, bajnak fittyet hánynak s alkonyatkor,
estre kelve, hazafelé kászolódik az emberke. Hálás hang kél verébajkon,
könny rezdül meg szempillákon; szépen kérik irgalmatos gazdájukat, ne
vesse meg szívből jövő kínájukat.
– Nagy kosarunk, kis kosarunk,
Fogadjad el ajándékunk;
Nagy kosárka a nehezebb,
Kis kosárka jóval könnyebb.
– Görnyedt hátra, vénhedt vállra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta
kis kosárka.
Rásegítik derekára, görnyedező vén vállára s amint baktat erdők hosszat,
róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, áldás fakad
ezüstszóró nézésében.
Rizsesföldjén rétségeknek, ezüstcsíkján holdas fénynek, bandukolgat
otthonába, agg apóka verébtelen hajlokába. Rándít egyet öreg vállán,
lendít egyet kosárkáján s nagyvigyázvást, óvakodva, kis kosárka
fedélkéjét bontogatja. S ahogy nyílik kis kosárka s kandi szemmel mered
belé pillantása, szeme, szája ámul-bámul, odáig a nagy csodától. Fényes
arany fénylik benne, sziporkázik színezüstje, csupa selyem, bársony
mása, szemet vakít igazgyöngye ragyogása.
*
Agg apóka kincse fénye rávilágít szomszéd banya rizsesére. Dörgölgeti
pisla szemét, nem állja ki elvakító fényességét. Odatipeg szomszédjához,
kinccsel tele kosarához s látván bársony selyem kincsét, megkívánja
sáraranyát, színezüstjét.
– Hogyan, honnan került hozzád? Kitől kaptad kis kosárkád?
– Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből, nap nap után
pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor, vígan repdes csepp madárka, vígan
csapdos kicsi szárnya. Annak kaptam drága kincsét, könyörtelen annak
tépted tövig nyelvét.
Öreg agglant egyet gondol s Nap-Istenke amint fordul, szedi, veszi magát
másnap, verébékhez alázattal ellátogat. Mézes-mázos minden szava,
szánom-bánom kérő hangja, sóhajtozik, sopánkodik, szíve színből majd
hogy el nem facsarodik. Verébéknek torkon a szó, nyájasságuk el-elhaló,
tessék-lássék mosolygásuk, ímmel-ámmal szószólásuk.
– Pihenj egyet – leültetik.
– Kóstolj egyet – vendégelik.
Alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik ravasz beste. Hideg a hang
verébajkon, könny se rezdül pillájukon; szólják szíves szólásukat, ne
vesse meg kínájukat:
– Nagy kosarunk, kis kosarunk,
Fogadnád el ajándékunk;
Nagy kosárka a nehezebb,
Kis kosárka jóval könnyebb.
Kapzsi, fukar volt az asszony, sipítgatja vékony hangon:
– Teherbíró vén vállamra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta nagy
kosárka.
Nagynehezen rásegítik, kétrét görnyedt vállaira ráemelik s amint baktat
erdőkhosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen,
harag lángol nézésében.
Rizsesföldjén rétségeknek, félhomályán Hold fényének, gyorsan lohol
otthonába, agg rosszcsont a hajlokába. S amint fogja nagy kosarát s
próbálgatja zárját, nyitját s amint nyílik nagy fedele s belémered
tekintete, hátrahőköl ijedtében, szíve eláll borzadalmas rémültében.
Kísértetek szörnyű arca meredez rá, megriadtra, dúló-fúló ábrázattal,
vérfagyasztó irtózattal. Ki kéz nélkül, ki láb nélkül, ki szarvakkal, ki
fej nélkül; ki félszemmel, ki hárommal, tűzlehelő tág torokkal.
Kosarukból kilendülnek, dörgő hangon dübörögnek; torkon kapnak kapzsi
banyát, bűnösségét beléfojtják.
Nap-Istenke egek alján elrejtőzik, Hold-Istenkét sötét felhők
környékezik.