Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent
Buddhának, csodatévő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte
híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban
röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon
mezőszerte villogtatót.
Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván
Világító szent hatalmát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén,
nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve
eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el,
megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához.
Ki szen-pénzzel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz
oltár előtt, Nap-Isten szent bonca előtt.
Tavasz enyhe fuvallata tűnőfélben, nyáréj izzó lehellete közelgőben.
Szálldogál sok száz bogárka, ki dümmögve, ki meg dongva; pirosas szín
vékony nyakuk, barnásszürke apró szárnyuk. Vaksötétben templom felé
igyekeznek, világadó fényességért könyörögnek.
Áll a szent bonc templomának oltáránál, világító, áldásosztó
csarnokánál. Obi-öve bíborodik pókderekán, acélkova lóg le karján;
várván várja szent egyháza röpdécselő bogárkáját, bogárkáknak oltárra
szánt adományát. Buddha után szent bonc elé, lépvést lépnek színe elé.
Szól az egyik potrohoska:
– Jó reggelt, szent bonc-apóka.
– Ne reggelt mondj, este van most – inti rendre bonc a pohost.
– Vak szemünkkel este látunk, estre kelve, naplementre fénylik a mi
napvilágunk.
– Mit szorongatsz két karodban?
– Világítód kéne nyomban.
– Hoztál italt? Szen-pénzecskét?
– Száke-borból egy pintecskét.
– Szűkre szabtad adományod, no, de nyujtsad, világtalan vak potrohod.
Egyet perdül, egyet fordul esti élet bogárkája, vak potrohát, világító
fényességért odatárja. Veszi a bonc kis táskáját, kis táskából
acélkáját, csihol egyet kovácskáján, szikra villan taplócskáján és alig
hogy odatartja, máris csillog, máris villog tűzbogárka vak potroha.
Hess… elrepül szép vidáman, irígykedve csodálgatják mindahányan.
Jön egy másik vak bogárka, rőt a nyaka, szürkeszínű apró szárnya; ő is
akar csillogtatót, vak éjszakán villogtatót.
– Hoztál rizsbort? Szen-pénzecskét?
– Hoztam jen-pénzt, ezüstöcskét.
– Szép a fénye – mondja a pap –, nyujtsad felém világtalan potrohodat.
Egyet csihol acél-kován, bogár repül nagyboldogan, szép vígacskán.
Harmadik se állított be üres kézzel, negyedik is megjelenik aprópénzzel;
hoznak rizsbort, mérőt hetet, hoznak szen-pénzt, többször hetet.
Acél-kován csihol újra, fel-felvillog sok bogárka sok potroha; repked
ezer tüzi lidérc, fénylik útjuk amerre jársz, amerre kélsz.
*
Esthomályban egymagában kis bogárka, sehol sincsen megállása,
megnyugvása. Se rizsbora, se szen-pénze, nincs egy árva fillérkéje.
Szomorúan nézegeti, ajkát amint nagykényesen biggyesztgeti, csillogó sok
potrohocska, fényeresztő pohosocska. Áldozni ő nem áldozhat, világítót
nem is kaphat; fénye nélkül világtalan, vak sötétben egyre csetlik,
egyre botlik nyomorultan. Felemel egy fenyőtüskét, hadd segítse,
támogassa tapogató vézna kezét; úgy loholgat, bandukolgat putrijába,
patakparti, bokoralji tanyájába.
Amint lépked nagyvigyázást, óvakodvást, tüskebotra támaszkodvást, éjnek
sűrű sötétjébe, belébotlik, beütődik valamibe.
– Világtalan vaksi pila – dümmög egyet döngicsélő rőt bogárka. – Kissé
jobban vigyázhatnál, nyitott szemmel járkálhatnál.
– Magadfajta volnék én is, Tűzbogárnak lettem én is; csakhogy nincsen
világítóm, sűrű, sötét éjszakákon utamat megvilágítóm.
– Hát a templom? Hát a bonca?
– Nincsen pénzem, se itókám, száke-borom, világítót ingyen nem kap vak
potrohom.
– Mért nincs pénzed? Mért nincs borod? Miért koldus a mivoltod? Lám, én
bőven áldozgattam, világítóm meg is kaptam.
– Ha van bőven világítód, adhatnál vagy egy csipetnyi villogtatót; csak
egy máknyit, hogy láthassak, kis vackomra találhassak.
– Világítót dehogy adok, vakulj ha nincs pénzed, borod. Vityillódba, ha
akarod, elvezetlek; itt a karom, nyujtsd a kezed.
– Két bogárka kéz a kézben, vak homályos sötétségben loholgatnak árkon
bokron, patak mentén, sötétellő viráglombon.
– Itt egy árok, ugorjuk át.
– Itt egy ember, repüljük át.
– Itt egy fahíd, lépjünk rája.
– Korhadozik lakkos fája.
Rőt bogárka kapja magát, megragadja vaksi társát, egyet lendít
félkezével, hunyorítgat rőt szemével és sebtibe és vaktába, belódítja
hídalatti mély tócsába.
– Világítód, hozzávalód hogyha nincsen, világító bogárkák közt helyed
sincsen – szól nagybüszkén, irgalmatlan s lohol tovább fáradatlan.
Jó szerencse, hogy szegényke nem fulladt víz sötétjébe. Tutaj úszott
tócsa hátán, rizses terhét húzván, vonván; vízbe hulló vak bogárka, arra
esett ártatlanka. Jómagával tehetetlen, úgy terült el eszméletlen.
Hold-Istenke le a mélybe letűnőben, Nap-Istenke fel magasba felkelőben;
széledezik sötét esti homályosság, éledezik napra leső világosság. Égi
útról szájára száll hűs csepp harmat, életrekelt elaléltan heverésző
tűzbogarat. Tágra nyitja tétovázva néző szemét s ijedezve tekintget
szét. Sütkérez rá Nap-Istenke napvilága, apró száján játszadozik
sugárkája s amint szeme ott pihen meg tócsa tükrén, hát egy árva kis
bogárka rúg-kapálgat partja szélén.
– Szerencsétlen kis pajtáskám, vízbe hullott aranyoskám.
Odarepül, megragadja, ki a vízből kivonszolja; ápolgatja teste-lelke
melegével, babusgatja szárnyaival, két kezével. Rőt bogárka új életre
éledezik, halottjából ébredezik. Tutajbeli tűzbogárka, társát amint
megvigyázza s jól szemügyre ahogy veszi, minapesti lelketlenjét
egyszeribe megismeri.
Úgy esett meg a baj vele, hogy a vaksit amint abba a tócsába
nagylelketlen bevetette, vígan tovább reppengetett, nagyvillogva,
nagycsillogva tovább lejtett. Két leányka járt a réten, legyezőjük
kezeikben, mimózákat szedegettek, krizántémot nézegettek. Arrafelé
begyeskedett rőt bogárka, virágszálról virágszálra; hol szirmokat
szakítgatott, hol levelet rántogatott. Nézik lánykák görbe szemmel s
felécsapnak hártyabőrű, bambusznyelű legyezővel. Így esett az eset vele,
tó vizébe így pottyant be.
Amint nyitja révedező apró szemét, amint veti mentőjére tekintetét,
reáismert minapesti kis társára, szegény vaksi bogárkára; eszébe jut
gonosz tette, fájót remeg gyenge lelke. Rőt orcája halványodik, dölyfös
szíve elfogódik; ajka rezzen, szeme rebben, bűnbánóan rebesgeti:
– Be szégyellem, be restellem.