Majom- meg rák-háborúság

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak.

Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó

rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad

mozgását ráknak megpillantván.

– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú

rákon. Jámborlelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján

ollóját megnyitván.

Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik.

Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S

amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint

szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli

gombáját.

– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma –, neked jusson magja, nekem

pedig gomba.

Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra

cseréjével.

– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti

ráknak.

– Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát,

nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle

harmad-negyedízig.

Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el

haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli

ebédjét. Rák-legény a magvát otthon előveszi, kertes udvarába legott

elülteti.

– Kelj ki gyorsan, én magvacskám,

Magvacskából sudár fácskám;

Ha nem kelsz ki sebbel-lobbal,

Kettészellek két ollómmal.

Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa

nőtt ki.

– Virulj gyorsan, én kis fácskám,

Sudár fából virágocskám;

Ha nem virítsz sebbel-lobbal,

Kettészellek két ollómmal.

Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja

virított.

– Datolyákat, sudár fácskám,

Gyümölcsöt hajts, virágocskám;

Ha nem hajtasz sebbel-lobbal,

Kettészellek két ollómmal.

Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott.

Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó

datolyákat.

Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz

majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó

drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos

beszédjével.

– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?

– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége,

orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két

ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.

Nagyot ugrik majmunk:

– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.

Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának.

Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle.

Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes

gyomra.

– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.

– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó

részed.

Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől

telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán

csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje

bírtáig irhástul elillan.

Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal

megrepedt páncélját.

*

Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának,

bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog,

ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját,

ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.

Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz

csontnak, bűnhődése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám

ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.

– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek

rejtekekben, zugban. Tojás parázstűznek hamva közé fekszik, Mozsár

gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére,

Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő

mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.

Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös

gunyájában. Szedi veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő

parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan

és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan

a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi,

szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze

nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen

Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól

kábultában reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt

csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát

le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra

szedi.

Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes

másét, odaveszhet, ami tiéd.

Mimózák és krizántémok · 第 26 / 51 题