Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak.
Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó
rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad
mozgását ráknak megpillantván.
– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú
rákon. Jámborlelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján
ollóját megnyitván.
Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik.
Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S
amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint
szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli
gombáját.
– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma –, neked jusson magja, nekem
pedig gomba.
Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra
cseréjével.
– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti
ráknak.
– Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát,
nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle
harmad-negyedízig.
Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el
haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli
ebédjét. Rák-legény a magvát otthon előveszi, kertes udvarába legott
elülteti.
– Kelj ki gyorsan, én magvacskám,
Magvacskából sudár fácskám;
Ha nem kelsz ki sebbel-lobbal,
Kettészellek két ollómmal.
Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa
nőtt ki.
– Virulj gyorsan, én kis fácskám,
Sudár fából virágocskám;
Ha nem virítsz sebbel-lobbal,
Kettészellek két ollómmal.
Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja
virított.
– Datolyákat, sudár fácskám,
Gyümölcsöt hajts, virágocskám;
Ha nem hajtasz sebbel-lobbal,
Kettészellek két ollómmal.
Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott.
Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó
datolyákat.
Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz
majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó
drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos
beszédjével.
– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?
– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége,
orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két
ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.
Nagyot ugrik majmunk:
– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.
Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának.
Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle.
Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes
gyomra.
– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.
– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó
részed.
Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől
telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán
csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje
bírtáig irhástul elillan.
Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal
megrepedt páncélját.
*
Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának,
bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog,
ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját,
ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.
Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz
csontnak, bűnhődése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám
ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.
– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek
rejtekekben, zugban. Tojás parázstűznek hamva közé fekszik, Mozsár
gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére,
Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő
mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.
Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös
gunyájában. Szedi veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő
parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan
és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan
a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi,
szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze
nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen
Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól
kábultában reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt
csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát
le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra
szedi.
Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes
másét, odaveszhet, ami tiéd.