Patkány-párék vígan élnek, száz máséval nem cserélnek; gondok nélkül,
kórok nélkül, jól megvannak bánat nélkül. Egyetlenke virágszáluk
takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja
csendes, kérő szóra engedelmes.
Telik, múlik patkányidő, bimbócskából virágszál nő. Hajadon lett
lánykájukból, dédelgetett virágjukból. Kis úrfiak, válogatott nagy
legények, messze földről, idegenből útrakelnek patkányéknál háztűznézni,
kertecskéből virágtépni. Egy se kellett patkány-párnak, nagyra törnek,
többre vágynak s hogyha úrfi, igazándi úrfi legyen, lánykájukhoz
mindenképpen méltó legyen.
– Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom.
– Kit gondolsz te legelsőnek, arra való vőlegénynek? – tudakolja
patkány-néne.
– Hát a Holdat, vagy a Napot, aki fénylik, aki ragyog; aki felszáll, aki
leszáll, annak való patkányházi kis virágszál.
– Én a Napot választanám, leánykánkat ahhoz adnám.
– Baj eshetik Nap urával, nagyokat süt sugarával. Izzó tűz a tekintése,
szikrákat szór lövellése.
– Akkor inkább Hold-úrfinak, annak adjuk leányunkat. Ezüstszínű
fényessége derengéses, tekintése ábrándosan merengéses.
– Igazad van – szól az ura –, ő ha lehet lányunk ura.
Ölti díszes ünneplőjét, kiporolja szőrsüvegét, úgy indul el háztűznéző
nagy útjára, Hold homályos udvarára.
– Adj Isten, te kerekarcú, nyájas, bájos mosolygású. Egy-két szóm ha
lenne hozzád, mondókám ha meghallgatnád.
– Adjad elő mondókádat, szellőztethedd ünneplődet, szőrcsuhádat.
– Valójában azt se tudom, megvalljam-e titkos vágyam, gondolatom? Szóló
szavam illendő-e? Leánykámat feleségnek elvennéd-e?
– Illendőnek nem illetlen, szíves szónak, gondolatnak se kelletlen.
Csakhogy van ám hökkenője, nagy bibije, bökkenője.
– Mi hökkentett, mi bökkentett?
– Mért nem adod nemzetséged fajtájának? Szürkeszőrű patkánykának?
– Egyetlenke virágszálam takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos.
Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes. Sajnálom őt egy
patkánytól, saját magam fajtájától. Legelsőnek e világon, csakis ahhoz
adnám lányom. Legkülönbnek téged tudlak, téged látlak, elvehetnéd ritka
kincsünk, leánykánkat.
Mosolyog a szende arcú, megszólal a nyájas szavú:
– Bölcs a szavad, szép szándékod, kincseket ér kedves lányod; csakhogy
hozzá méltó legény nem is voltam, ezután se lehetek én.
– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való vőlegénynek?
– Felleg-úrfi hegyek ormán, leglegényebb ő a talpán. Én borongok, én
derengek s hogyha rámcsap fürge Felleg, azon menten eltakarja kerek
arcom s elsötétül szemem, szám és nagy mivoltom. Pislogatok, kandikálok,
alig-alig hogy világlok.
– Igazad van – szól a patkány, Hold bölcs szavát, nagy igazát
átgondolván.
Egyet lendít ünneplőjén, végigsimít szőrsüvegén s nekiindul ködös,
görcsös hegyormának, Felleg-úrfi csipkeszélű otthonának.
– Adj Isten, te bő lebernyeg, hegyek hátán, dombok ormán futó Felleg.
Téged tudnak arra való legénykének, elvehetnéd egyetlenegy gyermekemet.
Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.
Nagyot néz a plundrás legény, széleset ránt lebernyegén.
– Arra való, hozzád méltó dehogy vagyok, rongyos ruhám, tág hacukám
toldott-foldott. Hevergetek, lustálkodok egek alján, hegyet, völgyet
kimonómmal takargatván.
– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való, hozzám méltó legénykének?
– El-elsuhan hegyek, völgyek szakadékán, pagodáknak nyargalászik
omladékán. Szél-úrfi ő, szilajkedvű, méreg-duda, tágtüdejű. Nem egyszer
hogy üstökömbe beléragad s foszlányomból, lebernyegem rongyaiból cafat
marad.
– Igazad van – szól a patkány, Felleg szavát azon módon megfogadván.
Szorosabbra fogja össze ünneplőjét, fülig nyomja szőrsüvegét; nekivágtat
széllel szembe, szélellenbe.
– Adj Isten, te hajszra-csára nyargalászó, hegyen, völgyön kézzel,
lábbal hadonászó. Legelsőnek fellegék is téged tudnak, elvehetnéd úri
módban éldegélő leányomat. Egyetlenke virágszálunk takarékos, dolgában
sem, szavában sem akadékos.
– Jó nagyot fuj Szél-legényke, piros arcát pirosabbra, pufókabbra
kerekítve.
– Jócska erő dagadozik tág tüdőmben, nagyot fúvok, furulyázok bősz
dühömben; csak egy legény, Fal-legényke állja utam, ő töri meg tele
tüdőm, nagy hatalmam. Sokkal különb legény nálam, igaz legény csak ő
lehet a csárdában.
– Igazad van – szól a patkány, Szél-fi szavát jól megvetvén, jól
meghányván.
Begombolja ünneplőjét, kontyra csapja szőrsüvegét, eloldalog magasra
nőtt Fal aljához, Fal-úrfinak gyökeret vert két lábához.
– Adj Isten, te szálegyenes, kívül-belül sziklás, köves. Legelsőnek
Szél-úrfiék téged tudnak, elvehetnéd egyetlenegy leányomat. Kis
kertemnek virágszála, messze földön sincsen párja.
Meg se moccan kőből Falnak rideg arca, sziklakemény, vihardúlta
ábrázata.
– Megbirkózom én a Széllel, meg én akár Hold fényével, sápatagos
ezüstjével, meg én akár lótó-futó Felleg-néppel. Csak egy legény állja
sarát, annak félem igazándi nagy hatalmát.
– Ki lehet ő? Mi a neve? Merről való eredete?
– Ki lenne más – szól kemény Fal meglapulván –, mint a követ porrá rágó
Pocfi-patkány.
– Pocfi-patkány? Azt mondja szád?
– Patkány, biz ám, az angyalát.
– Patkányéknak nemzetsége, patkányéknak legénykéje lenne világ legeleje?
– Úgy bizony, ti rágós fajta, erre-arra kurta farka. Ha tik is úgy
akarjátok, kezem, lábam kemény kövét megrágjátok s olyan nyílást nyittok
rajtam, hogy a föld is nagyot inog énalattam. Ti vagytok a legkülönbek,
száz másoknál erősebbek.
Ámul, bámul patkány-apó pisla szeme, száját tátja, hunyorog a tekintete.
– Igaz lehet, amit mondasz; való beszéd, amit vallasz.
Panyókára ünneplőjét, félrecsapja szőrsüvegét; bőrderekát, kezét, lábát
megfeszíti, gőgös fejét, nagy üstökét hátraveti, úgy fut haza
nemzetséges családjához, hírre váró, szomjúhozó asszonyához.
– Mit végeztél Hold-úrfival? Mi történik egyetlenke leányunkkal?
– Nem kellünk mi Hold-úrfinak, mert Felleg-fi különb nála; nem kellünk
mi Fellegnek se, mert Szél-úrfi különb nála; nem kellünk mi
Szél-úrfinak, mert Fal-úrfi különb nála s nem kellünk mi Fal-finak se,
mert még különb is van nála.
– Kicsoda ő, mi a neve? Merről való messzeföldi eredete?
– Ki lenne más – mondja sandán mosolyogván –, mint a sziklát porrá rágó
izmos patkány.
– Izmos patkány?
– Patkány, biz ám.
– A bizony, mi rágós fajta, erre-arra, kurta farka. Mi lennénk a
legelsőbbek, száz másoknál ezerszerte erősebbek.
Sorsa fordult csendes, rendes leánykának, eljegyződött fajtabéli
patkánykának. Boldog pár lett kettejéből, boldog férfi legények
legelejéből.