Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket,
bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja,
lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.
Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok
színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza
ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybelábbadóban.
– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön
leánykánkon, egyetlenegy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós
Félhold felderültén, virágkertes városunkba, lombárnyékos udvarunkba.
Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából;
látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát,
hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi:
– Hozz kis bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, játszótársat
párnácskámra, hálótársat vánkoskámra.
Útnak indul öregecske, nyomába kél Nap-Istenke, sugarával simogatja,
aggó szívét nyugtatgatja.
Több nap telt el, több hét múlt el, Félhold többször ragyogott fel, hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst láng-sarlócska. S amint ül a lányka
egy nap, cseresznyefa lombja alatt, messze utak kígyózását, megpillantja
hazatérő édesapját.
– Lelkem, apám – kiáltgatja, édesanyját szólongatja; virágbimbók
cseresznyefán, úgy csüngenek apjuk nyakán. Hozott bábut, hullámhajút,
csillagszeműt, bambuszlábút, ajándékot lánykájának, egyetlenke
virágjának. Rákacsintgat anyókára, derűszóró homlokára, előszedi neki
szóló ajándékát, messzeföldi vásárfiát.
– Obit hoztál? Selyemövet?
– Övnél szebbet, még különbet.
– Gyöngyös násfát, kebelemre?
– Képed mását elevenbe – szól és bontja selyemkéjét, aranyhímes
keszkenőjét, benne lelke ajándékát, fényes, fémes tükör lapját. Felesége
egyre nézi, nézegeti, azt se tudja, mire jó a tükör neki; csak a hírét
ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta.
– Nézz rá tükröd fémlapjára s visszanéz rád arcod mása; lelked is ott
találhatod, igaz képed, való lelked ha mutatod.
Félős ujjal veszi kézbe, elhelyezi szekrényébe; rejtegeti drága kincsét,
tükröződő képét, lelkét.
Több hó telt el, több év mult el, Félhold többször derengett fel; hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Kis lánykából
nagyocska lett, bimbócskából virág fejlett; tekintése elmerengő,
lépkedése ringó-rengő.
Ám legalsó világ felől, parancs száll ki zord mélyekből; lelkek járnak,
suhangatnak, új életre unszolgatnak. Szegény anyó ágynak esik, szálló
lelke vándorútra igyekezik; ágya elé bús szülöttjét, odainti
egyetlenjét.
– Szálló lelkem szállta előtt, húnyó szemem húnyta előtt keresd elő
szekrénykémet, benne rejlő tükörkémet.
Szívdobogva, kézremegve, hulló könnyét félkezével rejtegetve, rejtekéből
kikotorja s anyja színe elé tolja. Mohó kézzel nyúlkál, babrál
szekrényében s holtra váló, hidegülő két kezében megcsillanik fémes
tükre, tűnő arca tüneménye.
– Holtom után új énemet, újra élem folytatásos életemet s hogyha lelked
anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants
bele fémes-lapos tükörkémbe s megláthatod igazándi arcom benne. Arcomat
is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.
Odanyujtja fémes tükrét, egyet sóhajt s kileheli lenge lelkét.
Hetek telnek, évek múlnak, Holdak többször megújulnak; hol telided
tűzgolyócskák, hol színezüst lángsarlócskák. Ül anyjának kis árvája,
elmélázgat, cseresznyefák színes-hímes lombja alatt. Szomorúság,
elhagyottság száll szívére, borús bánat a lelkére. Támolygásos a járása,
réveteges pillantása; anyját sírja könnyes szeme s elsötétül merengéses
tekintete.
– Anyám tükre, fémes lapja – kiált egy nap s eszébe jut anyja képe, a
fémes lap. Szalad érte, szívdobogva előveszi, borús arcát belészegzi.
– Lelkem, anyám – sikolt szava s látó szeme rámered a fényes lapra.
Hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem
magáét, hanem anyja elszállt lelkét. Megnyugoszik sebzett szíve,
megvigaszik fájó lelke s estre kelve, ha megpihen, pirkadatkor, ha
felretten, ha elfogja mély fájdalma, szívszakító sóhajtása, fogja
tükrét, nézi arcát s látja benne édesanyját.
*
Több hó mult el, több év telt el, Félhold többször ragyogott fel; hol
telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Őszi hajnal
borzongtakor, fű, fa, virág hervadtakor mások asszony került apó új
házába, elhúnyt első szent nyomába.
– Anyád helyett másik anyát, házam, kertem új hajtását, szeressed meg hű
szíveddel, szófogadó szeretettel.
Bús örömben bús leányka, szívét, lelkét mostohája felé tárja;
szeretgetné tiszta szívvel, szófogadó szeretettel. Ám az asszony
kelletlenül, hallja, látja lelketlenül; irígykedik virágfehér jóságára,
ifjúsága virágdíszes tavaszára. Ha kér, ha kérd szíves szava, ridegen
szól anyja vissza s ha kelleti, ha kínálja szolgálatát, nem hallja ha
ridegszavú parancsszavát.
Szegény lányka nagy búvában, ott vonul meg magánoska szobájában.
Előveszi fémből tükrét, belészegzi réveteges tekintetét, hiszi benne nem
sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja
elszállt lelkét.
Villám szemmel, kikelt arccal, döbbenetes vad haraggal, rivall egy nap
rá urára, mit sem sejtő, mit sem tudó apókára:
– Vagy hitvesed, vagy a lányod, kettőnk között könyörtelen választásod.
Néz apóka elképedten, mérges szóra, fullánkosra meghökkenten; se lát, se
hall szegény feje, búsan tekint felfortyanó hitvesére.
– Gonosz lányod szíve vágya, lelke legfőbb óhajtása, szeme elől
elpusztuljak, idő előtt halált haljak.
Elhal a szó apó ajkán, hang megakad száraz torkán.
– Nyiss be hozzá, megláthatod, szándékát is megtudhatod; meg is hallod
varázstévő átokszavát, meg is látod lányod boszorkányos dolgát.
Fémes tükröt tart kezében, imádságát rebegtében, amint tárul szűk ajtaja
s előtte áll édesapja. Nagyot hökken, nagyot döbben szegény lányka,
ajkán elhal imádsága; fémes lapját, anyja tükrét nagysebtibe odarejti
ruhájába, gelebébe. Látja lánya nagy zavarát, restelkedő ábrázatát,
ráncbaborul a homloka, szigorúan szól a szava:
– Mi az, amit elrejtettél? Miért hogy elveresedtél? Miket mormol vajákos
szád? Miért bántod édesanyád, a mostohád?
Bús a lányka pillantása, búsan tekint rá apjára; ontja, sírja szeme
könnyét s gelebéből előveszi rejtve rejtett fémes lapját, tükörkéjét.
– Jó anyádé, annak adtam; tükör lapját valamikor neki hoztam; csak a
hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta. Olykor-olykor rá ha nézett
fémlapjára, azt hitte hogy valósággal visszanéz rá arca mása. Abban
látta, ott találta saját lelkét, ha kereste való képét. Miért hogy még
előlem is rejtegetted? Miért hogy most elővetted? Mért ül bánat bús
arcodon? Miért ború homlokodon?
– Ha elővesz mély bánatom, ha előtör sóhajtásom, belenézek tükörkémbe s
édesanyám látom benne. Bús arcát is, bús lelkét is, féltő, óvó két
szemét is.
– Tükörkédben anyád képét? Annak látod elszállt lelkét?
– Akár nézzed – mondja súgva s tükörkéjét odanyujtja. – Szülő anyám
kimúltakor, szálló lelke elszálltakor odakérte ágya elé féltett, rejtett
szekrénykéjét, elővette dédelgetett tükörkéjét és így hangzott haló
hangja, ekkép szólott végső szava:
– Holtom után új énemet, újra élem életemet s hogyha lelked anyád arcát
megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele
tükörkémbe s megláthatod arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő,
óvó szememet is.
Megindultan nézi lányát, most már érti fel-felcsukló sóhajtását.
– Ártatlanka, szegény lánykám, törékeny szál mimózácskám, most már látom
fehér lelked, most már tudom, most már értem szenvedésed.
Egy-két nap is alig telt el, egy-két hét is alig mult el s újfent ragyog
Félholdacska, újfent fénylik Tűz-Sarlócska. Édesapja s leánykája,
egyetlenke virágszála szép kettesben, békességben éldegélik éveiket,
bálványozzák ezeréves őseiket.