Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában.
Sütkérezik Nipponország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján;
elevezget tarka-barka bárkájával, elhalászgat halra leső hálójával.
Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs
hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.
Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága;
árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint
nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva
hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak
deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene
topolyáról, mintha tűzfény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss
virágok lehellete, kápráztató fényességek földöntúli bűvölete.
Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán
bámész szeme, elkáprázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi
csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik?
Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése,
színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek
szőtte, varrta ruha.
Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska
csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját,
babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya
röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel,
kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.
– Nincs különben – szól a legény –, tündérnyomra bukkantam én. Ég
tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.
Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába
s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.
Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában,
aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó
szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás,
benyílóján halkan szóló kopogtatás.
– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.
– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó –,
tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.
Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat
terjeng viskójában, derengő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok,
friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.
– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy
megébresztettél?
– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre
lelibbentem.
– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?
– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.
Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta
viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka,
tündérarcú halaványka.
– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán
termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.
– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér
testvérkémmel, tengerlaki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám
mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa
ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk s medúzákkal,
teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám,
gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza,
ha irgalmad van.
– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? –
szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.
– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta
ruhácskámat.
Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve,
gyengédeden kamrájából kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.
Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja
meg-megcsuklik.
– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha
nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent
a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem
jutok.
Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület
száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.
– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász
szégyenkezve –, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat
igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos
selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága
ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő
fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál,
tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol
színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka
rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét
szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése,
színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek
szőtte-varrta ruha.
– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad
meg, fájó szíved enyhüljön meg.
Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál
ég tündére, levegőég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája,
habos, babos ruhácskája; bontogatja szivárványszín kicsi szárnyát,
tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, aranyfényű
pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában,
kék ég felé suhantában, szegény halász háza felé, könnyáztatta arca felé
fordul szeme, könnyben égő tekintete.
– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz
bő jutalmad.
Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a
tündér, libben egyre magasabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja.
S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkékjéről, varázslatos mosolyt
szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra
leső hálójára.
Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán.
Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak,
kincset érnek, boldogságot varázsolnak.