Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól
ismerték párja ritka ügyességét, teste, lelke derékségét. Tajték habján
tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót
vetett, halat fogott.
Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában
egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze
nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen
mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát
vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka
páncélhátát hol kézzel, hol bambusznáddal egyre-másra náspángolják.
Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:
– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el
vizébe, vízi szirtek közelébe.
– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.
– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.
Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva
tréfájukon, pórul járt kis békájukon.
Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével,
mirókálja beszédével:
– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük
között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet.
Siess vissza szirtekalji otthonodba, vízalatti kőlakodba; messze kerüld
tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel,
biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy
usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába,
szigetlaki, tengermenti hajlokába.
*
Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan,
mosolygósan; félálmukban felcikázó csillagocskák színezüstös
gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog
sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt
szóró sugárkája; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével.
Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot
hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül
csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.
– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.
Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti
tenger habját, megpillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.
– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka –, életemet mentetted meg,
csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem
szerint megköszönjem.
– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt, az ha mentett.
– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem
lenne ellenedre, elvinnélek csodálatos valamerre.
– Hová vinnél? Merre mennél?
– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos
tündérkertről, palotáról?
– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország
Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.
– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban
bízhadd magad.
Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére s hullámvölgyön,
hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy
nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű
kapujához.
– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.
Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik
káprázatos palotába, kristálygyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába
majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára
habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának.
Világhíres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország
tündérkéje.
– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. –
Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát,
annak óvtad lelke szálltát.
Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve,
nézeg szeme s elfogódik, zavarodik szíve, lelke.
– Vendégünk vagy – szól a lányka –, tiéd kertünk száz virága; otthonod
lett széles, téres nagy palotánk, téged szolgál lótó-futó ahány
szolgánk.
Urasima mindhiába szabadkozik, szíves szókra, marasztókra megnyugoszik.
Étel-ital legjavából, tányér, serleg színaranyból; húros hárfa
únos-úntig, kivilágos kivirradtig. Gyöngyös pikkely ablak, ajtó,
aranyfalon gyémántkagyló, smaragdkertek, gyöngyligetek ezer színben
sziporkáznak, tündökölnek.
Hab-Sárkánynak egyetlenje Ottohime, vízi világ krizántémja, kézen fogja
tétovázó Urasimát, földi világ halandóját s mintha álom, amit látnak,
röppenő perc, amit élnek, amit járnak. Ébren alszik, álmot ébred
Urasima, rövid napnak tűnik elő számlálatlan sok hónapja.
Másnap ismét, sok ezer nap, szünettelen vigalomban mulatoznak.
Halszörnyeteg emberfejjel, ember feje haltörzsökkel, testét, lelkét néha
napján riogtatják, hátát, bőrét borzogtatják.
S amint telnek, múlnak hetek s perccé lesznek hosszú évek, amint futnak
sok esztendők, perc módjára, pillanatra elröppenők, eszébe jut
elfelejtett vityillója, szigetlaki kis otthonja, kis csónakja. Szíve
forró vágyódását, bánathozó bánkódását Ottohime elé tárja, feleletét
szívdobogva, lesi várja.
– Látom, érzem, nincsen többé maradásod, téres, széles palotámban
megnyugvásod; térj hát vissza tengertúli otthonodba, szigetföldi
hajlokodba.
És aranyból, drágakőből kristályszínes kis szelencét nyujt át neki,
vízországi kis emlékét.
– Őrizzed meg, tartogassad, ám valahogy véletlenül, óvjon ősöd, ki ne
nyissad. Varázserő lakik benne, idő előtt ha kinyitod, kárhozatos
veszted lenne. Évek multán szíved vágya palotánkba, közelembe hogyha
egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját,
szólongassad hű cselédem, teknősbékád. S jó magaddal idők multán
tehetetlen, varázslatos szelencéd ha érintetlen, teknős szolgánk,
teknősbékád egyetlenke hívó szóra visszaröpít vízországi palotánkba.
Búcsút sóhajt két kezével, szóval, szívvel, szemeivel; fele arca
mosolygásos, másik fele sírhatnékos.
Híres halász Urasima útnak indul és a kapun, aranykapun alig hogy túl,
teknősbéka víziország ajtajánál várja urát, kis gazdáját víz partjánál;
felülteti páncélhátas teknőjére, egyet lendül és előre. Hullámvölgyön,
hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy
nap el nem jutnak zúgó tenger zöld partjához, Urasima szigetföldi
hajlokához. Teknős zokog búcsúszókat, szeldes újfent hűs habokat, sírja
könnyét tengerébe, fájót sóhajt feneketlen mély vizébe.
*
Urasima siet haza, rég elhagyott, ottfelejtett kunyhójába. Útján amint
figyel jobbra, figyel balra, háztól házig bandukolva, mindenfelől
vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.
– De különös – szól ijedten meghökkenve s tovább baktat elmélázón,
révedezve, anyja, apja otthonába, szerető szív tárt karjába. S amint
benyit, esze mintha zavarodnék, vérző szíve fájón, bántón facsarodnék;
homályosul kutatgató tekintete, könnybe lábad elboruló borús szeme.
Idegenek tudakolják merre való honnan voltát s néző arcát idegennek
bámulgatják.
– Híres halász Urasima az én nevem…
– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.
Futvást rohan rokonához, rokonától ifjúkori pajtásához; mindenfelé
vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.
– Híres halász Urasima az én nevem…
– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.
Öreg embert lát az uccán, ezer ráncot gyűrött arcán; házát, nevét
tudakolja, kérdő szókkal ostromolja.
– Urasimát ismerted-é? Hírét, nevét hallottad-é?
– Ükapámtól hallottam volt, ő is mástól, ükapjától hallotta volt,
valamikor híres halász Urasimát, Nippon-szerte annak hítták.
Hab-Sárkányék földön túli világába, odaveszett vízalatti országába,
időtelen idők előtt, mesebeli évek előtt.
– Én volnék ám híres halász Urasima, nem vesztem én Hab-Sárkányék
országába; vízországból épkézlábbal elkerültem, egészségben megkerültem.
Nézik, lesik gyanúperrel, kerülgetik ijedelmes döbbenettel; fejcsóválva
figyelgetik, Urasima elmélázva révedezik. Meg-megindul s rövidesen eljut
újra szigetföldi tengerpartra s amint csillan gyöngyöt habzó tenger
fénye, nagyhirtelen eszébe jut Ottohime vízországi szelencéje. Ám
tanácsát leánykának, intelmeit mondásának utolsóig elfelejti,
szelencéjét, kárhozatját idő előtt előveszi.
– Több életem, több halálom, föld világát se nem szánom, se nem bánom –
szól s kinyitja nagysebtibe, úgy sincs többé se senkije, se semmije.
Varázslatos szelencéből bíborszín köd szálldogál ki, piros pára gőzölög
ki, reáborul Urasima bánatára, fájó lelke fájdalmára. S amint fogja
tündérföldi szelencéjét, ím egyszerre megpillantja ráncos keze
reszketését. Nagyot borzong erős karja elfonnyadtán, erőtelen
elsárgultán. S amint szegzi haló szemét mély tengerbe s belepillant sík
tükrébe, látja arcát elkókkadtan, vérefogyta elsárgultan. Rémültében
nagyot roggyan roskadozó öreg térde s homályosul bús nézése. Két kezével
fejéhez kap s amint szeme tekintése víz tükréhez ismételten odatapad,
hófehér fürt fáradt fején, mély barázdák vánnyadt testén.
Ottohime bölcs intelme jut eszébe, annak hangja, szóló szava cseng
fülébe:
– Évek multán szíved vágya vízországi palotánkba, közelembe hogyha
egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját,
szólongassad hű cselédem, teknősbékád.
Partja mellett szigetjének, fodra mellett tengerének hivogatja,
szólongatja rég elmúltak hű pajtását, Ottohime kengyelfutó kis
szolgáját. Ám vajákos, vízországi szelencéből, időtelen megérintett
rejtekéből biborszín gőz szállingózik, piros párás füstfelhőcske
gomolyodik.
És a bíbor beburkolja és a pára körülfonja; füle nem hal, szeme nem lát,
hang nem üti át a torkát; Nirvánának, halálhozó két angyalnak
közeledtét, annak érzi, annak látja lassú jöttét.
Porrá omlik Urasima, szertefoszlik a mivolta és a lelke, vándorlelke
elvándorol földöntúli tengerekre. Teknősbéka formájában, lelke belé
átszálltában, örökkétig kísérgeti szép úrnőjét, Sárkány lányát,
vízországi Ottohimét.