Távol világ tengerére, Csin nép csodás vidékére készül Nippon mimózája,
Dájmió szép leánykája.
Búcsúszavát elzokogván, cseresznyefák virágától, szilvafák hűs
árnyékától elbúcsúzván, siet Buddha templomához, őseinek ezeréves
bálványához. Fogadást tesz oltáránál, anyja-apja szent hamvánál,
ereklyéket küld ő hármat, új hazája szentségéből volt hazája oltárának.
Csinországi otthonában, ura márvány városában addig jár be pagodákat,
klastrombeli rejtekhelyű zeg-zugokat, míg rábukkan csodamódra csodálatos
szentségekre, három ritka ereklyére.
Nótafácska volt az egyik, száraz fáján nyiladozó virág díszlik. Örök
trilla zengett rajta, egyre szállott csengő-bongó ezüstszava;
kamisa-dal, hárfahangok, víg énekek, lágy sóhajok.
Tentakő volt a második, sötét színe soha el nem halványodik. Víz se kell
hogy megpuhítsa s írásait, rótt betűit egyre ontja; szentek szavát,
boncz mondását, jámbor lelkek áhitatos imádságát.
Harmadik egy kristály-golyó, szembenézős, elvakító. Buddha arca ragyog
benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete; bárki fia hivő szemmel ha
ránézett, szentnek szeme szeretettel visszanézett.
Három bűvös ereklyéket, nótát, követ, kristályképet odanyujt egy dali
vitéz leventének, férje-ura legbátrabbik vitézének. Nippon földjén,
messze kéklő tengeren túl, kis krizántém ahol virul, ott tanyázgat
sugárszóró Nap-Istenke, ereklyéknek, bűvöseknek méltó helye.
Csin levente egy-kettőre útjára kél, útján sokszor száll fel a nap,
szürkül az éj; ám a szeme szünettelen szentségeken, híres három
ereklyéken.
Nippon partja fel-feltűnik, hullám habja meg-megtörik; morajlik mély
csobbanása, dagadozik hegynyi magas tenger háta. Szél-Istenke teletorok
nekibődül, Zivatarfi toporzékol, fel-felhördül és a gályát ereklyéstül
jobbra-balra veti, hányja, dobálgatja bősz haragja.
Tenger túrja habos habját, hullám hátán tarajkodó új hullámját s
üvöltésén zúgó-búgó zivatarnak, rikoltásán vad viharnak, orkán járja
duhajkodó veszett táncát, fergeteges szelek fujják vad nótáját. Sötét
felhők vaksötétre kárpitozzák Ég-Istenke világának boltozatát,
Mennydörgőnek lángot szóró Istenkéje tüzet szikráz feneketlen mély
vizekbe. Végsőt torpan gangos gálya, végsőt reccsen vasbordája s íme
föntről sugárt szór le Nap-Istenke mosolygása. Szélvész, vihar
elkotródik, felhőfoszlány takarodik, hullámhegyek elsimulnak, forgatagos
mély örvények meglapulnak.
Boldog arccal Csin-legényke kiszáll Nippon napsugaras vidékére s amint
szeme, őrző szeme fürkészgeti szentségeit, csodálatos ereklyéit, hát ott
zeng-bong a Nótafa, Tentakő az írást rója, ám a kristály s benne Buddha
bűvös szeme, odaveszett felragyogó szeretete. Tűvé tesznek egész gályát,
átkutatják zegét-zugát; ám hiába lótnak-futnak, kutatgatnak órák
hosszat, kristálygolyó nem villog fel, Buddha szeme tekintése nem
csillog fel.
– Vihar közben, zúgó-búgó fergetegben veszett oda, Szél-Istenke
sodorhatta, Zivatarfi kapta kézbe, süllyesztette le a mélybe.
Fut a legény nipponföldi dájmióhoz, dájmiótól imádságos javas bonchoz,
siránkozza veszteségét, kristálygömbnek, Buddha-képnek lába keltét.
– Zajgó tenger zordon ura, Tűzszem-Sárkány félelmetes akarata rabolta el
drága kincsed, nála keresd varázslatos ereklyédet. Vihart csak ő
támaszthatott, szilaj szellőt ő fujtatott s amikor a mennybolt dörgött s
mennydörgések Istenkéje eldübörgött, két nagy csápját kinyujtotta,
Buddha arcát, varázslatos ábrázatát elrabolta. – Így vallotta szent bonc
szava.
– Akár tájfun, akár mély víz, akár vihar, ha égi tűz, meg kell lelni
mindenáron, száz életen, száz halálon – hangzik szava dájmiónak.
Hírré repül óhajtása, világgá kél szómondása s aki hajós és halászik,
kinek szíve kincsre vágyik, ha van mersze, bátorsága, nagy ereje,
biztossága, hadd kutassa tenger mélyét, keresse meg Nipponország
odaveszett ereklyéjét. S aki hajós nagy hajókon s aki halász háborgásos
hűs habokon, kötelet köt derekára, úgy merül le zajgó tenger legaljára.
Ám mindnyájan ahogy mentek, úgy jöttek meg, Buddha képe, ereklyéje nem
került meg.
*
Mocsarain csurdogáló erecskéknek, göröngyein élesszélű göröngyeknek,
lépked, roskad egy asszonyka, karjai közt szopósorban kis magzatka.
Tüske tépi kezét, lábát, szél fodrozza gyűrött, tépett kimonóját; bánat
borul verítékes homlokára, szomorúság búsra hajló bús arcára.
– Leszállok én, gyenge asszony – sikolt egyet elszánt hangon –,
felkutatok szent ereklyét, megkeresem Buddha odaveszett képét.
– Gyenge nőcske, kisded anyja, ne merészkedj veszedelmes vízi útra.
Ám az asszony állja hitét, vallja szavát, szava szíve akaratát; tenger
útját jól tudja ő, mindenféle csínja-bínját ismeri ő.
– Halljátok meg kívánságom, értsétek meg megóhajtott kimúlásom.
– Mondd el, mi a kívánságod? Mi ad néked ritka erőt, földöntúli
bátorságot?
– Senkim, semmim e világon s ha meghalok, magzatomat árván hagyom. Ha
mély vízben, tengeralji sötétségben elpusztulok, hullámhátas örvényekbe
belefúlok, neveld fiam szamurájnak, kettőskardú daliának.
– Kristályfedte Buddha arcát odalent ha megtalálod, teljesüljön forró
vágyad, kívánságod. Felnevelem dájmiói udvaromban daliának, kettőskardú
szamurájnak.
Hosszú kötél gyenge asszony derekáról, nagy elszántság tűzben égő két
szeméről, orcájáról, szól a szava halászokhoz, bámészkodó hajósokhoz:
– Szavam jól megfigyeljétek, szívetekbe szegezzétek: Buddha arcát mély
örvényben ha megleltem s odalentről egyet rántok kötelemen, húzzatok fel
egy-kettőre, mély tengerből, föld színére.
És övébe éles tőrt dug, gyermekére bánatosan rámosolyog, ölelgeti,
simogatja, kebeléhez szorongatja. Fohászosan feltekint a kéklő égre,
mélyet sóhajt és lemerül gémberítő mély vizekbe, hegymagasra tornyosodó
kék tengerbe.
Tüskék sebzik gyenge vállát, éles kagylók hasogatják kezét, lábát.
Süllyed egyre, mind mélyebbre, örvényekről örvényekre s ím egyszerre
nagy irombán felviláglik fényesedő vizek alján, pagodának fényessége,
palotának tükröződő tükörképe.
– Sárkány vára, nincs különben – szól riadtan, meghökkenten s amint
óvást, nagyvigyázvást arra kúszik, tekergéses örvények közt odaúszik,
legtetején egy toronynak, fénye fénylik, fénye ragyog kristálygömbnek,
nagy golyónak. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos
tekintete s rá arcára hívő szemmel amint nézett, szetnek szeme
szeretettel visszanézett.
Környöskörül undok arccal, ijedelmes ábrázattal kígyó, gyík és
krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, fenik felé éles foguk, tátják
rája öblös szájuk.
– Hogyan jussak Sárkány vára golyójához, Buddha bűvös kristályához? –
szól és siklik fogvacogva, szörnyek között óvatosan átosonva.
Kapuján át pagodának, lépcsőzetén kristályvárnak, magas torony
legcsúcsáig, fel is jutott Buddha fényes képmásáig. Félkezében éles
tőrrel, félkarjában félerővel, kézbekapja gömböcskéjét, rámosolygó
Buddha képét s hanyatt-homlok habokon át, szeli vize félelmetes
forgatagát. Jobbról, balról undokarcú, ijedelmes ábrázatú, tátott szájak
fejek helyett, csúcsos fejek törzsek helyett, kígyó, gyík és krokodilus,
ki páncélos, ki varangyos, útját állják menekülő szegénykének,
mindahányan nyomában a menekvőnek.
– Szakítsuk szét féltett kincsünk elrablóját, szent ereklye tolvajlóját
– rikoltoznak fogaikat csikorgatva, csápjaikat csattogtatva.
Félőst fenik fogaikat, tátvást tátják torkaikat, mind kapkodnak vízben
úszó asszony után, fergeteges vizek útján. És szegényke elrémülten,
rémségektől megdöbbenten: – Én gyermekem, egyetlenem! – kiált egyet, bús
szívében, elméjében gondol egyet; veszi övét, fogja tőrét, belédöfi a
mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vérben ázó mély sebébe.
Sárkányéknál Vízországban, Tenger-Isten tengermélyi hazájában,
embervértől irtózkodnak s iszonyodnak halott arcot, földi testet hogyha
látnak. Úszó-kúszó vízi lélek, amint meglát vérző sebet, elrémülten
megborzadnak, ijedtükben meghőkölten tántorognak. Behúnyt szemmel,
torzult arccal inalnak el, oduikba bujkálnak el.
Bággyadozó erejével, egyre vérző mély sebével úszik szegény elaléltan,
hovatovább lankadtabban. S míg a viz sok szörnyetegje, lábatlanja,
fejetlenje riadt szemmel szirtek alá, bujkálnak el sziklák alá, úszó
asszony megrázkódik, bálványához, őseihez fohászkodik, összeszedi ami
erő maradt benne s nagyot rándul két kezében kötélkéje.
*
Fönt a parton szívdobogva lesik, várják forgatagos tenger árját. S ahány
szempár, mind fölragyog és ahány szív, mind feldobog, ujjonganak
örömükben, öröm töze ég szemükben, amint karjuk egyet lendül s kézben
kötél nekifeszül. Mohó ujjal, vasmarokkal megragadják s nagy erejük
kibírtáig, lélegzetük kifogytáig szegény asszonyt, kötélkéjét egyre
húzzák, egyre vonják.
Habot vervén hűs hullámok, közeledvén zúgó, zajgó morajlásuk,
megdermedten mered szemük, rémültté lesz tétovázó tekintetük. Tenger
vize vérpirosra színesedik, hosszú csíkban, vérvonalban veresedik.
Még gyorsabban a kötéllel, erősebben mindkét kézzel; tenger vize
hovatovább pirosodik, tenger habja vérpirosat, vérest habzik. Még egy
nagyot, legutolsót húznak rajta, végsőt feszül valahánynak fáradt karja
s ím az asszony elaléltan, elernyedten, elkábultan, halotthalvány
orcájával, mellén nyíló vérrózsával karjaik közt rogyik össze,
eszméletlen esik össze.
Mind sietnek, igyekeznek, dájmióhoz halálában hírt üzennek; az
asszonykát ápolgatják, sajgó sebét, vérrózsáját mosogatják.
Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző
sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít
gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből
kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul,
hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog
múló szava.
– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek,
daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vígasztaló örömére,
Nippon földje nagy díszére.