Messze földön, hegyeken túl, zúgó erdőn, tengeren túl élt apóka
egymagában, szélkikezdte, viharverte viskójában. Jámbor szónak, gazdag
szívnek szegény ura, cserje-csalit udvarában küszöb őrző komondora.
Történt egynap virradtakor, Hajnal arca rózsás színben ragyogtakor,
nagyhirtelen előterem állatkája s emberszóra ekkép nyílik állatszája:
– Ahol állasz, talpad körül, ásd fel földed magad körül.
Jámbor apó előveszi vasásóját, nekigyűri öreg karját és földjéből és
rögéből, áldástermő mélységéből csupa arany csillan elő, csupa ezüst
villan elő.
Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megirígyli szomszédbeli
szerencséjét, sáraranyát, színezüstjét. Átszól álnok alázattal,
képmutató ábrázattal:
– Egy-két napra komondorod, adnád ide hű állatod.
Odaadja komondorát, hadd szolgálja hamis urát. Szomszédéknál tejjel,
vajjal, hússal, csonttal etetgetik, el napestig bece szókkal dédelgetik.
Pedig eddig lépten-nyomon elzavarták, furkósbottal ki a házból
ebrudalták.
Másnap reggel virradtakor, Hajnal arca bíborszínben ragyogtakor, szóra
perdül más állatja, kelletlenül, kedvtelenül ekkép nyílik szóra szája:
– Ahol állasz talpad körül, ásd fel földed magad körül.
Kapzsi öreg előkapja vasásóját, nekigyűri mindkét karját, és földjéből
és rögéből, nedvesedő mélységéből nem aranyat, ha kavicsot, nem ezüstöt,
ha habarcsot kotorász ki keze, karja, kaparász ki nagy ásója. Szemet
dülleszt kapzsi fajta, bosszút liheg indulatja. Kapja magát vak dühében,
megcsalódó keservében, szomszéd ebét előveszi, ásójával agyonveri.
Türelmetlen vár gazdája segedelmes állatjára. Ám hiába lesi jöttét,
komondora szökdécselő közeledtét. Átkiáltoz, kéri vissza hű sajátját,
jóban, rosszban pajtáskáját.
– Aranyával, ezüstjével, csúffá tett a beszédjével; meg is kapta
megérdemelt büntetését, kitapostam beste lelkét.
Sóhaj sajog kebelében, könnye csillog két szemében; kérve kérdi rossz
szomszédját, lelketlenjét, hova dobta komondora porhadt testét.
– Szemétdombom tetejére, igazándi sírhelyére.
Odakullog, komondorát, haló porát elcipeli, szomszéd kertnek szilvafája
ága alá elföldeli.
*
Telik, múlik tavaszidő, tavaszra ősz, télre nyár jő; kivirágzik ahány
virág, dalra kelnek ágról ágra szökdécselő kis pacsirták.
Szomszéd kertben szilvafácska, nem virít ki kék virága; levélkéi sorra,
rendre lehullanak, bimbócskái idő előtt elfonnyadnak. Jámbor öreg arra
kéri tőszomszédját, adná neki tövig száradt szilvafáját.
– Ha akarod, akár mingyárt elviheted, röge alatt porladozik kincses
ebed.
Fát kiásott gyökerestül, hervadozó, fonnyadozó levelestül, hazaviszi,
előveszi, gondos kézzel nyesegeti s addig fúrja, farigcsálja, míg nem
kész egy magot őrlő, lisztet törő mozsárkája. Benne őrli gabonáját,
életadó falatkáját. S ahogy őrli, ahogy hántja, bűvös csodák nagy
csodája, gabonája napként fénylett, lisztje pora arannyá lett.
Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megsejtette mozsár
dolgát, lisztjéből lett aranyporát és még aznap alázattal, arra kéri
képmutató ábrázattal:
– Adnád kölcsön mozsárkádat, hadd őrlöm meg frissen termett gabonámat.
Mozsárkáját jámbor öreg odaadja, intéződjék dolga sora.
Hazaviszi, előveszi mozsárkáját, beleönti gabonáját s amint hántja,
őrölgeti s aranylisztjét lesten lesi, gabna helyett ocsús piszok,
lisztje helyett szürkés homok. Kapja magát vak dühében, megcsalódó
keservében, szomszédjának famozsarát szerteszéjjel darabolja,
mindenestül tűzbe dobja.
Türelmetlen vár gazdája segedelmes mozsarára. Odakiált, kéri vissza
mozsárkáját, lisztet őrlő, aranyöntő malomkáját.
– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben
elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.
Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi
tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?
– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.
Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik
zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.
Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtan, elszikkadtan; se levele
hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.
Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti,
parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára.
Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamurejtő selyemronggyal
jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel,
hittel fohászkodik.
*
Amint nézeg le a fáról, hervadt lombok ág-bogáról, harcosoknak
sisakfeje, lándzsásoknak zúgó-búgó fergetege vágtat végig utak porán,
hanyatt-homlok száguldozván. Díszes helyen gyaloghintó, aranylakkos,
ezüstcsattos riksájában bölcs dájmió. Szolgák, kulik tengerhada fogja
körül, védik, óvják naptól, széltől; elefántcsont legyezőkkel
legyezgetik, megenyhítő hűsítőkkel hűsítgetik. Észreveszik az útszéli
hervadó fát, kókkadozó koronáját, agg apót, az ágon ülőt, kezében egy
csücskösödő selyemkendőt.
– Mit kuksolsz fenn, elszáradt fán? Mi a dolgod hervadt ágán? –
hangoskodik sok levente, dárdájukat jó magasra emelgetve.
– Cseresznyefa bölcse vagyok, száraz fákon élő lombot, friss virágot
fakasztgatok.
– Hallja a szót bölcs dájmió, hangzik fennen a parancsszó:
– Ha szód igaz és fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad elevenre száraz
fádat.
Előveszi kendőcskéjét, bontogatja selymes csücskét és a hamut
el-kiszórja, cseresznyefa száradt, hervadt ág-bogára. És a nagy fa
éledni kezd, levél rajta zöldelni kezd; rügyek, bimbók varázsosan
fakadoznak, színvirágok ezerszámra nyiladoznak.
Nagyot néznek dájmióék, elképednek kettőskardú szamurájék; Buddha bűvös
fája előtt meghajolnak, bálványkája oltáránál imádkoznak. Sáraranyat,
drága kincset szórnak oda szent öregnek, áldott volta jutalmául,
oltárának alázatos ajándékul.
Tőszomszédja megneszelte kendő csücske nagy csodáját, dájmióék,
szamurájék ajándékát; átszól hozzá alázattal, szemforgató ábrázattal:
– Szent hamudból egy csipetnyit, adhatnál egy-két maroknyit.
Kendőcskéjét szomszédjának odanyujtja, folytatódjék embertelen, hamis
útja.
Kapja magát, ki a rétre, erdő útja legszélére, felmászik egy másik fára,
száraz fának kókkadozó ág-bogára.
Megint jönnek dájmióék, sorra, rendre hős leventék, meglátnak egy
második fát, rajta ülő, szenteskedő agg apókát.
– Mit kuksolsz fönt, elszáradt fán? Minek ülsz el hervadt ágán?
– Fák agg bölcse vagyok én is, száraz fákon élő lombot, virágot
fakasztok én is.
– Ha fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad száraz fádat.
Kendőcskéjét az a kapzsi kioldozza, csücskés végét kibogozza és a hamut,
bűvös hamut két kezével el-kiszórja, cseresznyefa hervadozó ág-bogára.
Ám a fája, száraz ága nem virul ki, se levele, se bimbója nem zöldel ki,
virágok se nyiladoznak, illatok se illatoznak. Kendőjéből, csücsköséből
csupa hamu szóródik szét és ellepi száját, szemét, orrát, fülét
riksájában üldögélő dájmiónak, selyemruhás, kettőskardú szamurájnak,
lovon ülő valamennyi daliának.
Megannyija szenvedelmes dühbe gurul, sok vasmarok összeszorul; száraz
fáról az álszentet lelódítják, csúfságosan megcsúfítják; büntetésül,
okulásul mindhalálig csak a másé, édes másé után vágyik, vágyakozván
áhítozik.