Hegyek ormán fényesedik, ujjnyi Újhold félálmából ébredezik.
Rizsesföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében,
mély barlangok legmélyében fel-felrebben szürkeszárnyú, vaksi szemű,
bőrhártyájú. Azt hinnéd, hogy repülve jár, vélnéd, apró szárnyas bogár.
Földi neve Denevérke, Újhold esküdt ellensége.
Újhold ajkán mosoly derül, mihelyt szürke ellenféllel szembe kerül. Mély
odvából ha kiröppen, Újhold legott szembeszökken s ha sietvést eloldalog
otthonába, Újhold legott rávilágít szeme pisla világára. Kísérgeti sötét
útja sűrűségét, rá-ráhinti ezüstszála színezüstjét. Hadd káprázzék vaksi
szeme, hadd pislogjon fénytől félő tekintete.
Derűs egy nap, alkonyatkor, szálló napnak leszálltakor kongnak, bongnak
ércharangok, kigyulladnak száz lámpások. Denevérek lustán, lomhán
éledeznek, álmaikból ébredeznek.
– Leszállt napunk, libbenjünk ki, fészkeinkből röppenjünk ki – szól az
egyik szürkeszárnyú.
– Csak a Sarló ne fénylene, szórójával szemünkbe ne derengene – szól egy
másik, tövig szürke lebernyegű.
Újholdacska, alig-alig harmadnapos, vándorútján vigyázatos. Felhők
között csuszkál, bujkál, párázatán el-eluszkál, bambuszok közt kandikál
ki, hegyek mögül kukucskál ki. Rámosolyog kékbe játszó tengerekre,
rákacsintgat mély vizekre.
– Álomszuszék denevérhad, kiporolom plundrátokat, mind meggyujtlak
benneteket s mindenestül odaégtek.
– Ó, te nyápic Hold-Sarlócska, felhők nyakát piszkálócska; mit is árthat
szűkre szabott soványságod, éhenkórász sápadtságod?
Újholdacska restelkedik, sűrű felhők rejtekébe rejtőzködik. Kisvártatva
leskelődve előbukkan, pukkadásos haragjában egyet dobban, odakiált
röppengető Denevérnek, fénytől félő ellenfélnek.
– Bolond fővel el ne hidd ám, soványnak hogy marad formám. Nagyot növök
én holnapra, még nagyobbat másodnapra; addig-addig gömbölyödök, nagy
tányérrá míg nem növök. Jaj baj neked, lesz hadd el hadd, csúfos szódnak
árát adhadd.
Jót nevetnek denevérek, nem hisznek ők locsi-fecsi szóbeszédnek.
– Újholdacska vézna sarló, derengése pislákoló, sápadozó – gúnyolódnak
denevérkék. – Sokkal különb Nap-Istenke tüzes arca, fénylövelő ábrázata.
Arra pedig példa nincsen, égen olyan mester sincsen, hogy egy sarlót,
sovány sarlót tányérnyivá kerekítsen. Inkább arra legyen gondod, szél ne
kapja el a kontyod.
– Hátha mégis csodamódra, egyik napról másik napra teltig telne sovány
orcám, nagyra nőne két szemem, szám?
– Ha pufókra, jó vastagra dagad arcod, alázattal kérve kérjük
bocsánatod.
– Nem addig a – mondja Újhold makacskodva – ha valóra válik a szóm,
lesztek-é mind, egytől-egyig hűségtartó alattvalóm? Cselédeim,
szolgálóim, hódolatos jobbágyaim?
– Azok leszünk – viszonozzák s esküszóval bizonyozzák.
– Jösztök ti még jobbágyszóra, köszönteni, alázkodni virradóra – s indul
Újhold sértődötten kék ég felé, tornyosodó, égig futó hegyek megé.
*
Bíbor felhő kárpitjánál, mennyég fénylő kapujánál, hallgatódzik
Esthajnalka, szálló estnek ragyogásos csillag-lánya.
– Denevérkék, oktalanok, szolgák lesztek megannyian, nem szabadok.
– Miért? – kérdik denevérkék megütődve.
– Nem Újholddal, a sarlóssal beszéltetek?
– Annak tettünk fogadalmat, ígéretet.
– Azok lesztek, Újhold szürke jobbágyai, Sarlócskának szófogadó
szolgálói. Térdet, fejet neki hajttok, halaványka arca előtt imádkoztok.
Szót nem szólnak denevérek, nagytudatlan, gyámoltalan oduikba
visszatérnek.
*
Másnap este lesvén lesték, Új-Sarlócskát nagy váratlan meglephessék.
Kóbor felhő jött sietve, Újholdacskát szemük elől el-befedte.
– Nem megmondtuk, hogy Sarlócska ujjnyival se lehet többé nagyobbacska?
– szól az egyik.
– Se nem nő meg, se nem hízik – hagyja helybe locsi-fecsi egy második.
Harmadnapra újfent várják, Sarlós Holdat hátha mégis megláthatják.
Foszlós felleg az ég alja, Újholdacskát végig-tövig takargatja. Pedig
fentről, felhők mögől türelmetlen leskelődik, napról napra egyre jobban
gömbölyödik.
– Arra pedig példa sincsen, égen olyan mester nincsen, hogy egy sarlót,
vékony sarlót gömbölyűre kerekítsen – ujjonganak büszkén, bátran
denevérek s eresz alján, házak padján keringenek.
Jó soknál is több a hete és a szürkék estről estre egyre lesik Újhold
jöttét, útrakeltét, gömbölyűre, embernyire növekedtét.
Ám egy este fent az égen csodás fényben mi villanik? Odafentről mi fény
vakít?
Felleg térül Nyugat felé s amint kering Szél-Istenke parancsára Kelet
felé, tejezüstszín fényessége, egyre ömlik szétragyogó fehérsége.
Esthomálynak komorsága, szertefoszlik halaványra.
Denevérkék vaksi módra hunyorgatnak, pislákoló szemeikkel tétovázva
pislogatnak. S amint törik kis eszüket s meresztgetik szemeiket, ím
egyszerre zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek kavarodó örvényéből
száll, szálldogál mosolygós egy gömbölyűcske, felvillanó fényesecske. S
amint feljebb, egyre feljebb emelkedik s ezüstszínben vakítóan
fényesedik, csillogásos sugárkái szétszóródnak, ezüstösszín mély
vizekben hullámoznak.
– Nipponország ezüstkertje – szól az egyik pislaképű denevérke.
– Nap-Istenke szállt az égre, annak ragyog sziporkázó fényessége – szól
egy másik vak szürkécske.
– Balga beszéd – ellenkedik öregebbik –, kora reggel ébred a Nap, rózsás
hajnal akkor hasad.
Hol beszélnek, hol hallgatnak, tátott szájjal, bámész szemmel
pislogatnak; izzó napot néznek Holdnak, hol meg Holdat néznek Napnak. S
amint szemet meresztenek fel az égre, égi csodás fényességre, mintha
hangját ismernék meg Holdacskának, jó minapi Sarlócskának.
– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?
Pislaszemű denevérkék összenéznek s mintha szót se értenének. Egyre
lesik pufók arcát; hol a Napot, hol pedig a Holdat látják.
Hold-Istenke egyre feljebb emelkedik, ezüstszínben, káprázatban
fényeskedik.
– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodó bocsánatért? Én
vagyok ám Újholdacska, vékonypénzű kis Sarlócska. Valamelyes csoda
módon, kerekre nőtt sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg
napnyivá meg nem nőttem. Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e,
rimánkodtok bocsánatért?
Szigorút ölt Holdnak arca, komollyá vált szóló szava. Denevérkék nagy
féltükben megremegnek, bocsánatért esdekelnek. Összefogják gúnyáikat,
levetik bőrsaruikat, meghajolnak, leborulnak, Hold-Istennek alázattal
meghódolnak.