Aszó füvek szárazában, mezők, rétek avarában, szikkadt rizsföld
mocsaránál agg apóék háza ott áll. Gond tenyészik öreg párék földje
táján, rőt golyvája bíborodik agg apóka jobb tokáján. Tengődéses,
verejtékes földi létük, száraz lepény, vízben főtt rizs mindennapi
sovány étkük.
Őszi egy nap szed apóka száraz rőzsét, téli napnak, hónak, fagynak
tüzelőjét; hajnal óta késő estig, napkeltétől, naplementig rongyos,
foltos hátizsákja alig-alig ha megtelik. Mély erdőből hazafelé
ballagtában, húnyó napnak sziporkázó lehúnytában, futó felhő fent az
égen, széjjelterül hegyes-völgyes mindenségen. Zúgó vizét lezúdítja,
esőcseppjét csapkodtatja s ami száraz, lucskossá lett, ami nedves,
sikossá lett.
Agg apóka fáradt lábbal, görnyedt háttal, rőzsetele iszákjával cipekedik
árkon, bokron, hegyen, völgyön, domboldalon. S amint vizslat jobbra
balra, zápor elől húzódozva, meg-megakad szeme egy fán, lombtakarta
sötét odván. Csúronvizes be a fába, eső elől fanyílásba; várja vihar,
zápor tűntét, ítéletes idő szűntét.
Fáradt teste, fáradt lelke, járás-kelés roggyanásig megviselte s
ültőhelyén, amint guggol, szemére mély álom borul. Zűrzavaros, zagyva
hangok, elsikongó visongások riasztgatják fáradt álmát, zavarják meg
nyugodalmát.
Félálmában odujából, ki-kipislog szűk vackából, mintha fű, fa üvöltene,
ágnak-bognak lába kelne. Közelében kurjogató rémes hangok, formálódó
formátlanok s hátborzongva veszi észre, kísértetek zsibonganak
körülötte. Kinek fején állatszeme, kinek tűzből tekintete; fülek helyén
tüskés szarvak; hörgő hangok, dörgő szavak.
Rémületes szörnyetegek futkároznak lombtakarta fája körül, jámbor apó
sötéttorkú odva körül. Rikolt a szó, búg az ének, lakmároznak pokolbéli
rémes rémek; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom. Ricsajt
csapnak, táncot ropnak, rekedteket kurjogatnak; kezük, lábuk esetlen mód
illegető, púpos törzsük ügyetlen mód billegető.
Odujában agg emberke, szép lassacskán elülőben rémülete; bámészkodik
esetlenek fura táncán, testetlenek idomtalan ugrálásán. S addig térül,
addig fordul, míg bakancsa megcsikordul, míg meglibben keze-lába, tetté
válik húzódozó akarása. Jámbor apó sötétszájú, szűk odvából,
szándéktalan jóvoltából egyet perdül odva mögül s akaratlan, tudattalan
nekilendül. Járja móddal lejtegetve, lágyan, ringón, lábujjhegyen
lépegetve, jobbkezével, hajló fejjel jobbja felé, balkezével balja felé.
Kísértetek tátott szájjal bámészkodnak, nagyot néznek, ámuldoznak;
örömükben, jókedvükben lábra kelnek, táncot ropnak.
– Ó, bocsánat – szól az öreg –, táncotokban ha zavarlak benneteket.
– Sose szabódj – mondják vígan –, járhadd akár szilajabban – s
körülállják, kínálgatják rizsborukat, kedvre késztő italukat.
Egyre járják a bolondját, nézten nézik földi lélek dali táncát.
– Eső estén, sötét estén verünk tanyát vackod helyén; holnap megint
mutasd arcod, hadd csodáljuk roppos táncod.
Öreg apó ímmel-ámmal, fél ígéret, félig nyitott szemmel, szájjal.
– Piros golyvád nálunk hagyod s ha igazzá lesz szándékod, féltokádra
megintelen visszatesszük s holnap este, estre kelve ráillesztjük.
Kísértetek körülállják, vállát gyengén megragadják és apóka amint megint
körülnézett, nincs golyvája, nincs kísértet. Fut ész nélkül otthonába,
földig hajlott hajlokába. Áll anyóka, nézi urát s nem lát tokán piros
golyvát. Hüledezve, rettenkedve tud meg mindent, záport, táncot,
kísértetet; híre terjed nagy csodának, szegény ember ebül veszett
golyvájának.
*
Másod-harmad szomszédságban, rozoga egy másik házban, irígylelkű vén
agglegény, annak is volt golyvácskája, ám tokája másik felén. Megirígyli
tőszomszédját, golyvavesztett golyvás társát, beállított udvarába s
irígykedve néz reája, golyvátalan tokájára. Hallja, látja szomszédjától,
szabadultát golyvájától, kísértetek duhaj táncát, förtelmeknek ricsajozó
nótázását.
Kapja magát sötét éjjel, félőst nézvén szerteszéjjel, nekiindul éjszakai
messze útnak, erdőn, mezőn, járatlannak. Vaksötétben ballagtában, húnyó
napfény elhúnytában, futó felhő fent az égen, szerteterül hegyes,
völgyes, erdős, rétes mindenségen. Irígy öreg fáradt lábbal, rőzsetele
iszákjával, megpillantja kísértetek lombos fáját, lombtakarta sötét
odvát. Bátortalan belesurran szűk oduba, óvatosan meglapulva.
És már sikolt rémes rémség és már rikolt szörnyű népség. Ordítoznak,
ricsajt csapnak, táncot ropnak, éleseket kurjantanak. Kezük, lábuk
illegetik, derekukat billegetik; bővében az eszem-iszom, duhajkodó
dínom-dánom.
Odujából ijedelmes lesi őket, foga vacog, teste-lelke meg-megremeg.
Nagylassacskán észretér és kapja magát, végigtörli izzadt arcát,
óvatosan lépeget ki szűk odvából, hang se tör ki se szájából, se
torkából. Nehézkesen neki-nekiemberedik, esetlenül ugrálásra kerekedik;
táncra perdül bátortalan, ugra-bugrál idomtalan.
Kísértetek sanda szemmel környékezik, fejcsóválva, restelkedve
figyelgetik; haragjukban felfortyannak, mind egy szálig rárontanak:
– Nem így roptál minap este, mai táncod, esetlen mód ugrálásod nem ér
meg egy fabatkát se. Fogd a golyvád, nincs táncodra, se magadra semmi
szükség, hordd el magad, inalj tüstént.
Fogja egyik, félkarjával egyet lódít és a golyvát, a multkori minap
estit visszacsapja agg apóka tokájára, jobbról golyvás balfelőli
oldalára.
Mély erdőből ki se ért még, jóformán még észre sem tért s amint nyögve,
szűkölgetve, széjjelnézett szeppengetve, jobbról, balról van golyvája,
két tokáján két golyvája. Kísértetnek nyoma veszett, egyszeribe hűlt
helyük lett.
Bandukolgat búsan útján, szégyenszemre póruljárván, jobb golyvája jobbja
felől, balfelőli balja felől s aki ránéz tokájára, bíborveres két
golyvára, mókás mosoly suhangat át arcán, szemén, tekintetét
ottfelejtvén. Falu csúfja lett az irígy, duplán golyvás holta napig.