Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség
párájában, szitakötők szálldostában, békességes öreg párék vonszolgatták
nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott
földi éltük.
Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg
szív egyetlenje, leánykájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a
mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal
megimádó.
Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy
maradtak, mint az ujjam, elhagyottan, elárvultan. Időbe telt, míg
fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lelkük
valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra.
Bajjal járhat Hacsibime nyugságbontó nagy szépsége, két szemének,
nézésének földöntúli merengése; veszedelmek környékezik, kísértések
kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra,
szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhúnytaknak, reggel-este
áldozattal imádkoznak.
Évek telnek, évek múlnak s megint jön egy bánatos nap; szegény anyó
nagybeteg lett, teste-lelke ággyá esett.
– Mi lesz árva leánykámmal, egyetlenke magzatkámmal? Lesz-é, aki
oltalmazza, ügyét-baját szeretettel megvigyázza?
Kéri búsan kis leányát, teste-lelke virágszálát, odakintről, ládájából,
hozzon be egy féltve őrzött fatálacskát. Nagysietve el-behozza,
előveszi, haló anyja vánkosára szép lassacskán odateszi; odatérdel ágya
mellé, édes anyja szálló lelke színe elé.
Fogja anyó a fatálat, szilvafából faragottat, két kezével ráilleszti
lánykájára, lánya fürtös hajzatára. Tálka széle eltakarja Hacsibime
szemét, száját, piros arca napsugaras pirulását.
Csendre halkul haló szava, fohászkodó imádságra fordul hangja. Szavát
veszi, esküszavát lánykájának, fogadalmát apátlannak, anyátlannak,
fatálacska se hajáról, se fejéről, míg a világ, le nem kerül. Szívét,
kezét azt se adja soha másnak, hacsak hangját, megengedő akaratját az
anyjának nem hallja meg vándor lelkek világából, holtak sötét
országából. Oldalt hajtja őszbe borult fáradt fejét, kileheli, úttá
küldi tiszta lelkét.
Bús magában bús leányka, anyátlan, apátlan árva; nincsen többé
gondozója, intelmekkel ellátója. S nap nap után kora reggel, Nap-Istenke
amint felkel, kiigyekszik zöld mezőre, rizses, rozsos termőföldre, magot
vetni, elültetni, szomszédoknak miegymásban segítkezni. S mert fatálka
fürtjeiről éjjel-nappal le nem kerül, szertehangzik szálló neve:
Fatálacskás Hacsibime.
Szem nem látja tekintetét, hajnalarca felderültét, ében haját, vérszín
ajkát, mosolyának édes-derüs kivirultát. Hej, pedig be környékezik, kérő
szóval egyre-másra kérlelgetik, venné le fatálacskáját, lássák arca
felvidító ragyogását. Ám a lányka állhatatos, mosolygása elmélázó,
búbánatos; ügyet se vet kérő szóra, megkísértő gondolatra. Eléldegél
bánatával, szorgos keze munkájával s szerte hangzig szálló neve:
Fatálacskás Hacsibime.
Cseresznyefa kivirágzott, mimózácska kisárgállott, tálas lányka réten,
mezőn két karjával, két kezének munkájával szorgoskodott. Falubéli módos
gazda megfigyelte fürgeségét, két kezének ügyességét; szíves szókkal
köszöntötte, bajos dolgát szíve előtt kiöntötte. Nagybeteg volt háza
dísze, anyókája, nem volt aki gondot viselt volna rája; kérve kéri
Hacsibimét vendéglátó hajlékába, nem cseléd-, de családszámba, beteg
asszony ágya mellé ápolónak, házatáját gondozónak. És a beteg idő múltán
fellélegzik, fájó teste megnyugoszik, áldásossá válik álma, szűnőfélben
teste-lelke vonaglása.
*
Nyári nap hűs hajnalában, fölkelő nap bíborában, vendég állít be a
házba, krizántémos udvarába. Módos gazda legénykéje, házastársak messze
helyről hazakerült csemetéje. Öröm veri fel a házat, félre gondok, félre
bánat. Deli legény pirosodó hajnal keltén lát egy lánykát, fején furcsa
fatálacskát; mosoly derül pajkos arcán, szeme apja vendéglányán. Rejtek
arcát meg nem látja, nem hat oda pillantása s egyre hallja szálló nevét:
Fatálacskás Hacsibimét.
Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény
alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon,
kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyogásos színkékjére, ím előtte
áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik
szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét,
ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.
– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez,
esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem
hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.
Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma.
Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának
nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékországából. Vérző szívvel,
összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.
Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó
álomország szétteríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére
reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik
túlvilágról, lelkek sötét országából:
– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia
hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel;
feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.
Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete,
hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos
felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek,
szívét nyujtja szerelmének.
Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott
sürög, forgolódik, lakodalom háza körül bajoskodik. S örömére boldog
napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát,
emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről
sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják,
jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda
lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.
– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy
indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.
Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár.
Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime
szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha
szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti
s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet
reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös
fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske.
Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy ékszerek, aranymívű cifra
násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé,
gurulgatnak Hacsibime lába elé.
Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül;
bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes
mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca
felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.
S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra
szálldos neve:
– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.