Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére
rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén
puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a
nappalt húnyó szemmel átálmodják.
Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy
elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene,
csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad
csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül
kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak
hallják csattogását.
– Szedte-vedte arcátlanja – kiáltoznak háborogva –, ki-micsodás a
fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?
– Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk – felelik a
kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.
– Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön,
domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő
egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.
– Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség
peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha
csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe
népség.
Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan
nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.
Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük.
Acsarkodnak ágyaikon, selyemsíma, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők,
kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a
csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem
derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk
hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek
el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban
halványulnak.
Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás
haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az
indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges
szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.
– Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat.
Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok
rontok, mind egy szálig elpusztultok.
Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már
dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét
veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény
mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.
– Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost – kezdik
megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig
megcsúfolják.
Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza,
tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát
lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra
keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan
lezuhan a sárga földig.
Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják;
összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is
meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.
*
Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet.
Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint jár-kél s
szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa
seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le
is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában,
szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany
lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.
– Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről – szól s
bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.
Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is
kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom
udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá,
cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját,
rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.
Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s
valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s
olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága.
Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint
lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek
repül sustorogva.
*
Szürke leple esthajnalnak, borongása komorodó alkonyatnak, végigterül
víg nappalon, végigborul terpeszkedő kék égbolton. Egek felé szálló
seprő villogtatja rőt üstökét, csillogtatja sziporkázó tűzsörényét. Fenn
az égen settenkedő csillagocskák szemeiket elámultan pislogtatják.
Kis pacsirták kertek színe, szaga felett megriadva szökdécselnek. Látják
röptét seprőnyélnek, égbeszálltát üstökösnek.
– Szikracsipet hogyha nyelét, seprőnyelét meg nem gyujtja, lent a földön
kertek, házak seprőjének maradt volna – rebesgetik pacsirtácskák.
– Még pedig tenhibátokból, rendet bontó dacotokból – inti őket öregecske
egy pacsirta.
Szégyenkezve súgnak össze, restelkedve bujnak össze; szánják-bánják
nótázásuk, csillagsértő ugrálásuk. Meglibbentik szárnyaikat, dalra
nyitják dalfakasztó szájaikat. Felpislognak magas égre, csillagokra,
üstökösre; nem zavarják soha többé nyugalmukat, fénylövellő világukat.
Nap világa nótát zengő pacsirtáké, est homálya fénykerülő csillagoké;
fent a csillag ott villoghat, lent pacsirta ott csattoghat. És
felcsendül énekszavuk, bús danájuk, víg nótájuk, Égi-Isten imádatos
szent nevére, földön lakók áhitatos örömére.