Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között
követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül,
megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat
fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával
félvállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját
fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.
Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban,
járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát.
Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett
hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Mindenkit
hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.
Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában;
bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép
aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára.
Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány
minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi
vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet,
szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas
kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében
fájdalmasat sóhajtgatott.
– Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék,
piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.
Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba s így szólal meg óvatlanba:
– Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.
Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se.
Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé
kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kullog, ballag
kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához,
messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos
cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja,
cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.
Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok
hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták
volna soha kényelmében.
Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép
gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant
krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat
sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet
kábít forró lehe.
Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat
kígyózik egy szivárványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában,
térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok,
fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel
kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.
– Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék;
legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.
Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba, így szólal meg óvatlanba:
– Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.
S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség,
lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván,
múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyezgetik, meleg ellen őrizgetik,
hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.
Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel
látja, érzi, döbbenettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba
csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami
fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.
– Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék,
tüzet tűznék.
Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat
látatlanba, így szólal meg óvatlanba:
– Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.
S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a
kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót
lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné
fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.
Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja,
föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt
zengedeztet.
Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol
vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos,
szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.
– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.
Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:
– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.
Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja
elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó
foszlányába dugdosgatja.
*
Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve
zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt
ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul,
eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes,
hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad;
rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.
Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest.
Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek
tajtékzását, sistergéses loccsanását.
Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.
– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam
helyén.
Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:
– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.
S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap
parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg
se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik
kőmerevest.
Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját
mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két
kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény
legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába;
szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla
megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet
nagy bánatja:
– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény
pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor
inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.
Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:
– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának,
volt Napfénynek még utószor a kérése.
Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi
megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.