Ünnepet ül Nippon népe, Hold-Istenke örömére. Halványarcú Isten-lányka,
Nap-Isten kis húgocskája, kiül kék ég peremére, langyos szellő
legszélére. Ezüst tükrét előszedi, kerek arcát kendőzgeti, szeme alját,
szemöldökét, derűs arca két kis gödrét.
Isten-ifjú Eső-Felhő, esőcseppet csepegtető, felhők között ólálkodik,
Hold világos udvarára bámészkodik. Irígy szemmel szemlélgeti ragyogását,
halvány arca színezüstös sápadtságát. Azon töri csapzott fejét s
meg-megrázza csúronvizes lebernyegét, ha majd beáll vak éjszaka, Hold
ünnepét valamikép megzavarja. Odacsusszan pajtásához, Vihar-Felhő
odujához, könnyesővel köszöntgeti, hűs cseppekkel freccsentgeti.
– Rég ideje nem láttalak, zuhogni se hallottalak – kezdi a szót
Vihar-Felhő.
– Fő a fejed, sok a dolgod, sokfelé kell lótnod-futnod. Eső kell az
embereknek, öntöznöd kell töméntelen rizsföldeket. Úgy-e, hékás, úgy-e,
pajtás?
– Hol esőért sopánkodnak, hol harmatért rimánkodnak – szól a szóra
Eső-Felhő.
– Bősz barátunk nagy Mennydörgő, eget, földet dörögtető, egyre nógat,
hogy siessek, utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, jóban-rosszban mért
sántikálsz?
– Vihar napja közelgőbe, erőt gyüjtök nagy tüdőmbe.
– Elegendő még az időd, másra fordítsd izmos erőd – pedzi a szót
Eső-Felhő.
– Hogy a földre lelóduljak? Kedvem szerint, eszem vesztve dúljak-fúljak?
– Nézz csak arra a nyápicra, sápadt Holdnak haloványka orcájára, hogy
kendőzi száját, orrát, hogy fésüli kenderkócát. Ünnepnapra készülődik,
le a földre, emberlakta térségekre leskelődik.
– Az ám – mondja a vihar-fi –, lesz ma este se be se ki; lent a földön
hejehujás eszem-iszom, kivirradtig vigadalom.
– Mink is égi lakók volnánk, nemcsak a Hold, az a falánk – panaszkodik
Eső-Felhő. – Földi asszony, földi ember őt kedveli, ennivaló ajándékkal
egyre csak őt embereli.
– Mit is szerethetnek rajta, mikor olyan sápadt fajta – sopánkodik
Vihar-Felhő. – Tekints egyet le a földre, házról házra futkározó
emberekre. Gombát főznek, friss gesztenyét, földi étkek ínycsiklandó
édességét. Mind csak a Hold örömére, sápadt volta ünnepére.
– Furfangukon valamikép kifoghatnánk, szépszerével ételt-italt
arathatnánk – sugdos össze két szilajfi. – Rontsunk rá a föld színére,
vihar verte, eső csapta kis községre s ami gomba, főtt gesztenye, földi
étkek ínycsiklandó édessége, egy-kettőre habzsoljuk fel, ünnep előtt
faldossuk fel.
– Pufók Holdnak éh-kopp jusson, kerek arca pukkadozzon – kacarász a két
egypajtás.
*
Sebbel-lobbal szedik-veszik cókmókjukat s rá a földre, kis községre
rárontanak. Előtörnek nagy magasból, felhőbeli mély barlangból, csupa
locs-pocs plundrájában Eső-Felhő, széllel bélelt gúnyájában Vihar-Felhő
s amint futnak, nyargalásznak s hegyek csúcsán dudorásznak, nagy ámultan
pislognak le emberlakta kis községre.
Falu népe kimonóban, csupa selyem viganóban, uccák hosszat sétálgatnak,
bálvány előtt térdet hajtva hajbókolnak. Holdra lesnek odalentről,
holdfény dereng odafentről. Házak ahány kis ablaka, tárva-nyitva
fal-ajtaja, kertes udvar csupa virág, színeset hajt zöldelő ág.
Tornácokon csepp asztalok, asztalokon apró tálak, tetéstele édességgel,
gombával, főtt gesztenyével; ünnepére Holdacskának, áldozásra
mennyégbéli mosolyának.
– De csikolja szájam szélét – nyeldes nagyot Szél-Istenfi.
– De ingerli gyomrom éhét – cuppant egyet Vihar-úrfi.
– Rontsunk neki házaiknak, házak ahány asztalának, asztalkákon csepp
tálaknak, tálon ínyes falatoknak.
Kapja magát két egylegény, mindegyike rándít egyet lebernyegén;
ereszkednek le a földre iramodvást, rontom-bontom száguldozvást.
– Én hadd kezdem – szól Viharfi.
– Hát csak fujjad – mond Esőfi s fütyül a szél rettenetest, keble zihál
félelmetest.
– Rajtam a sor – szól Esőfi.
– Hát csak csurgasd – mond Viharfi s omlik, zuhog rettenetest, szakad
szinte félelmetest.
Föld felszínén több százával az emberek, ünneplőbe öltözöttek, amint
lesik Hold-Istenkét s ünnepelnék rózsásszínű derengését, észrevesznek
kettős Felhőt, megéreznek zivataros, szeles esőt. Szednek össze
ételeket, áldozatos csemegéket, tetéstele csepp tálakat, tállal tele
asztalokat. Mind behordják tornácukba, tornácukból szobájukba; minden
ablak bezáródik, minden ajtó betolódik.
Isten-ifjú Eső-Felhő esőt zúdít hajlott hátú hajlokokra, Isten-ifjú
Viharfelhő vihart fujtat virágkertes udvarokra. Csapkodnak és üvöltenek,
házikókat nádszál módra rezegtetnek; fel-felsikong ablak, ajtó, zárva
marad minden ajtó. Dühöngenek, tajtékoznak, dúlnak-fúlnak, csikorognak;
meg-megreccsen ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó.
Addig-addig, míg dühükben, tehetetlen küzdelmükben bárhogy fujnak és
zuhognak, recsegtetnek ropogtatnak, egyszerre csak mind a ketten
elaléltan, kimerülten elpetyhüdnek, ellanyhulnak, szégyenszemre,
restelkedve, erőtlenül összeesve vissza felé vánszorognak.
Fent az égen derengőben a Hold képe, ezüstösszín bággyatagos derengése.
Pufók arca pirosodik, virágajka mosolyodik; ezüst leplét egyre-másra
bontogatja, halaványszín ezüstjével föld lakóit, hódolóit takargatja.
Eső, vihar elültével, Hold világa derültével ahány ablak, mind kitárul,
ahány ajtó, mind kizárul. Tornácokon csepp asztalkák, asztalkákon csepp
tálacskák, telestele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.
Áldoznak Hold-Istenkének, Nap-Istenke ezüstruhás testvérének.