Falu szélén, domboldalon éldegélt egy rosszcsont asszony. Két virágszál
két lánykája, más-más bokor más hajtása. Egyikének, nagyobb lánynak
Hófehérke, másikának, kisebb lánynak Virágbimbó volt a neve. Mostohalány
volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, ő
volt anyja szemefénye. Hófehérke durva vászon kimonóban sürgött-forgott,
Virágbimbó talpig selyem viganóban páváskodott. Minden munkát ő végzett
el, Hófehérke; minden munkát ő került el, a kisebbje.
Télidő volt, zimankózott, hullott a hó, zuzmarázott. Hó hullása,
szálldosása süppedékes, erdőn, mezőn lepedékes. Térdig érőn jártak
benne, fujdogált a vihar szele; Szél-Istenke viharosan fütyörészett,
Vihar úrfi felhő szélén heverészett. Napkelte volt, Hófehérke kint a
konyhán teát forralt, mosogatott; Virágbimbó jó melegben bábuival
játszadozott. Megszólal egy kora reggel, Virágbimbó konok fejjel:
– Szamócára éheztem meg, be szeretnék egy-két szemet.
– Kerestetek, lelkem lányom – szól az anya, Hófehérkét odakintről maga
elé parancsolja.
– Mit parancsol, édesanyám?
– Szamócára éhezett meg drága lánykám; egy-kettőre, láss utána,
teljesedjék vágyódása.
– Édesanyám, télidő van, térdig érő hideg hóban nem terem meg kicsi
bokra, nem piroslik a szamóca.
Mérges arccal, nagy haraggal:
– Pusztulj ki a hómezőre, szamócát hozz délidőre, delelőre.
Siet vissza konyhájába, konyhájából falun túlról rét útjára, rét
útjáról, út végéről zöld erdőre, térdig érő süppedékes hómezőre.
Hófehérke álomszemmel megy, mendegél, hideg a hó, bokán túl ér, fütyöl a
szél s amint búsan eltünődik s árva sorsán emésztődik, égből hulló
hirtelenbe ott terem egy agg emberke. Vállig omlik havas haja,
kristálytiszta ezüstruha csillog rajta, néz a lányra szelíd szemmel,
szól hozzája való szívvel, szeretettel:
– Sose búsulj, sose aggódj, balsorsodon sose bánkódj; elvezetlek szép
tisztásra, tündérföldi szamócásra.
S előre megy Hóemberke, lába nyomán Hófehérke és eljutnak réten túlra,
kertes helyre. Agg apóka egyet tapsol két kezével, ég felé néz imádkozó
két szemével.
Villámmódra, villámfürgén pattan elő mennyég felől barna fürtű ifjú
legény. Vállig omlik ében haja, csupa smaragd csillog rajta. Ámuldozik
Hófehérke, tétovázik s azt se tudja, mi van vele.
– Ne ámuldozz ártatlankám, ne ijedezz földön futó én árvácskám. Én
vagyok Tél hónapjának örök-ifjú szellemkéje, fiam meg Nyár hónapjának
derűszóró Istenkéje. Megesett a szívem rajtad s felköltöttem téli álmú
Nyár-Istenke magzatomat. Friss szamócát, vérpirosat ő szed neked, kis
kosárkád színig tele megtöltheted.
Egyet int a szülöttjének, smaragd ruhás Istenkének:
– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.
Ifjú Isten egyet tapsol két kezével, ég felé néz két szemével s ím
egyszerre napfény ragyog kékes égen, hó elolvad mezőn, réten, pára száll
fel puha földből, fű fa sarjad, levél zöldül. Levelet hajt hajlongó ág,
virulni kezd ahány virág; nyári szellő lengedezik, százszín lepke
ébredezik. Döngicsélnek kis méhecskék, csattogtatnak fülemülék; réten
túlról zöld kertecske, friss szamóca bíborodik közepette.
– Szedegessed szamócádat, töltsed tele kosárkádat.
Munkához fog Hófehérke, lába gyors, két keze fürge; mind leszedi
szamócáját, teletölti kosárkáját. S indulóban hazafelé, amint nézeg
kertje felé, volt két Isten, nincsen egy sem. Ahogy jöttek, úgy mentek
el, fű fa, virág úgy virult el; sötét felhők imbolyognak, hópelyhecskék
hulladoznak. Száraz fákon száraz ágak, madárkák mind elvonulnak; nyár
helyébe megint tél lett, erdőn, mezőn hó fehérlett.
*
– Álmot láttam, varázsálmot – szól a lányka s ahogy ránéz kosarára, mint
a kláris úgy piroslik Tél-Istenke szamócája.
Összeteszi két kis kezét, imádja két Istenkéjét, megvédőjét szükségében,
segítőjét inségében. Nagy sietvést szalad haza, hó előtte, hó utána;
viszi haza szamócáját, Virágbimbó szíve vágyát.
Nagyokat néz mostohája, Hófehérke szamócáját amint látja.
– Merre láttad meg az útját? Merre érik valóságos hó-szamócád?
– Valódinak valóságos, szamócának varázslatos.
– Hol találtad? Honnan hoztad?
– Réteken túl, kertecskében, ott termett egy tündérföldi gyümölcsösben.
– Mért nem hoztál sokkal többet?
– Kertecskében ennyi termett.
– Hazug a szád, hazug a szód.
– Nem hazudtam, valót mondtam, ami termett, mind elhoztam.
Odaszól a magzatjának, szamócázó lánykájának:
– Induljunk el faluvégre, falun túlról messze rétre, friss szamócát
szedegetni, nagyobbacska kosarunkat színig teletöltögetni.
– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.
Mostohája kapja magát, kikeresi nagy kosarát s megy a lánnyal,
kisebbikkel, faluvégre, tündérföldi gyümölcsösre.
Szíve szorul Fehérkének, bajuk eshet szegénykéknek. Kipillantgat kis
ajtaján, kikukkantgat kis ablakán s aggó szívvel lesi várja, mikor jön
meg mostohája. Siet ki a konyhájába, konyhájából rét útjára, út végéről
zöld erdőre, térdig érő hómezőre. S amint nézeg, s amint kémlel
szívdobogva szerteszéjjel, hát ó Buddha, utak szélén elterülten
mostohája, oldalvást kis húgocskája. Ott nyugosznak egymás mellett
megdermedten, elhagyottan, húsig, csontig megfagyottan.
Árva lányka imádkozik anyja, húga békességes elhúnytáért, vándor lelkük
elszálltáért.