Tengerparti legénykének gondja támadt, súlyos gondja szegénykének.
Asszony kéne, dolgos asszony, kunyhójába, nem élet a legényélet
egymagába. Mindennapi tette-vette, hogy a horgát, halászhorgát elővette
s lőn halála, pusztulása meduzáknak, töméntelen halnak, ráknak.
Horgász egy nap tenger mentén, horgát mélyre leeresztvén s ím a nyele,
kampós végű horog nyele, vasmarkában meg-megrezdül, kicsi híja kezeiből
ki nem perdül.
– Tán csak nem egy teknősbéka akadt horgom kampójába? – szól a legény
éjnyegetve, óvó kézzel horgát meg-megemelgetve. – Ha erősen rántogatom
fonalamat, megeshet, hogy egyszeribe kettészakad – s húzza horgát izmos
karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig.
S amint húzza, húzogatja és vigyázvást vonogatja, kikukkan egy fej a
habból, kibukkan egy törzs a habból. Feje mintha lányé lenne, dereka meg
halé lenne.
– Sellőt fogtam, nincs különben – hökken horgász holt-ijedten s nézi
sellőt bámész szájjal, ijedelmes ámulással.
– Soha ilyet, míg a világ – s nekifeszül, húzván csínján kampós horgát.
S mintha halat csodálna meg kibukkanó sellőjében, mintha lánykát sejtene
meg kerekre nyílt kék szemében, két szemének rebbenéses, hökkenéses
nézésében.
– Be sajnálom szegény sellőt ártatlanját, be restellem kampós horgom
zsákmánykáját. Hogy tapad rám rimánkodó nézésével, hogy néz felém kékbe
játszó, színt villódzó két szemével.
Kampójáról lesegíti, part füvére virágjára ráülteti s így szól hozzá
emberséggel, igaz szívvel szeretettel:
– Kicsi sellő, nagy gondatlan, vakmerőcske vigyázatlan; tenger mélyén
lenne helyed s ahelyett ím föld színére feltermettél, szemem elé, ember
elé merészkedtél. Ezerszeres a szerencséd, jó szerencséd, hogy a sorsod
nem akárki más fiához, hanem éppen hozzám sodrott.
Óvón, gyengén derekánál megragadja és a vízbe, mély habokba lassan
visszausztatgatja. Sellő siklik hullám hátán, halak között bukdácsolván
s messze vízen eltűnőben, tenger alá sülyedőben, megmentője két szemébe
tekint vissza s félszemével mintha sírna, félszemmel meg mosolyogna.
Halászlegény fogja horgát, horgászgatja zúgó tenger falánk halát,
szirtek rákját s naplementre estebédi szürkületre halas zsákja hallal
tele.
*
Estidő van, sötétedik, Hold-Istenke felleg alján, bíborútján falu felé
közeledik. Halászlegény tengermenti kunyhójában, viharverte, esőmosta
kalibában hozzálát tűzcsiholáshoz, halat sütni, miegymáshoz. Ajtaján ám
– kip-kop, kip-kop – kopogtatnak, bocsánatot kérő szóval rimánkodnak.
– Ki vagy, mi a kívánságod? Ajtóm előtt miért eseng óhajtásod?
– Árva vagyok, én anyátlan, vad idegen, én apátlan; vízi utam valahogyan
elvétettem, vityillódba betévedtem. Kérnék szállást nyugodalmas
éjszakára, Hold-Istenke, Égi-Anyánk irgalmára.
S amint kérvén rimánkodik s apró keze könyörgőre kulcsolódik,
bársonyszeme villanása, drágakövek fölragyogó csillanása. Halászlegény
nézi könnyben ázó szemét s mintha látná tengerlaki sellőcskének
tekintetét. Szegény lánykát, kérő szavát megsajnálja, szíves szókkal,
szeretettel marasztalja. Teáscsészét tesz eléje, térdvánkoskát tol
feléje.
– Fáradt ha vagy, vityillómban megnyugodhatsz, éhes ha vagy, asztalomnál
jól is lakhatsz. Van friss halam, friss fogású, olajsültes ropogású.
Térül, fordul konyhájába, halat rakni tűzön égő bográcsába.
– Ha akarnál igazándi fínom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad énrám
baját, gondját, nagyon értem útját, módját.
– Vendégem vagy, nyugodhass meg; fáradt is vagy, pihenhess meg.
– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.
Addig-addig rimánkodik, szívvel-szóval kínálkozik, míg ráhagyja halhoz
értő legénykéje s vendég előtt főzni való edénykéje. Sürög-forog bogrács
körül, halak java, fínomabbja tálba kerül; nekilátnak halfőzésnek,
halevésnek, közbe-közbe szemlesütve összenéznek. Oly pompás a hal
zamatja, színe, szaga, párolatja, szájaszélét a legényke jóízűen
nyalogatja.
– Teljes világéletemben ennél jobbat se nem ettem, se nem nyeltem;
mindennap ha így ehetnék, száz máséval sem cserélnék.
– Főztemet ha megszeretted, máskor is megszeretheted – szól a lányka
szeméremmel.
– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban békességben ha lakhatnál.
– Senkim, semmim e világon, világomat soha többé meg nem látom. Engedd,
hogy megmaradhassak, ételedért szívvel, szívből szolgálhassak.
– Már kimondom vágyódásom, légy énnekem mindhalálig hites társam.
Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.
Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása.
– Tenger ölén nevekedtem, sós ízű lett lehelletem. Szívem forró
vágyódása, lelkem igaz óhajtása, legalább ha kétnaponként só vízében,
sós lehében fürödhetnék.
– Szíved vágyán segíthetünk, fürdőházat, takarosat építhetünk.
– Lenne még egy nagy kérésem, kár ne essék tisztességben. Bent ha fürdök
sósvizemben, ne mutatkozz közelemben; meg ne pillants két szemeddel, meg
ne ronts a nézéseddel.
Furcsállotta furcsa lányka kívánságát, ám szívéért, hűségéért nyujtja
szívét, nagy jóságát. Rövidesen lagzit csaptak és halakból, rákfélékből
olyan egy nagy traktát csaptak, halízű lett az egész ház, ahol leülsz,
ahol megállsz.
*
Tellett-múlott napjuk, évük, minden jóban bőven részük. Horgászni jár
házas gazda, halak hullnak feles számba, legjavából a bográcsba. Pompás
volt az asszony főztje, ettek, míg a gyomruk győzte. Csak a sósvíz
másodnapos fürdőjében, az motoszkált minduntalan a fejében. Sósban
uszkál, sósban fürdik, ruháján is halszag érzik s míg a vízben
kényelemben lubickolgat, orra előtt ablak, ajtó zárva marad.
Megint egy nap szokott módra mosdik, fürdik s bent a vízben, a sós lében
mindenről megfeledkezik. Se házára, se urára, nem gondol ő semmi másra,
csak a tenger tiszta halszag-párájára. Férje-ura lesten lesi, fürdőjéből
mikor lép ki. Tolóajtó kis nyílásán, csak egy cseppnyi horpadásán, lesi
szemmel amint rajta átnézeget, ámultában hajaszála égnek mered. Nem az
asszony van a vízben, nem ő fürdik a sós ízben s amint nézi, kémlelgeti,
feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne; akárcsak egy vízből
fölszállt tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.
– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett, holott sellő a
fajtája, sós tengerből, tündérföldi származása. Azért kellett rengeteg
só, azért zárult fürdőbeli ablak, ajtó, azért sütött-főzött halat,
ízeset meg ropogósat.
S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása;
hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.
Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását
férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában
sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.
– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló
ékességem?
– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.
– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?
– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja –, mert a
tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te
mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára
vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose
remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi,
sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan
szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad,
megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való
vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így
mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld
szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura,
földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét
szerencsésnek, fiatalnak.
Szól és urát, halász urát átkarolja, átöleli, tengerpárás lehelletét,
sónak ízét ráleheli. Indul sellő vízhazája vízútjára, sós tengernek
legaljára s amint siklik messze kéklő tengerébe s amint bukkan mély
vizébe, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.
Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába, sós könnyet ejt síró
szeme, vért csepegtet vérző lelke. És mert sellő volt hitvese s
szerelmével megszerette, hamarjában meg sem halhat, több száz évig éli
éltét szerencsésnek, fiatalnak.