Valamerre messze, valamikor régen, boldog házaspárék éltek békességben.
Amit szeme-szája megkívánt magának, minden óhajtása meglett az egy
párnak. Csak egyetlen áldás kerülte ki házuk, nem zavarta lárma bús
magánosságuk. Buddha bálványához imádkoznak egy nap:
– Váltsd valóra uram, titkos óhajunkat.
És amint letellett időbeli öltő, ott ringott, csikorgott egy arasznyi
bölcső. Pöttömnyi volt Buddha égi ajándoka, hüvelyknyinél nem nőtt
cseppel se nagyobbra. Hökköm törpe lett a cseppség csúfos neve, rajta
kacarászott fél falu rossz nyelve; szíve fájdalmára anyjának, apjának,
bántó bánatára félbemaradottnak.
Hónapok eltelnek, évek is elmúlnak, Hökköm törpééknél bánatba borulnak.
Ráunt csúfos szóra, falu kacajára, rájabízza lelkét Buddha irgalmára.
Országgá, világgá készül mehetnékje, tán útjába akad veszett
szerencséje. Csak egy fatányérkát, tűt meg evőpálcát, azt kíván
anyjától, apjától meg áldást.
– Minek neked tálka? Mire jó tű, pálca?
– Tálka lesz a hajóm, pálca evezőcském, acéltűt ha adtok, védő
fegyverecském.
Sorra előhozzák apró mind a hármát, belé hadd ültessék, elsőnek a
tálját. Pálca-evezőjét két kezébe nyomják, lándzsa-acéltűjét vállára
akasztják. Búcsúszavát sírja szülei könnyére, indul ladikjával folyó sík
tükrére. Úszik a tányérka napestig és másnap kékes messziségben
városkára virrad.
Otthagyja ladikját, pöttömnyi tálkáját, rója a nagy város rejtek
zegét-zugát. Cifra palotának áll meg ajtajánál, tornyos kapufélfa bűvös
csodájánál.
– Kié ez a szép ház? Ki lakhatik benne? – kérdi, csodát keltvén egy
arasz emberke.
– Mikádó vezére, a bölcs Szájso – mondják és az egyarasznyit ugyan
megcsodálják.
Benyit a nagy ajtón, díszes bejáróhoz, torka szakadtából emberért
kiáltoz. Épp ott áll a Szájso, rácsos kertje mellett, hall egy
gyerekhangot, semerre se lelket. Mégegyszer megszólal, kérvén
engedelmet, odavigyáz Szájso, se testet, se lelket.
– Itt vagyok, ragyogok, bocskorod legalján – kiáltoz a törpe, száját
nagyra szabván.
Lepillant a Szájso vizsga tekintettel, meglát egy arasznyit, könyörgő
kezekkel.
– Buddha bálványkája? Élő faragványa?
Tagad a fejével, búsan néz szemével.
– Magamféle cseppség nagy magadtól kérem, lehess inségemben védő
segítségem.
– Honnan jöttél, miből lettél? Palotámba hogy cseppentél?
– Anyám szülöttjének, csodák csodájának jöttem e világra, emberek
gúnyjának. Engedd meg, nagy uram, nálad ellehessek, teli asztalodról
morzsákat szedhessek. Kevéske az étkem, bérem leszolgálom, hasznodra is
válhat kelésem, járásom.
Szájso jámbor szíve megesik a cseppen:
– Maradj palotámban, ha nem csurran, cseppen.
Nekigyűri karját, úgy lát munkájához, nyájas szóbeszéde úrhoz,
szolgájához. El napestig tesz-vesz, szüntelenül fárad, arca verejtéke
soha le nem szárad. Mindenki szerette, mindenki kedvelte, Szájso szép
leánya túlig becézgette. Piacra ha kellett, templomba ha mentek, csepp
legény ott lépdelt kis úrnője mellett.
*
Buddha oltáránál áldoztak volt éppen s amint márványlépcsőn fölfelé
menőben, undokarcú ördög útjukat elállja, bődületes hangon magát
elkiáltja. Futni kezd a lányka, ám a bátor törpe, nekiszegzi lábát:
– Elbánok én vele.
Kapja tű-lándzsáját le a hacukáról, dobbant a talpával s ördögének
fordul. Mosolyog a beste, megpillantván törpét, magabízásában nekiszegzi
mellét.
– Hamm, legott bekaplak – tátja öblös száját, tűstül, mindenestül
lenyeli az árvát.
Ördög mély gyomrában, amint térül-fordul: – Most meg rajtam a sor – szól
a törpe zordul.
Veszi acéltűjét, megvédő lándzsáját, szurkálgatja vele ördög fene
gyomrát. Fölordít az ártó, irtó fájdalmában, szorul bátorsága reszketeg
inában. Eseng, rimánkodik, beléborzong bőre, jaj, csak az a rusnya bujna
ki belőle.
– Ki én, akár tüstént, ha fogadod hittel, templomom, kis úrnőm soha meg
nem bántod, se szóval, se tettel.
– Feléje se nézek, bálvány látja lelkem – hebeg fogvacogva undok
tehetetlen.
– Torkán ha kilépek – tünődik el törpénk –, gyenge testecskémet
szétdarálja lisztként. – Nagy orrán át inkább – gondolja magába s amint
útra indul orra irányába, olyan egyet tüsszent ördög rút fajzatja, akár
ajzott nyilat suhintattak volna.
– Hordd el magad, ördög – s úgy eliramodott, vajákos patája nyomot alig
hagyott.
Szájso leánykája egymagában árván, ötölt-hatolt szegény, lent a lépcsőn
állván. Irtó félelmükben félig eszméletlen, ahogy támolyognak óvatos
kettesben, szíjas ostor fekszik ép a lábuk előtt, Buddha templomának
bálványkája előtt. Nekikap a lányka szíjas ostorkának, boldog-vígan
mondja támolygó társának:
– Ördögöd kezéből hullott ki e jószág, megládd, mi mindenre vehetjük
majd hasznát.
– Ugyan mire másra, ha nem suhintásra?
– Ördög ostorának vajákos a híre, Ucsdeno-Kodzucsi pokolbéli neve.
Kezedbe ha veszed s meg is suhogtatod, tetté teljesedik vágyva
vágyódásod.
– Tetté teljesedik? Vágyvást ha vágyódik?
– Nyomban ha óhajtod, ahogy szód kimondod.
Nagyot néz a törpe ördög ostorára, lányka szép szemére, bambusz
derekára. Tüzet villan szeme, remeg szájaszéle, szíve tájékáról siet a
beszéde:
– Hát ha azt szeretném, hátha azt kívánnám, embernyivé nőjön hitvány
törpe formám?
– Ha az óhajtásod az én óhajtásom, ha a kívánságod az én kívánságom,
menten teljesedik szíved forró vágya, valóra is válik lelked óhajtása.
S megszólal a lányka, nyíló virágszája, szemét rászegezvén bálvány
ostorára:
– Növekedj meg jó magasra,
Egy araszról több araszra,
Ucsdeno-Kodzucsi;
Embernyivé változzék át
A te gyenge, törpe formád,
Ucsdeno-Kodzucsi.
S amint egyet suhog ostor csattanása, hallszik gyenge testnek
meg-megroppanása. Törpe legénykéből embernyi legény lett, apró
Hökkömkéből dali levente lett. Tüzes tekintete égeti a lánykát,
megtalálták egymás örök boldogságát.