Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak,
langyos szellő lágyan ringat kékes tavat.
Faluvégi kis kunyhóból, rozogácska vityillóból előkukkan jámbor öreg
Nagahide, kivánszorog ráncos arcú, petyhüdt ajkú felesége.
– Siess öreg, sűrű sötét erdőcskébe, rőzsét szedni lombos ágak
legmélyébe. Fujja dalát szilaj Szellő, hűvösödik, Ősz-Istenke nagysietve
közeledik.
Jámbor öreg Nagahide fogja botját, vállra veti hátizsákját, lépked
lassan, óvatosan és útjában hol meginog, hol megroggyan. Lohol, baktat
ágas-bogas erdő felé s odaér egy csörgedező, messze kéklő patak elé.
Fáradt testtel, szomjú ajkkal, görnyedező vén vállakkal, megpihen hűs
vize partján, elandalog kéklő habján.
– Fáradt csontom pihenhess meg, szomjú ajkam enyhülhess meg – szól apóka
s vágyó szeme tekintése rá-rátapad lágyan ringó tó tükrére.
Edénykéjét gelebéből előszedi, tó vizébe szép lassacskán bemeríti, mohón
nyeli forrás nedvét, Víz-Istenke csodatévő hűvös cseppjét. S amint
habzsol, amint kortyint s amint térül s megint hörpint, egyszeribe
mintha erő, varázserő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre
ébredezne. Villámfürgén talpra pattan, derekában egyet roppan, izmossá
lett erős karját kifeszíti, fürtös fejét hátraszegi, lép egy-kettőt
lábfeszítve, néz egy-kettőt szemmeresztve.
– Né, te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik.
Belébámul kéklő patak víztükrébe, ránéz karcsú termetére, nagyot kiált
ámultában, vígat kurjant bámultában:
– Né te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik.
Még egy kortyot patakjából, még egyet húz hűs habjából s rápillantván
tükörképre, tükörbeli termetére, nagyot kurjant ámultában, fürgét
rikkant bámultában. Szálas, vállas a dereka, erőt duzzad két vaskarja,
hajafürtje sötétellő, szemepárja parázstűzként fénylövellő.
– Még egy kortyot, csak azért is, ha mingyárt száz ősömért is – szól a
legény szilajkodva, forrás vizét telimarok szipogatva.
S amint eszmél s gondolkodik s erejében ifjúhodik, eszébe jut anyókája,
kunyhóbeli vén csonttá lett éltepárja. Kapja magát, szívig érő
ifjúságát, otthon terem egy-kettőre, délidei delelőre.
– Hol vagy, anyjok? – harsog hangja és anyóka száját tátja, hallván ura
érces hangját, látván legény ábrázatját.
Észbekapott Nagahide, visszaeszmél patak csodás cseppjeire, vére lángol,
szíve dobban, szól a szava csengőn, vígan:
– Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró
patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat. Siess, anyjok, hűs
patakhoz, tükröződő hegyi tóhoz, kis kortyonként ezüst vizét,
szürcsölgessed csoda nedvét. Fakó hajad megfeketül, alvadt szemed
kifényesül, selymest simul arcod ránca, visszaszáll rád derekadnak
ingó-bingó karcsúsága.
Les a szóra, hívságosra, néz urára, szép szálasra, abbahagyja minden
dolgát, apró-cseprő bajlódását. Csuprot ragad két kezébe, kibotorkál
zöld mezőre, mély erdőben tócsa mellé s odaér egy csörgedező patak elé.
– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad
tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy
kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó
vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna
bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra
szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány
arca rózsaszínre pirosodik.
Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még
egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme
mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme
fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája
derekának ingó-ringó karcsúsága.
Megint nézeg megcsillanó tükörképre, tükörbeli termetére s ráncos álla,
hegyes álla formálódik, vézna válla gömbölydedre gömbölyödik. Arcán
rózsák, krizantémok nyiladoznak, szemén gyöngyök, harmatcseppek
harmatoznak.
– Még egy kortyot hűs cseppjéből, bűvös forrás éltet adó nedűjéből –
kurjant egyet jókedvében, nézvén arcát, virág nyíltát tó tükrében; még
egy cseppet mámorító italából, egy utolsót hűs habjából. S amint
habzsol, amint kortyint s ahogy térül s megint hörpint, karcsú teste
hirtelenbe kisebbedik, keze, lába rövidebbre töpörödik. Egyet torpan
teste hossza, puhul, gyérül sűrű haja, gyerekmódra játszadozva
ugra-bugrál, majd leguggol, majd dülöngve megint megáll. El-elpiszmog
patak partján, bámészkodik kékes vizek villódzásán; ha kell, ha nem,
vékonyujjú kacsójából, megint habzsol kis markából. Addig-addig, míg
aléltan, apródaddá zsugorodtan, gőgicsélve, motyorászva, elnyögdécsel
tudattalan. Lecsukódik két petty szeme, és elpihen gyámoltalan
gyerekteste.
Nagahide lesi, várja otthontalan otthonába, vágyó szíve vágyódását,
virággá lett virágszálát. Nap-Istenke magas égről lemenőben,
Hold-Istenke mély vizéből fölkelőben; csak nem jön meg várván vártja,
régelmúltak életrekelt varázsálma. Madárhangok fönt a fákon elhalkulnak,
mimózácskák lent a réten bóbiskolnak; csak nem jön meg lesten lestje, új
énjének ifjúságos megsejtettje.
Dali legény Nagahide kapja magát, árkon-bokron, réteken át, futvást fut
el varázsrejtő erdejéhez, rejtek erdő zöld vizéhez. S amint figyel
folyójánál, amint lesel hűs habjánál, mintha kis hang panaszosan
elhüppögne, kisded hangja elgügyögne.
Dali legény Nagahide odarohan, szeme mered, keze remeg, lába torpan,
látván apró lehetetlent, jómagával tehetetlent. Karba kapja, átkarolja
csecsemőjét, pólyássá lett, azzá vedlett hitveskéjét; babusgatja,
csitítgatja, dudorászva danolgatja:
– Hej csicsija, hej babája.