működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában
igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen
halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.
Robur léghajója, az _Albatros_, harminc méter hosszú hajótestből állt,
melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl,
azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara,
tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az
egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e
hajtóerő csodasebesen forgatta.
Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem
vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz
nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem
azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az
elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az
elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés,
mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el,
amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező
vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a _Nautilius_-szal az
óceán mélységeit bejárta.
E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták
földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az _Albatroson_
csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.
A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy
kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két
fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő
volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.
– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek
útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely
nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura
vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a
közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!
Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon,
mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent
bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket
azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele
kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva
engedniök kellett az erőszaknak.
Az _Albatros_ nyugat felé haladva átment a Sziklás-hegység óriási
láncán, a kaliforniai síkokon; aztán elhagyva San-Franciskot, átlebegett
a Csendes-tenger északi övén, Kamcsatka félszigetéig. A léghajó
utasainak szeme alatt ezután a Mennyei birodalom képe tárúlt fel;
Peking, a khinai főváros ott feküdt alattuk négyszeres fal-övével.
Függélyes tengelyű csavarai által emelve a léghajó még nagyobb
magasságra ment, a Himalája ormai, a hótól fehér, jégtől csillogó
csúcsok fölé. Az _Albatros_ nem tért el nyugati útirányától. Miután
elszállt Perzsia és a Káspi-tó felett, áthaladt Európa határain, a
moszkvai puszták legén, követve a Volga völgyét. Észrevették Moszkvában,
meglátták Péterváron is, jelezték megérkezését Finnország lakói és a
Balti-tenger halászai. Átrepűlt Stockholmnál Svédország, Krisztiániánál
Norvégia fölött, délre fordúlt, ezer méternyi magasságban lebegett
Franciaország levegőjében, néhány száz lábnyi magasságból
megtekinthették utasai a nagy fővárost, míg reflektorai hatalmas
fénykévéket szórtak alá. Végre Itáliát látogatták meg, Flórencet, Rómát,
Nápolyt, aztán áthaladtak ferdén a Földközi-tenger felett. Elérték a
hatalmas Afrika partjait, melyeket a marokkói Spartel-foktól Egyiptomig
bejártak, meglátogatván Algeriát, Tuniszt, Tripoliszt. Aztán visszatérve
Timbuktu-Szudán királynője felé, az _Albatrosz_ neki vágott az
Atlanti-óceánnak.
Most délnyugati irányban haladt. És semmi föl nem tartóztathatta e
végtelen sík víz felett; semmi, – a viharok sem, melyek rettentő erővel
tomboltak, szörnyű víztölcsér sem, mely forgatagába rántotta, de amelyet
kormányosának ügyessége és hidegvére folytán sikerűlt egy ágyúlövéssel
összeomlasztaniok.
A szárazföld a Magellan-szorosnál tűnt szemükbe ismét. Az Albatros
észak-déli irányban ment át fölötte s elhagyván azt, a Horn-foknál a
Csendes-óceán déli partvidékeire repűlt.
Ezután áthatolva a déli Jegestenger puszta vidékein, egy cyclon ellen
küzdve, melynek sikerűlt aránylag nyugodt gócpontjába jutnia, Robur
bejárta e csaknem ismeretlen földrészeket, a Graham-földet, remek
sarkifények közepett és néhány óra hosszat a sark fölött lebegett. Majd
ismét orkán ragadta meg és az Erebus felé vonszolta, mely vulkáni lángot
okádott, úgy, hogy valóságos csoda volt, hogy az Albatros
megmenekedhetett.
Végre ugyanazon év júliusában, miután ismét a Csendes-óceán felé szállt
vissza, megállt az Indiai-óceán egy szigete fölött. A kivetett horgony
belekapaszkodott a part sziklájába és _Albatros_ elindúlása óta először
megállt a talajtól száz lábnyi magasságban, fenntartva függélyes
tengelyen forgó csavarjainak mérsékelt mozgása által.
E sziget, mint Prudent bácsi és társa megtudták később: a Chatam-sziget
volt, mely Új-Zélandtól tizenöt foknyira keletre fekszik.
A léghajó csak azért állt meg itt, mert a legutóbbi orkánban megsérűlt
előrehajtó csavarjai javítást igényeltek, mert különben Robur el nem
érhette volna az X szigetet, mely még kétezernyolcszáz mértföldnyire
feküdt onnan, – a Csendes-óceán ez ismeretlen szigetét, melyen az
_Albatros_ épűlt.
Prudent bácsi és Phil Evans megértették, hogy a javítások megtörténte
után a léghajó folytatni fogja végtelen utazásait. S most, midőn az
Albatros a föld felett lebegett és hozzá volt erősítve, elérkezettnek
látták az időt a megszökésre.
A horgony-kötél, mely az _Albatrost_ a földhöz kötötte, körűlbelűl
százötven láb hosszú volt. Ezen leereszkedve a két utas és inasuk,
Frycollin, minden nehézség nélkűl földre érnek s ha a szökés éjszaka
történik, nem fenyegette őket az a veszedelem sem, hogy észreveszik
távozásukat. Igaz, hogy hajnalban aztán fölfedezik a szökést s akkor a
szökevények, nem tudván távozni Chatam szigetéről, ismét elfogatnak.
S íme, a következő vakmerő terv fogamzott meg agyukban:
Légbe röpítik az _Albatrost_ egy dinamit tölténnyel, melyet a szertárból
csennek el, összezúzzák a hatalmas léghajó szárnyát, tönkre teszik a
feltalálót találmányával egyetemben. Mielőtt a töltény felrobbanna, ők
már lebocsátkoztak a kötélen s látni fogják, hogy zuhan le az
_Albatros_, melynek csak szomorú romjai maradnak.
S amint elhatározták, úgy is tettek. A töltény kanócát meggyújtva,
mindhárman észrevétlenűl földre bocsátkoztak. De e pillanatban
fölfedezték szökésüket. A födélzetről puskalövések hallatszottak, de a
szökevények nem sérűltek meg. Ekkor Prudent bácsi a horgony-kötélre
vetve magát, elvágta azt és az _Albatros_, mivel előrehajtó csavarjai
nem működtek, egyelőre a szél martalékává lett, hogy azután a robbanás
által összezúzva, a Csendes-óceán vízébe hulljon.
Június tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel tűnt el Prudent
bácsi és Phil Evans Frycollinnal együtt, miután a Weldon-Institutból
távoztak. Azóta semmi hír nem érkezett felőlük. Az amerikaiak el sem
tudták képzelni, hová lett a két ember. Van-e összefüggés e különös
eltűnés és a Roburral való emlékezetes jelenet között? E gondolat
senkinek eszébe nem jutott, de nem is juthatott.
De Prudent és Phil Evans sorsa nyugtalanította kollegáikat. Nyomoztatták
őket, az ügybe a rendőrség is belevegyűlt, táviratokat küldtek minden
irányba, az új- és ó-világon keresztűl.
Az eredmény: semmi.
Még az az ötezer dolláros jutalomdíj is, melyet annak ígértek, aki bármi
néven nevezendő értesítést hoz az eltűntek felől, még az is a
Weldon-Institut pénzszekrényében maradt.
Ilyen volt a helyzet akkor. Az izgalom, különösen az Egyesűlt-Államokban
legmagasabb fokára hágott. S én magam is igen jól emlékszem még az akkor
történtekre.
De szeptember huszadikán egy hír terjedt világgá Philadelphiából.
E nap délutánján Prudent bácsi és Phil Evans megjelentek a
Weldon-Institut elnökének házában.
A még aznap este összehívott ülésen az intézet tagjai óriási
lelkesedéssel fogadták kollegáikat. A kérdésekre, melyeket feltettek a
kíváncsiak, mindketten igen óvatosan feleltek, vagy jobban mondva
egyáltalán nem feleltek.
Azonban később a következő tények lettek nyilvánossá.
A szökés és az _Albatros_ eltűnése után Prudent bácsi és Phil Evans
igyekeztek valami módon biztosítani életüket, hogy aztán a legelső
kínálkozó alkalommal távozhassanak Chatam szigetéről. A szárazföld
nyugati részén egy bennszülött törzsre akadtak, mely nem fogadta rosszúl
őket. De a szigetet ritkán érintették az óceán-járó hajók. Türelemmel
kellett tehát vértezniök magukat s csak öt hét múlva szállhattak a lég
hajótöröttjei egy Amerikába menő gőzösre.
S tudják-e, mi volt Prudent bácsi és Phil Evans egyetlen törekvése,
mihelyt haza értek? Egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt
munkát, befejezzék a _Go a head_ nevű léggömb építését, hogy újra
bejárhassák a levegő rétegeit, melyekben oly hosszú ideig kóboroltak – s
mily körűlmények közt, minő léghajó födélzetén!
Ha nem így cselekedtek volna, nem is lettek volna igazi amerikaiak!
A következő év áprilisának húszadikán a léggömb útrakészen állt Harry W.
Tindernek, a híres léghajósnak vezetése alatt, aki a Weldon-Institut
elnökének és titkárának kísérőjéűl ajánlkozott.
Hozzá kell még tennem, hogy Prudent és Phil Evans megérkezése óta
egyetlen szó sem hallatszott Robur felől, mintha ez az ember soha sem is
létezett volna.
S valóban, nem volt-e joguk rá, hogy azt higyjék: vége kalandos
életpályájának, miután az _Albatros_ felrobbant és a Csendes-óceán
vízébe esett?
Elérkezett a fölszállás napja.
Magam is ott voltam a bámúlók ezrei között, a Faimont-Parkban. A _Go a
head_ a legnagyobb magasságokig emelkedhetett, óriási köbtartalma
segítségével. Magától értetődik, hogy a csavarok kérdését épp oly
egyszerűen, mint logikusan intézték el: egy csavart elől, egy csavart
hátúl erősítettek rá, melyeket az elektromosságnak minden eddig elért
sebességnél sebesebben kellett forgatnia. Az idő kedvező volt, az égen
felhő nem úszott, a levegőben szellő nem lendűlt.
Tizenegy órakor ágyúlövés jelentette a tömegnek, hogy a _Go a head_
indúlni készűl.
– Bocsássátok el!
E szent kiáltás magának Prudent bácsinak ajkáról hangzott el.
A léghajó méltóságosan, lassan emelkedett a levegőben. Aztán
megkezdődtek a vízszintes mozgás kísérletei, melyeket ragyogó siker
koronázott.
Hirtelen egy kiáltás hangzott, melyet ezer meg ezer ember ismételt.
Északnyugatról a levegőben egy úszó test közeledett, mely óriási
sebességgel haladt a _Go a head_ felé.
Ugyanaz a hajó volt ez, mely egy esztendővel előbb magával vitte a
Weldon-Institut két főemberét és megsétáltatta Európa, Ázsia, Afrika és
a két Amerika felett.
Az _Albatros_! Az _Albatros_!
Igen, az Albatros volt s bizonyos, hogy fedélzetén állt Robur is, a
Hódító Robur.
És mily nagy lehetett Prudent meg Phil Evans csodálkozása, midőn újra
megpillantották az _Albatrost_, melyről azt hitték, hogy elpusztították!
Valóban, úgy is történt, az _Albatrost_ szétzúzta a robbanás és darabja
a feltalálóval és személyzetével együtt a tengerbe zuhantak. De nyomban
felvette őket egy hajó és ők Ausztráliába mentek, ahonnan az X szigetre
siettek.
Roburnak egyetlen gondja volt ezután: boszút állani. S hogy boszúja
kivitelét biztosítja, új léghajót épített, talán az elsőnél
tökéletesebbet. Aztán értesülvén arról, hogy a Weldon-Institut elnöke és
titkára folytatni akarják kísérletüket a _Go a head_-del, az
Egyesűlt-Államok felé vette útját és a mondott napon, a kitűzött órában
megjelent Philadelphia fölött.
Vajjon óriási ragadozó madár gyanánt le fog most csapni a _Go a
head_-re? S míg egyrészt boszút áll, másrészt nyilvánosan demonstrálni
fogja Robur a léghajó felsőbbségét a léggömb és minden, a levegőnél
könnyebb szerkezettel szemben?
A naszádban álló Prudent és Phil Evans számot adtak maguknak a
veszedelemről, mely várta, a sorsról, mely fenyegette őket. Menekülniök
kellett, de nem vízszintes irányban, mert úgy könnyen utólérheti az
_Albatros_ a _Go a head_-et, hanem mind följebb törekedve, ahová
rettentő ellenfele talán nem követheti.
A _Go a head_ tehát mintegy ötezer méternyire emelkedett. Az _Albatros_
követte és mint az újságok írták, melyek tudósítását élénken őrzöm még
emlékezetemben: folyton körötte keringett, mindegyre kisebb átmérőjű
körökben.
Vajjon egyetlen lökéssel meg fogja-e semmisíteni a léggömböt,
felszakítván gyönge burkát?
A _Go a head_ kidobta terhének egy részét és ezer méterrel feljebb
szökött. Az _Albatros_ csavarjainak legnagyobb sebességű forgásával
követte.
Hirtelen robbanás történt.
A léggömb szövete, melyet az e magasságban rendkívűl kitágúlt gáz
túlfeszített, meghasadt és a _Go a head_ hirtelen összelapúlva, gyorsan
zuhant alá.
S ekkor az _Albatros_ feléje repűlt, nem hogy megadja neki a
kegyelemdöfést, hanem hogy segítségére legyen. Igen! Robur elfeledte
boszúját, utólérte a _Go a head_-et és útasait s a léghajó fedélzetére
vivén Prudent bácsit, Phil Evanst és Tindert, megmentette őket. A
léggömb azután csaknem teljesen üresen, óriási rongydarab gyanánt a
Fairmont-Park fáira hullott.
A közönség magánkívül volt izgalmában, rémületében.
S most, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára ismét Robur foglyai
lettek, mi történik velük? Magával viszi-e őket léghajóján s most már
mindörökre?
De csakhamar felvilágosítást nyertek e kérdésben. Miután az Albatros
néhány percig öt-hatszáz méter magasan lebegett, lejebb bocsátkozott,
mintha földre akarna szállni a Fairmont-Park tisztásán. De kétséges
volt, hogy a tömeg nekivadúlva, nem ront-e a léghajóra s nem használja-e
fel az alkalmat arra, hogy a Hódító Roburt hatalmába kerítse?
Az _Albatros_ egyre lejebb jött s mikor mindössze öt-hat lábnyira volt a
föld színétől, megállt.
Mintha az egész tömeg megmozdúlt volna, hogy a tisztásra rohanjon.
Ekkor Robur hangja hallatszott s íme, szóról-szóra a következőket
mondta:
– Egyesült-Államok polgárai! A Weldon-Institut elnöke és titkára ismét
hatalmamba kerültek. Ha fogva tartanám őket, csakis jogos megtorlással
élnék. De a vak szenvedélyről, melyet az _Albatros_ sikerei keltenek,
láttam, hogy az elmék állapota még nem olyan, hogy érett volna arra a
nagyfontosságú forradalomra, melyet a levegő meghódítása egykor okozni
fog. Uraim: önök szabadok!
A Weldon-Institut elnöke, titkára és Tinder a földre ugrottak. A léghajó
pedig harminc lábbal följebb szállt, hogy minden merénylet hatáskörén
kívül álljon.
És Robur folytatta beszédét:
– Egyesült-Államok polgárai! Az én kísérletem sikerült, de mindennek a
maga idejében kell elkövetkeznie. Én győztem, de még nem győzhetem le az
egymással vitázó és megoszló érdekeket. Elmegyek tehát és magammal
viszem titkomat. Nem fog elveszni az emberiség számára s birtokába megy
át akkor, ha elég érett lesz arra, hogy vissza ne éljen vele. Üdvözlöm
önöket, Egyesűlt-Államok polgárai!
Aztán az Albatros csavarjai által emelve és hajtva, a tömeg
«hurráh!»-riadala közt eltűnt északi irányban.
Különös súlyt fektetek ez utolsó jelenetre, azért, mert megösmertet
bennünket e különös ember akkori lelkiállapotával. Úgy látszik, akkor
nem töltötték el szívét ellenséges érzelmek az emberiséggel szemben.
Megelégedett azzal, hogy magának tartotta fönn a jövendőt. De bizonyos,
hogy már akkor kiérzett magaviseletéből lángeszébe vetett
megingathatatlan hite és az óriási gőg, melyet emberfeletti hatalma
keltett benne.
Nem csodálandó tehát, hogy ez érzelmei lassankint gyarapodtak és
veszedelmesekké váltak, úgy, hogy ma már le akarta igázni az egész
világot, amint legutolsó leveléből és fenyegetőzéséből kiderűl. Vajjon
feltételezhető-e, hogy idővel szellemének túlfeszűltsége ijesztő
mértékűvé növekedik és esetleg végzetes ballépésekre ragadja?
Az _Albatros_ eltűnése óta történt eseményeket könnyen elképzelhettem
mindazok alapján, amit Roburról tudtam. Ez a csodálatos feltaláló nem
érte be azzal, hogy repűlő gépet alkotott, ha mégannyira tökéletes volt
is az.
Az az eszméje támadt, hogy oly készüléket épít, mely alkalmas a földön,
vízen, víz alatt s a légben való mozgásra. S valószínűleg az X sziget
műhelyében sikerűlt neki válogatott személyzetével, mely titkát
megőrizte, a hármas szerkezetet megalkotni.
Aztán a második _Albatrost_ elpusztította, valószínűleg itt, a
Great-Eyry hozzáférhetetlen medencéjében. S nemsokára utána megjelent a
_Rémület_ az Egyesűlt-Államok útjain, a szomszédos tengerekben, ahová
talán a levegőn át jutott el. S olvasóim tudják, mily körűlmények között
menekűlt el a légi úton át, az Erie-tavon utána úszó hadihajók elől, míg
én fogolyként fedélzetén voltam.
XVII. FEJEZET. A törvény nevében.
Mi lesz a vége e kalandnak, melybe bonyolódtam? S közeli vagy távoli
kibonyolúlását elő tudom-e idézni? Vajjon nem egyedűl Robur tartja-e azt
kezében? Nekem valószínűleg sosem fog kedvező alkalmam nyílni arra, hogy
szökhessem, mint Prudent bácsi és Phil Evans tették a Chatam szigeten.
Várnom kell tehát,… de meddig tart ez a várakozás?
Bizonyos, hogy kíváncsiságomat az egész dolognak csak a Great-Eyry
rejtelmére vonatkozó részletek elégíthették ki mindeddig. Most, hogy
fölismertem e medencét, megtudtam okát a Kékhegyek környékén észlelt
tüneményeknek. Bizonyos lehettem felőle, hogy sem Észak-Karolina e
részének földmívelőit, sem Pleasant-Garden és Morganton lakosait nem
fenyegeti tűzhányó kitörésének vagy a föld rengésének veszedelme. Semmi
plutonikus erő a föld méhében itt nem dolgozott. Tölcsér az Alleghany
hegylánc e részén nem nyílott. A Great-Eyry egyszerűen a Hódító Robur
tanyája volt. E megközelíthetetlen fészekben tartotta raktárát
anyagainak, élelmiszereinek; véletlenűl fedezte fel bizonyára légi
utazásai alkalmával e helyet, mely a Csendes-óceán X szigeténél is
biztosabbnak mutatkozott.
De ha fel is tárúlt előttem a csodálatos járómű titka, többszörös
működése, végeredményében mit is tudtam? Föltéve, hogy gépezetét az
elektromosság hajtotta s ezt az elektromosságot Robur, mint az
_Albatros_-nál, most is a környező levegőből vonta el, valami új
eljárási mód segélyével: milyen volt ennek a gépezetnek szerkezete?
Eddig nem engedték megtekintenem, ezután sem fogják megengedni.
Szabadságom dolgában pedig, melyet esetleg visszanyerek Roburtól
valamikor, így gondolkodtam:
– Bizonyos, hogy Robur ismeretlen akar maradni. Ami gépével való céljait
illeti: félek s különösen ha fenyegetéseire gondolok, félek tőle, hogy
abból több rossz, mint jó származik az emberiségre. Semmi kétség a körűl
fenn nem foroghatott, hogy ha megőrizte inkognitóját a múltban, meg
akarja őrizni a jövőben is. S csak egyetlenegy ember képes megállapítani
a Világ Urának azonosságát Hódító Roburral s ez az ember én vagyok, a
_Rémület_ foglya, én, kinek jogomban van letartóztatni őt, kinek
kötelességem kezemet a törvény nevében vállára tennem!
Honnan várhatnék külső segedelmet? Bizonyos, hogy sehonnan. A hatóságok
tudják ugyan, mi minden történt Black-Rocknál. Hart John és Walker Nab
Wellsszel egyetemben visszatérhettek Washingtonba. S Ward úr, akit
szintén értesítettek az ügy állásáról, semmiesetre sem táplál illuziókat
sorsom felől és a kérdés e szavakba volt kristályosítható az ő számára:
Vagy belefulladtam én az Erie-tó vízébe, midőn a _Rémület_ a kikötőt
elhagyván, horgonyán magával hurcolt engem is, vagy a _Rémület_
fedélzetére vonva, kapitányának keze közé kerűltem.
Az első esetben mi egyebet tehetett volna, mint hogy meggyászolja John
Strockot, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjét.
A második esetben hogy remélhette volna, hogy valaha viszontlát még?
Amint tudják: az éj további tartama alatt s másnap egész nap a _Rémület_
az Erie-tó felületén úszott. Négy óra táján két hadihajó Buffalo
közelében üldözőbe vette s akár azért, mert nagyobb sebességet
fejthetett ki, akár mert idején víz alá tudott merűlni: a _Rémület_
elmenekűlt előlük. S midőn követték a Niagara partjai között, meg
kellett állaniok, mert a folyó áramlása már azzal fenyegetett, hogy
elragadja őket. A nap már leszállt s mi mást gondolhattak a hadihajók
födélzetén, mint azt, hogy a _Rémület_ a vízesés örvénylő mélységeibe
veszett? Különben bekövetkezett az éjszaka s minden jel arra vall, hogy
az üldözők nem láthatták meg a repűlő gépet, a Horse-Shoe-Fall fölött,
valamint senki más nem láthatta röptében a Great-Eyry felé.
S ami engem illet: ráhatározzam-e magam, hogy kérdést intézzek Roburhoz?
Hajlandó lesz-e egyáltalán meghallgatni? Nem volt-e elegendő, hogy nevét
odavetette nékem s az ő gondolkodása szerint már neve nem felelt-e meg
előre minden kérdésre?
A nap eltelt anélkül, hogy helyzetemben bármi változás állt volna be.
Robur és társai jelenleg a gépezettel foglalkoztak, mely többféle
javítást tett már szükségessé. Ebből azt következtettem, hogy útnak
fognak indúlni, tehát megint mennem kell velük. Igaz ugyan, hogy itt
hagyhattak volna e medence fenekén, melyből lehetetlen távoznom s ahol
életem fenntartásáról hosszú időre gondoskodhattak volna.
Igen gondosan megfigyeltem Robur lelkiállapotát, melyen úgy láttam,
valami állandó izgalom uralkodott. Mit tervelt folyton forrongó
agyveleje? Mit akart a jövendőben tenni? Mily vidék felé szándékozott
fordúlni? Ki akarta vinni a levelében foglalt fenyegetéseket, melyek
kétségkívűl őrűltségre vallottak?
Az ezután következő éjszakán száraz fűből vetett ágyon aludtam a
Great-Eyry falának egy barlangjában, ahol élelmiszereket állítottak
rendelkezésemre. Augusztus másodikán és harmadikán a munkák folytatódtak
és e munka annyira elfoglalta mindegyiküket, hogy Robur és társai alig
váltottak közben egy-két szót. A _Rémület_ élelmiszer-készletét is
megújították, valószínűleg mert hosszabb útra indúltak. S ki tudja, a
_Rémület_ nem merészkedik-e valamely óriási vállalatra, nem akarja-e
kapitánya az X szigetet fölkeresni, mely a Csendes-óceán közepén
fekszik? Néha-néha láttam, amint gondolataiba merűlve bolyongott a
medence homokján, megállt, karját ég felé nyújtva megfenyegette Istent,
akivel meg akarta osztani a világ uralmát. Vajjon gőgje nem ragadja-e
őrületbe? Őrületbe, melyet társai, kik épp oly különös emberek, nem
tudnak majd megfékezni. Mily őrült kaland volna az, melybe az emberek
nem követnék úrukat? Nem hihette-e, hogy erősebb az elemeknél, melyekkel
már vakmerően dacolt akkor is, midőn csak egy léghajója volt? S most nem
végtelen tere nyílt neki földön, vízen és légben, ahol senki sem
követhette?
Volt jogom rosszat, sőt veszedelmes katasztrófát várnom a jövőtől. Az,
hogy a Great-Eyryből megszökjem, mielőtt az új utazás kezdetét venné:
lehetetlen. Azután pedig, ha a _Rémület_ szágúld, vagy repűl, vagy
úszik, miképpen meneküljek? Egyetlen eshetőség, hogy egyszer tán
lassabban fog haladni a szárazföldön.
Láthatják, hogy ez vékony remény volt csak!
Amint tudják, a Great-Eyryre való megérkezésünk óta már megpróbáltam
választ kapni tőle a személyemet illető kérdésre. E napon megismételtem
a kísérletet.
Délután ott jártam-keltem a medence legnagyobb barlangja előtt. Robur a
barlang szájánál állva követett szemével. Talán beszélni akart velem?
Eléje léptem.
– Kapitány, – szóltam hozzá, – már föltettem önnek a kérdést, de ön nem
akart rá felelni. Most ismétlem a kérdést: Mit akar tenni velem?