keresztbe fonta karját és úgy nézett rám s én megrettentem tekintetétől.
Megrettentem! Ez az egyedül helyes szó! Tekintete már nem az esze
tudatában levő emberre vallott, e tekintetben már semmi emberi nem volt.
Kérdésemet határozottabb hangon ismételtem. Egy pillanatra azt hittem,
hogy Robur ajka szóra nyílik.
– Mit akar tenni velem? Visszaadja szabadságomat?
Kétségtelen, hogy Robur elméjét valamely rögeszme hálózta be, melytől
szabadúlnia lehetetlen volt. Azt a kézmozdulatot, melyet megfigyeltem
nála, mikor a medence homokján fel-alá járt, láttam most újra:
kinyújtott karjával a zenith felé mutatott. Úgy látszott,
ellenállhatatlan erő vonzza az ég magas légrétegei felé, úgy látszott,
ez az ember nem tartozik már a földre, elhatározta már, hogy fenn él az
űrben, a légkör állandó vendégeűl.
Nem felelt kérdésemre, mintha nem is hallotta volna szavaimat, hanem
bement Turnerhez a barlangba.
Mennyi ideig fog tartani e tartózkodásunk a Great-Eyry medencéjében? Nem
tudhattam. Anynyit azonban észrevettem, hogy a javítási munkálatok
augusztus harmadikán véget értek. A _Rémület_ kamrácskái megteltek
élelmiszerekkel, melyek itt a medencében bőségesen fel voltak halmozva.
Ezután Turner és társa a medence közepén összehordták mindazt, ami a
készletekből és anyagból megmaradt még. Üres ládákat, ácshulladékokat,
fadarabokat, melyek valószínűleg a régi _Albatros_-ból származtak,
melyet az új gép kedvéért feláldoztak. E halmaz alatt vastag
szárazfű-réteg volt. Az jutott eszembe, hogy Robur talán úgy akarja
elhagyni e menedéket, hogy soha többé ide vissza ne térjen.
S valóban Robur tudta, hogy a közfigyelem már a Great-Eyry felé fordúlt
s már újabb kísérletet tettünk arra, hogy behatoljunk a sziklaövbe. Nem
kellett-e tartania tőle, hogy előbb vagy utóbb megismétlik és pedig
eredményesebben ismétlik meg a kísérletet? S végre mégis hatalmukba
kerítik a fészkét s akkor – valószínűleg így tervelte – ne találják ott
neki s a _Rémület_nek semmi nyomát.
A nap eltűnt a Kék-hegyek csúcsai közt. Sugarai már csak Black-Domot
világították meg, mely északkeleten meredt az égnek. Valószínűleg az
éjszakát várja a _Réműlet_ s akkor újra megindúl, a legekbe fel! Eddig
senki sem tudta még, hogy az automobil és hajó repűlő géppé változhatik.
Eleddig különben sehonnan sem jelezték, hogy észrevették a levegőben. S
vajjon e negyedik átváltozási alakja nem éppen azon napon válik-e
köztudomásúvá, melyen a Világ Ura hozzá fog őrűlt fenyegetéseinek
kiviteléhez?
Kilenc óra felé teljes sötétség borúlt a medencére. Csillag egyetlen egy
sem ragyogott az égen, ellenben felhők úsztak rajt, melyeket a keleti
szél hajtott maga előtt. A _Rémület_ távozását nem fogják megláthatni
sem az amerikai szárazföldről, sem a szomszédos tengerekről.
E percben Turner a medence közepén fölhalmozott máglyához lépve,
meggyújtotta a száraz fűvet.
Egy pillanat alatt minden lángba borúlt. Vastag füstoszlopok közepette
fényes tűzkévék emelkedtek, melyek kicsaptak a Great-Eyry medencéjéből.
Morganton s Reasant-Garden lakói ismét azt hihették, hogy kráter nyílt
meg és e lángok valamely közeli kitörés előjelei!
Néztem a tüzet és hallgattam a csendet felkavaró recsegést, ropogást.
A _Rémület_ fedélzetén állva Robur is a tűzbe nézett.
Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz
nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint
csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és
újra csend támadt a fekete éjszakában.
[Illustration: EGY PILLANAT ALATT MINDEN LÁNGBA BORULT.]
Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a _Rémület_ felé húzott.
Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna –
most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?
Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a
járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis
villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem
szűrődhetett ki.
Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy
megadja a gép gyorsaságát és irányát.
Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez
éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem
engedték meg, hogy lássam a _Rémület_ útirányát.
Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a
gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a _Réműlet_ lassan emelkedve
elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák
óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal
csapkodták a levegőt.
Így hagyta el a _Rémület_ – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a
«nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt
tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős
lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a
hegységek közűl ki nem bontakozik.
De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át,
hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra
repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére?
Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk,
ha köröskörűl csak eget és vízet látok?
Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak ez órák! És
álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire
összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy
éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben
vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen
éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az _Albatros_ kalandos útjára, melyet
Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut
kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő
gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben
egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba.
Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten,
mint az Erie-tavon tettem?
Megpróbáltam feltaszítani a fedelet. Kinyílott.
Félig kiegyenesedtem.
A _Rémület_ körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik
óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.
Nem láttam Roburt: a gépkamrában volt elfoglalva.
Turner állt a kormánynál, társa a gép elején.
Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam
megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas
szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a
turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.
A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az
irány nem változott, mióta a _Rémület_ elhagyta a Great-Eyry medencéjét,
alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.
Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat
felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el,
nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe
jutott talán a víztölcsér, melyben az _Albatros_ csaknem elpusztúlt és
az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki
tájon?
Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új
repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak,
a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna,
nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.
Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás
tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki
ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de
nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök
vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az
említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén,
melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.
Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem
mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki
nem értesűlhetett.
A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A _Rémület_ csak
félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem
találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik
szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De
éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a
hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a
Csendes-óceán sziget-vidékén?
Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott
a _Rémület_ körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után
hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok
«veszett idő»-nek mondanak.
Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza
kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött.
Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a
_Rémület_ víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk
néhány méternyire a tenger színe alatt.
A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, –
természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.
Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem
tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.
De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind
oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen
megingott.
Felmehettem a födélzetre; elfoglaltam helyemet fenn és körűlnéztem.
Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már
fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan
visszhangozta az üres tér.
Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a
sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás
hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély
kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!
A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a
párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A
hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a _Rémület_-en. Ha nem
kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.
Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a
készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot
találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl
elpusztúlunk.
Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe
küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra,
hogy a _Rémület_-et víz alá merítsék.
Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány.
_Szemébe nézett_ a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja,
hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett
volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá
magát.
Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki
véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja!
Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely
gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?
S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés
recsegésének közepette. Így szólt:
– Én… Robur… Robur… Világ Ura!
Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt,
melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint
kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.
Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara
fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az
orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…
A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a
lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között,
kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.
Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a
szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a
repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol
a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra
át.
Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni
abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye.
Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse
az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a
magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. Ott biztonságban várhatta
volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.
[Illustration: UJRA MEG UJRA BELESUJTOTT A VILLÁM.]
Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt
bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség
kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az
egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és
átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni
rendőrség főfelügyelője?
És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a
féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely
túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:
– A törvény nevében…
E pillanatban a _Rémület_ megrázkódott, mintha elektromos ütés érte
volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása
alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.
Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott
turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.
XVIII. FEJEZET. Mit szólt hozzá a vén Grad?
Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem
öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat,
melyen feküdtem.
Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni,
feleltem is kérdéseire.
Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték,
hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de
eszét nem.
Az _Ottawa_ gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns
felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a
gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.
Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos
pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a
villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a
semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.
Öt nap múlva az _Ottawa_ megérkezett a louissianai partokra és másnap
délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.
Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra
űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek
viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.
Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward
úrnál tegyem meg.
Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én
jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy
többé soha viszont nem lát!
Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott
a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.
S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye
a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az
emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán
nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet
mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy
fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt,
hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.
Ward úr is alig hihetett szavaimnak.
– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a
fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet
nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!
– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis
annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni,
ily viszontagságokon keresztűl nem ment!
– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a _Rémület_
átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának
titkai vele együtt haltakmeg.
Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását,
melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is
jelentette, valóban én voltam a nap hőse.
Egyik újság ezt írta:
«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát
illeti. Míg másutt csak földön és vízen működik több-kevesebb sikerrel a
rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a
levegőben is üldözi.»
S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt,
ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?
Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban
megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.
Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a
Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.
– No, úgy-e, jó uram, – mondta Grad, úgy-e, – igazam volt?
– Igaza, Grad, de miben?
– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek
búvóhelye!
– De hiszen Robur nem volt az!
– Az ám! – felelt a vén Grad. – De méltó lett volna rá, hogy az legyen!
[Illustration]
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: 2041 méter magas.]
[Footnote 2: 1867 április 12-én a szerző Buffaloban volt; akkor az egész
tavat jégkéreg fedte.
_V. Gy._]
[Footnote 3: Lásd: _A Hódító Robur_. Irta _Verne Gyula_.
Franklin-Társulat kiadása.]
TARTALOM.
ELSŐ FEJEZET.
Mi történik a vidéken. 3
MÁSODIK FEJEZET.
Morgantonban 14
HARMADIK FEJEZET.
A Great-Eyry 27
NEGYEDIK FEJEZET.
Az Automobil-Klub versenye 45
ÖTÖDIK FEJEZET.
Új-Anglia partvidékén 57
HATODIK FEJEZET.
Első levél 69
HETEDIK FEJEZET.
A harmadik titokzatos esemény 80
NYOLCADIK FEJEZET.
Minden áron 92
KILENCEDIK FEJEZET.
A második levél 103
TIZEDIK FEJEZET.
Törvényen kívül 104
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Munkában 115
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
A Black-Rock öböl 126
TIZENHARMADIK FEJEZET.
A Rémület fedélzetén 139
TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
A Niagara 150
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
A sasfészek 163
TIZENHATODIK FEJEZET.
A Hódító Robur 175
TIZENHETEDIK FEJEZET.
A törvény nevében 187
TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Mit szólt hozzá a vén Grad? 201