medrét: Navy szigete, egy mértfölddel a Horse-Shoe-Fall fölött és
Goat-Izland, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja. E sziget
csúcsán állt azelőtt a kis kilátó torony, mely vakmerően a vízesés fölé,
a mélység partjára volt építve; de le kellett rombolni, mert a vízesés
mindegyre többet mos el a sziget talajából s magával rántotta volna
előbb-utóbb ezt a tornyot is.
Két község említésreméltó a Niagara felső folyása mentén: Schlosser, a
jobbparton, Chipewa, a balparton, mindkettő közvetlenűl Navy szigetével
szemben. Itt már az áram a víz nagy lejtésétől mind sebesebbé lesz, hogy
két mértfölddel alább a híres vízesés váljék belőle.
A _Rémület_ elhaladt az Erie erőd mellett. A nap már ott lebegett nyugat
felé a kanadai láthatáron és a hold, mely éppen telőben volt, a
délnyugati ködből emelkedett ki. Sötét éjszaka tehát egy óránál hamarább
nem lesz. Az üldöző hajók még erősebb gőzzel egy mértföldnyi távolságban
követtek bennünket, de a távolság nem csökkent. A fáktól árnyalt,
házakkal behintett part közelében jártak, melyen zöld síkságok terűlnek
el.
Most már bizonyos, hogy a _Rémület_ vissza nem fordúlhat. A hajók
okvetlenűl elsűlyesztik. Igaz ugyan, parancsnokuk nem tudta, amit én
tudtam, hogy a készüléken esett sérelem kényszeríti járóművünket a víz
színén való tartózkodásra s most már lehetetlen víz alá merűléssel
menekűlnie. Mindazonáltal csak jöttek utánunk s kétségtelenűl jönni
fognak, ameddig egyáltalán tehetik.
Nem értettem ezt a makacs vadászatot sem, de még kevésbé értettem a
_Rémület_ viselkedését. Útját egy félórán belűl el fogja zárni a
vízesés. Bármily tökéletes is a gépezet, lehetetlen áthatolnia a
Horse-Shoe-Fall-en s ha az ár magával ragadja, okvetlenűl elvész abban a
száznegyvenöt lábnyi mélységben, melyet a lezuhanó víz vájt ki magának
az esés alatt. Vagy tán partra menve, még elmenekűlhetünk
automobil-kerekeinken kétszáznegyven kilométeres sebességünkkel?
Mit tegyek most? Próbáljak elmenekűlni Navy szigete felé, melyet
úszással igen könnyen elérhetek? Ha most fel nem használom az alkalmat,
a Világ Ura, miután már ennyit tudok titkaiból, soha sem adja vissza
szabadságomat…
De azután világosan láttam, hogy ez egyszer lehetetlen szabadúlásomat
megkísértenem. Noha nem csuktak fülkémbe, erősen vigyáztak rám. Míg a
kapitány a kormánynál állt, társa, aki mellettem tartózkodott, egy
pillanatra le nem vette rólam tekintetét. Első mozdulatomra bizonyára
megragadott és fülkémbe zárt volna. Most tehát sorsom szorosan
összefüggött a _Rémület_ sorsával.
Azonban a távolság köztünk és üldözőink közt ismét néhány kábelnyire
csökkent. Talán a _Rémület_ motora, valamely baleset következtében nem
tudna már oly nagy sebességet adni hajónknak, mint eddig? A kapitány
azonban semmi nyugtalanságot nem tanúsított és a szárazföld felé nem
tartott.
[Illustration: A RÉMÜLETET MAJD ELRAGADTA AZ ÁR.]
Hallhattuk a gőz süvítését, mely fekete füstoszlopok közepette kitódúlt
a két hadihajó kürtőjén. De hallhattuk már az alig három mértfölddel
alább lezuhanó vízesés mormolását is.
A _Rémület_ balkéz felől haladt el Navy sziget mellett, melynek
csakhamar csúcsát is elhagyta. Negyedóra múlva feltűntek Goat-Izland
első fái. A víz áramlása mind gyorsabb-gyorsabb lett s ha a _Rémület_
nem akar megállani, a hadihajók már nem sokáig üldözhetik. S ha ennek az
átkozott kapitánynak eszébe jutna a Horse-Shoe-Fall örvényeibe
temetkezni, bizonyára nem fogják követni a halál torkába. Csakugyan
füttyjelek hallatszottak és a két hajó, midőn már mindössze öt-hatszáz
lábnyira volt a vízesésektől, megállt. Aztán dördülések hallatszottak
fölöttünk és több löveg fütyölt el a _Rémület_ mellett, anélkűl, hogy
eltalálták volna. A nap lehanyatlott és a homályban a hold kezdte már
sugarait hinteni északon. A gép sebessége, melyet az áramé fokozott,
csodálatos volt. Egy pillanat múlva belezuhan a fekete üregbe, melyet a
kanadai esés képez.
Ijedt szemmel néztem Goat-Izland utolsó partlejtőit, aztán a Három-Nővér
szigetkéit, melyeket már elnyelt a háborgó víz párázata.
Fölkeltem, a folyóba akartam vetni magam, hogy a szigetet elérjem. A
mellettem álló ember vállamra tette a kezét.
Hirtelen nagy zaj hallatszott a belűl működő gépezet felől. A hosszú
dúdorodások, melyek a hajó két oldalán elnyúltak, kibomlottak, mint a
szárnyak s abban a pillanatban, mikor a _Rémületet_ már elragadta volna
az ár, felemelkedik a légbe s a vízpárákon megtörő holdfény
szivárványától körűlvéve lebeg a harsogó vizek felett.
XV. FEJEZET. A sasfészek.
Másnap, midőn elég tompa álom után felébredtem, a gépezet már nem
mozgott. Ezt rögtön észrevettem: nem gördűlt szárazföldön, nem úszott
sem vízen, sem víz alatt és nem repűlt a levegőben. Azt következtettem
ebből, hogy föltalálója arra a rejtekhelyre ért, hová soha emberi lény
nem tette még lábát?
És ha ez igaz, akkor – mivel személyemtől még nem szabadúlt meg – titka
végre világossá lesz előttem!
Talán elcsodálkozhatnak azon, hogy oly mélyen aludtam a légi út tartama
alatt. Magam is csodálkoztam rajt’ s fel is vetettem magamban a kérdést:
vajjon ezt az álmot nem valamely altatószer okozta-e, melyet ételembe
kevertek? A _Rémület_ kapitánya így akart megakadályozni abban, hogy
földreszállásának helyét megismerjem. Annyit határozottan mondhatok,
hogy rettenes volt az a benyomás, mely áthatott abban a pillanatban,
midőn a _Rémület_ nemhogy a vízesés örvényeibe zuhant volna, hanem
motorja működésének hatására fölemelkedett, madár gyanánt, melynek
széles szárnyai rendkívűli erővel csapkodták a levegőt! Tehát a Világ
Urának gépezete négyféleképpen működött: mint automobil, mint hajó, mint
víz alatt járó és mint repűlő gép. Földön, vízben és légben – mindhárom
elemen át mozoghatott s mily erővel, mily gyorsasággal mozoghatott! S
néhány másodperc elégséges volt arra, hogy ez átalakúlásokat végbe
vigye! És ugyanazon gép szolgáltatta mindeme változásaiban a hajtóerőt!
Magam voltam tanúja átalakulásainak!
De nem tudtam még azt, – ámbár lehetségesnek tartottam, hogy
kifürkészhetem még, – mely forrásból meríti erejét a gépezet s végűl: ki
az a feltaláló lángész, aki, miután a legapróbb részletekig
megszerkesztette, ily ügyességgel és vakmerőséggel igazgatja?
Mikor a _Rémület_ a kanadai vízesés fölé emelkedett, fülkém fedelének
támaszkodtam. A világos este lehetségessé tette, hogy megfigyeljem az
útirányt, melyet a repűlő gép követett. A folyó felett lebegett és
elszállt – három mértfölddel a Horse-Shoe-Fall alatt – Suspention-Bridge
felett. Ezen a helyen kezdődnek a Niagara áthatolhatatlan sodró helyei;
itt kanyarodik el a folyó, hogy Ontario felé fordúljon.
Innen kezdve úgy tetszett, mintha a _Rémület_ kelet felé szállt volna.
A kapitány még folyton a kormány mellett állt. Nem szóltam hozzá. Minek
is? Hisz úgy sem felelt volna!
Észrevettem, hogy a Rémület meglepő könnyedséggel mozog a levegőben. Úgy
látszik, a légi útak épp oly ismerősek voltak előtte, mint a
szárazföldiek vagy a víziek.
S ugyan ki nem érthetné meg, hogy az az ember, aki ily eredményeket ért
el, végtelen gőggel telt be és a Világ Urának nyilvánította magát? Hisz
oly géppel rendelkezett, mely fölötte áll minden emberi kézből kikerűlő
műnek s amely ellen az ember a maga eszközeivel egyáltalán semmit sem
tehet. S valóban: miért adta volna el, miért fogadta volna el a
milliókat, melyeket felajánlottak érte? Igen, igen, most már meg tudtam
magyarázni azt a határtalan önbizalmat, mely egész lényében
megnyilatkozott, De vajjon hová ragadja becsvágya, ha őrűltséggé
gyarapodik esetleg?
Félórával a _Rémület_ felszállása után teljes öntudatlanságba estem,
anélkűl, hogy számot tudnék adni róla magamnak: miképpen? Ismétlem, ezt
az állapotot valószínűleg valamely altatószer idézte elő.
[Illustration: A RÉMÜLET A KANADAI VIZESÉS FÖLÖTT.]
Kétségtelen: a kapitány nem akarta, hogy lássam, mily irányt követ.
Tehát nem tudnám megmondani: a repűlő gép folytatta-e útját a levegőn
át, vagy valamely tenger vagy tó felűletén úszott-e, vagy pedig az
amerikai szárazföld egyik útján szágúldott-e? Semmit nem őrzök
emlékezetemben arról, ami július harmincegyedikéről augusztus elsejére
virradó éjszaka történt.
Most ugyan mi lesz e kaland folytatása és legfőképpen, személyemet
illetőleg, mi lesz a vége?
Mondottam, hogy midőn különösen mély álmom véget ért, a _Rémület_ mintha
teljes nyugalomban lett volna. De nem tévedhettem: bármily módon
nyilatkozott volna meg a mozgás, éreznem kellett volna, még akkor is, ha
a levegőben lebegünk.
Fölébredvén, fülkémben találtam magam, ahová úgy zártak be, hogy nem is
tudtam felőle, – ami a _Rémületen_ töltött első éjszakán történt.
Az volt most a kérdés, vajjon föl engednek-e mennem a födélzetre, miután
a gépezet már a földön áll.
Megpróbáltam fölemelni a födelet, de nem nyílott ki.
– Ejnye, – szóltam magamban, – talán vissza sem adják szabadságomat, míg
a _Rémület_ nem repűl vagy úszik újra?
Mert csakugyan e két körűlmény zárta ki csupán teljesen a szökés minden
lehetőségét.
Megérthetik tehát türelmetlenségemet, nyugtalanságomat, mellyel
szorongva vártam, meddig tart ez a szárazföldi tartózkodás.
Mindössze tíz percig kellett talán várnom. Hirtelen zajt hallottam a
födélzetről. A födelet kívűlről felnyitották. A világosságnak és
levegőnek egész özöne áradt fülkémbe.
Egy szökéssel kinn termettem a födélzeten, rendes helyemen.
Szemem egy pillantással bejárt mindent, amit látnom lehetett.
A _Rémület_, amint gondoltam is, valóban szilárd talajon állt, egy
körűlbelűl ezerötszáz-ezernyolcszáz láb átmérőjű medencében. Sárgás
homokréteg takarta egész területét, melyen egyetlen fűcsomó sem sarjadt.
A medence csaknem szabályosan ovális-alakú volt, nagyobbik átmérője
észak-dél irányban fekhetett. Ami szikla-keretét illeti, nem tudtam, mi
a magassága s miféle szirtek alkotják felső gerincét? Lehetetlen volt
megítélnem. Felettünk sűrű ködtömegek lebegtek, melyeket a napsugár még
nem űzhetett szét. Néhány szélesebb páracsík a medence homokos fenekéig
csüggött alá. Bizonyára még csak a reggeli órákban lehettünk s ez a köd
szét fog majd foszlani.
Igaz, úgy éreztem, hogy elég hideg hőmérséklet uralkodott ebben a
medencében, noha augusztus elseje volt már. Ebből azt következtettem,
hogy a medence az Új-világnak valamely magasan fekvő vidékén lehet. De
melyiken? Lehetetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani.
Mindenesetre bizonyos annyi, hogy bármi gyorsan haladtunk is, a repűlő
gépnek nem volt elég ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átszelésére
s a Niagaráról való távozásunk óta körűlbelűl tizenkét óránál több el
nem telhetett.
E pillanatban a kapitány egy üregből lépett ki, melyet valószínűleg ők
törtek itt e ködös medence falában.
Néha-néha a ködön át nagy madarak körvonalai tűntek fel. Rekedt
kiáltozásuk meg-megzavarta a mély csendet. S ki tudja, nem réműltek-e
meg e rettentő szárnyú szörnyeteg megérkezésétől, mellyel sem erőre, sem
gyorsaságra nem mérkőzhettek?
Így minden körűlmény arra a feltevésre juttatott, hogy e helyre szokott
a Világ Ura visszavonúlni, mikor csodálatos utazásai véget értek. Ez
volt az automobil kocsiszíne, a hajó kikötője, a repűlő gép fészke.
És a _Réműlet_ mozdulatlanúl állt most a medence közepén.
Végre pontosan megszemlélhettem s úgy látszott, eszük ágában sincs, hogy
ebben akadályozzanak. Tény, hogy a kapitány éppen úgy nem törődött velem
most sem, mint mindezideig. Két társa hozzálépett. Azután mindhárman
eltűntek az üregben, melyről szólottam. Megnézhettem tehát a járóművet –
kívűlről legalább. Ami belső részét illeti, valószínű, hogy a
feltevésekre kell ezután is szorítkoznom.
Az én fülkém fedelét kivéve a többi valamennyi zárva volt és hasztalan
próbáltam kinyitni őket. Legérdekesebb lett volna megtudnom: mily motor
hajtja a _Rémület_-et folyton változó alakulataiban?
A földre ugrottam s volt bőven időm rá, hogy az első vizsgálódást
végbevigyem.
Az egész készülék orsó alakú volt, elől élesebb, mint hátúl, teste
aluminiumból épűlt, szárnyai oly anyagból készűltek, melyet nem
ismertem. Négy két láb átmérőjű kereken nyugodott, melyek talpát igen
vastag gummi vette körűl, hogy bármily gyorsaság mellett is síma
gördűlést biztosítson neki. A kerekek küllői kiindúlási pontjuktól
kezdve homorodva szélesedtek, tehát ha a _Rémület_ vízen vagy víz alatt
úszott, gyorsították menetét.
De nem e kerekek voltak fő hajtókészülékei. Farának két oldalán
hosszában Parson-féle turbinák voltak megerősítve. Óriási sebességgel
forgattatván a gépezet által, a víz hátratolásával taszították a hajót
előre, sőt azt kérdeztem magamban, vajjon a levegőben való szárnyalás
alkalmával is nem voltak-e hasznára a készüléknek?
Mindenesetre azt, hogy a készülék a légben lebeghetett és mozoghatott,
hatalmas szárnyainak köszönte, melyek bevonva, nyugalmi állapotban két
hosszanti dudort képeztek törzsén. Tehát a feltaláló azt a rendszert
alkalmazta, melynek jelszava, hogy a repűlő gép súlyosabb legyen, mint a
levegő – s ez a rendszer tette lehetővé, hogy a levegőben talán a
leghatalmasabb madaraknál is gyorsabban repűlhessen.
Az erő pedig, mely e háromféle mozgatószerkezetet hajtotta, ismétlem,
elektromosság volt, csakis elektromosság lehetett. De mily forrásból
merítették akkumulátorai? Volt valahol egy elektromos erőt előállító
hely, ahol az akkumulátorok töltése történt? Az e célt szolgáló dinamók
itt a medencében működnének?
Vizsgálódásom eredménye tehát csak annyi volt, hogy a készülék kerekek,
turbinák, szárnyak segélyével mozog, de semmit sem tudhattam meg afelől,
milyen szerkezete van s mily erők tartják működésben? De igaz: mi
hasznát vettem volna annak, ha fel is derítem e kérdéseket?
Értékesítésükhöz okvetlenűl szükséges, hogy szabaddá legyek s azok után,
amiket már tudtam, – bármily csekélység volt is ez aránylag – a Világ
Ura bizonyára nem adja vissza szabadságomat!
Még hátra volt a szökés lehetősége.
De vajjon kínálkozik-e még erre alkalom? S ha utazásai közben el nem
hagyhatom a _Rémületet_, innen, e medencéből szabadúlhatok-e?
Mindenesetre az első megoldandó kérdés ez volna: hol fekszik e medence?
Hol szállott le tulajdonképpen a repűlő gép? Mily közlekedés nyílik
innen a környező vidékre? Van-e kijárása e sziklaövnek? Csak repűlő
géppel lehet-e falai közé eljutni? Az Egyesűlt-Államok mely részén
vagyunk?
Határozottan áll, hogy bármily gyors repűléssel is, lehetetlen volt a
_Rémület_nek – feltéve, hogy tegnap indúlt légi útjára – elhagynia
Amerikát, vagy az Ó-világból az Új-világba átérnie. Nem legokosabb-e
mindössze néhány száz mértföldnyire becsűlni az útat, melyet az éj
folyamán megtett?
Volt ugyan egy föltevésem, mely néha-néha eszembe ötlött s megérdemelte,
hogy foglalkozzam vele, ha el nem is fogadom mindjárt. Miért ne volna a
_Rémület_ rejtekhelye a Great-Eyry éppen? Hiszen ez a repűlő gép a
legnagyobb könnyedséggel behatolhatott medencéjébe. Amit a sasok, a
keselyűk megtettek, miért ne tehette volna meg azt egy repűlő gép? Nem
nyújtott-e ez a megközelíthetetlen zúg oly titkos rejteket, melyet
rendőrségünk föl nem fedezhetett s amelyben a Világ Ura elfoghatatlannak
tartotta magát? S különben Niagara-Falls és a Kékhegyek e lánca között
nem nagyobb a távolság négyszázötven mértföldnél s a _Rémület_ ezt igen
könnyen átrepűlhette tizenkét óra alatt!
Igen! Ez a gondolat lassankint megragadt agyamban valamennyi másik
közűl! S így az a kapcsolat, melyet nem értettem meg a Great-Eyry és a
nagy kezdőbetűs levél írója között: szintén magyarázatát leli. És a
fenyegetés is, mellyel az esetre illet, ha kísérletemet megújítom… S a
kémkedés, mellyel egy ideig körűlvettek… S azok a tünemények, melyeknek
a Great-Eyry színtere volt, vajjon szintén nem a _Rémület_-nek
tulajdoníthatók-e valamely oly oknál fogva, melyet egyelőre még nem
ismerek?
Igen! Igen! A Great-Eyry! A Great-Eyry ez!
S ha akkor lehetetlen volt eljutnom medencéjébe, vajjon most
lehetetlen-e távoznom belőle más módon, mint a repűlő gép fedélzetén?
Ah! Majd ha szétfoszlik a köd, talán fölismerem? Talán valósággá
változik ez a föltevés?
Közben pedig, míg szabad volt járnom-kelnem, mert a kapitány és társai
nem törődtek velem, megkerűltem a medence belső falát.
Mert ekkor mindhárman az ovál északi részén fekvő barlangban
tartózkodtak, körútamat a déli félen kezdtem meg.
A fal mellé mentem, melybe számos mélyedés nyílott. Felettük símán
meredtek az oldalfalak, melyek ugyanazon kőzetből valók, mint az
Alleghany-hegység egész láncolata. Mily magas e falazat s felűl milyen
forma, azt még nem láthattam a ködtől s várnom kellett, míg a szellő és
a napsugár azt szétoszlatja.
Az üregek mélyét csak a bejárásukon beszűrődő fény világította meg.
Bennük mindenféle töredék holmi hevert, fadarabok, száraz fűcsomók.
Egyikben még meglátszottak a kapitány és két társa léptének nyomai a
homokon.
Ők hárman egyébiránt nem mutatkoztak; úgy látszik, sürgős dologgal
foglalkoztak abban az üregben, mely előtt több csomag volt a földre
téve. Vajjon e csomagokat a _Rémületre_ akarják vinni s így ez
előkészületet jelentene e rejtekhely végleges elhagyására?
Befejezve körútamat, egy félóra múltán a medence közepére tértem vissza.
Itt-ott kihűlt hamúnak hosszú halmai hevertek, melyeket az idő fehérré
tett, megszenesedett gerendák maradványai, néhány olyan farészlet,
melyen még ott volt a vasalás, továbbá ércszerkezetek, melyeket a tűz
meggörbített, – mintha az egész valamely tűz által elpusztított gépezet
romja lett volna.
Kétségtelen, hogy nem is túlságosan régen e medencében nagy tűz
pusztított, mely vagy szántszándékkal gyújtatott, vagy véletlenségből
gyúladt. Lehetetlen volt össze nem kapcsolnom e tüzet a Great-Eyryn
észlelt tüneményekkel: lángokkal, melyek a sziklaöv fölött megjelentek,
a levegőben búgó hangokkal, melyek annyira megrémítették e kerület
földmívelőit, Pleasant-Garden és Morganton lakosait. De mi lehetett az,
amit a kapitány elégetett s miért kellett elégetnie?
E pillanatban a szellő erősebben neki lendűlt kelet felől. Az ég
hirtelen kibontakozott a ködfátyolból. A sziklaövet fény öntötte el,
melyet a láthatár és zenit közt félúton járó nap árasztott.
Felkiáltottam.
A sziklák gerince körűlbelűl száz lábnyi magasságban emelkedett. És a
keleti oldalon szemembe ötlött az a jellegzetes körvonalú szikla: a
sasalakú.
Az volt ez, melyet megjegyeztünk magunknak Smith Eliás meg én, mikor a
Great-Eyryt megmásztuk.
Tehát semmi kétség!
Az elmúlt éjszakán a repűlő gép az Erie-tó és Észak-Karolina között
elnyúló távolságot járta be. A Great-Eyry medencéjében nyugodott tehát a
készülék. A Great-Eyry volt tehát az a méltó fészek, melyben a
feltalálója lángesze által megalkotott hatalmas, óriási madár
kiválasztott s melynek áttörhetetlen falai közé csak ő juthatott be! S
ki tudja, nem fedezett-e föl az üregek valamelyikében földalatti útat,
melyen át elhagyhatta a Great-Eyryt, ha a _Rémület_ esetleg ott is
maradt?
Így tehát mindennek teljesen nyitjára bukkantam! Igy lett világossá a
Great-Eyryről keltezett első levél, mely halállal fenyegetett.
S ha akkor behatolunk a medencébe, ki tudja, nem fedezzük-e fel a Világ
Ura titkait, mielőtt még minden emberi hatalommal dacolni tudott?
Csak álltam ott, a kőből formált sasra meresztvén szemem, élénk
izgalommal lelkemben. S megkérdeztem önmagamtól: nem kell-e mindent
megkísérlenem e készülék tönkretételére, mielőtt még útnak indúlhatna a
nagy világba?
Lépéseket hallottam csikorogni.
Megfordúltam.
A kapitány hozzám lépett s előttem megállva szemembe nézett.
Nem tudtam elfojtani felbuzgó érzésemet és így kiáltottam fel:
– A Great-Eyry! A Great-Eyry!
[Illustration: A RÉMÜLET A GREAT-EYRY MEDENCÉJÉBEN.]
– Igen az! Strock felügyelő úr!
– És ön: a Világ Ura?
– Igen, ura e világnak, melynek bebizonyítottam már, hogy leghatalmasabb
embere vagyok.
– Ön?! – kérdeztem tőle a legnagyobb csodálkozással.
– Én! – felelte s gőgösen kiegyenesedett. – Én… Robur… a Hódító Robur!
XVI. FEJEZET. A Hódító Robur.
Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse
szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak
vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a
legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba
vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör,
csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles
mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze
méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű
amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek
kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.
Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok
valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis
a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő
napon.
S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés
gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.
Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ
figyelmét Roburra irányították annak idején.[3] Azokból folynak e
csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett
az emberi előrelátáson.
Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut,
Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik
legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén
előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy
kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer
köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek _Go a head_ volt a
neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett
végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb
eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De
hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták,
vagy hátúljára, mint mások óhajtották?
Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra
szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány
hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb
zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.
Azt mondta: Robur a neve.
Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan
állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy
miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy
csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek
is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így
mozoghat odafenn teljesen szabadon.
Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.
És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek,
a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek
gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett
hagynia a termet.
De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány órával a
Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal
elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet
kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte,
kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott
fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson
állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már
oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.
Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a
tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly
repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó
elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében –
ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.