nyilást, hogy a víz, ha a mélységben jártak, nem hatolhatott be.
A motorból, mely a hajónak ezt a csodálatos sebességét adta, semmit sem
láthattam, épúgy, mint a csavarból vagy turbinából sem. Mindössze annyit
állapítottam meg, hogy a hajó igen csekély barázdát hagyott maga mögött,
bizonyára, mert oly karcsú testű volt, hogy vihar esetén is könnyen
szegdelhette a hullámokat.
Egyszóval, hogy ne ismételjem többé: a hajtóerő, mely a gépet mozgatta
sem vízgőz, sem petroleum-gáz, sem alkohol vagy más efféle, szagáról
felismerhető anyag nem volt, melyeket általában automobiloknál és
vízalatt járóknál használnak. Kétségtelenül elektromosságnak kellett
lennie, mely a födélzet alatt volt rendkívűl nagy feszültséggel
felhalmozva.
S most ez a kérdés merűlt fel: honnan származik ez az elektromosság?…
Akkumulátorokból vagy egyebünnen?… De hogy töltötték meg ezeket az
akkumulátorokat?… Mily kifogyhatatlan forrásokból merítették az áramot?
Hol működött az áramot előállító gépezet?… Hacsak a környező levegőből
vagy vízből nem vonta ki, előttünk még ismeretlen módon?… És a jelen
körűlmények közt azt kérdeztem magamtól: sikerül-e egyáltalán
kifürkésznem e titkot?…
Aztán társaimra gondoltam, akik a Black-Rock öböl partján maradtak.
Egyik megsebesűlt, a másik kettő Walker Nab és Wells talán szintén?…
Mikor látták, hogy a horgony magával vonszol, feltételezhették-e, hogy a
_Rémület_ utasai a fedélzetre vesznek fel? Nem, bizonyára nem!… Ward úr
okvetlenül halálom hírét kapta meg egy toledói távírat által… És most
már ki merne újra vállalkozni a Világ Ura ellen?
E gondolatok kergetőztek agyamban, míg vártam, hogy a kapitány
megjelenjék a fedélzeten…
De nem jelent meg!
Azonban én már igen éhesnek éreztem magam, ami végre sem volt csoda a
huszonnégy óránál hosszabbra nyúló böjtölés mellett. Tegnapi reggelink
óta semmit sem ettem, s annak jó ideje elmúllott már! S ha korgó gyomrom
szavára hallgatok, el kell hinnem, hogy már két napja, sőt előbb
kerültem fel a _Rémület_re…
Szerencsémre az a kérdés: Kapok-e enni, s ha igen: mit kapok – csakhamar
el lett döntve.
Az előlálló férfi leszállt fülkéjébe, majd ismét megjelent a fedélzeten.
Aztán szó nélkűl elém tett némi élelmiszert és újra a hajó orrára ment.
Húskonzervből, szárított halból, kétszersültből állott reggelim, melynek
becsületesen meg is feleltem. Azonfelűl egy pohár oly erős _alet_ is
kaptam melléje, hogy vízzel kellett kevernem.
A többiek bizonyára ettek, még mielőtt én kabinomat elhagytam, mert nem
vettek részt lakomámban.
Egyetlen szót sem tudtam kicsikarni belőlük és ismét gondolataimba
merűltem.
– Hogy végződik ez a kaland… vajjon?… Ez a láthatatlan kapitány
mutatkozik-e majd, s visszaadja-e szabadságomat?… Vagy megszökhetem-e,
akarata ellenére? Ez a körűlményektől függ!… De ha a _Rémület_ mindíg a
vízen tartózkodik, vagy alámerűl, hogyan hagyhatom én el?… Ha csak
automobillá nem változik újra – le kell mondanom minden szökési
kisérletről?…
Különben: miért ne vallanám be?… Nem tudtam beletörődni abba a
gondolatba, hogy távozzam anélkűl, hogy a _Rémület_ titkát földeríteném…
Mert végeredményében, noha eleddig nem volt miért szerencsét kivánnom
magamnak új vállalkozásom sikeréhez – sőt kevésbe múlt, hogy életembe
nem kerűlt – s noha a jövő több rossz esélyt tárt elém, mint jót: az ügy
mégis tett egy lépést előre… Viszont azonban, ha nem tudok ismét
érintkezésbe lépni a hozzám hasonlókkal, akkor, valamint a Világ Ura ki
van rekesztve a törvény korlátai közűl, én is ki vagyok rekesztve az
emberiségből.
A _Rémület_ tovább is északkeleti irányban haladt előre, tehát az
Erie-tó hosszában. Most már csak félsebességgel úszott, mert ha a
legnagyobb gyorsaságával ment volna, mindössze néhány óráig tartó úttal
eléri a tó északkeleti partját.
E végén a tónak nincs más kifolyása, csak a Niagara-folyó, mely az
Ontarióval köti össze. Azonban e folyón elállja az útat a hírneves
vízesés, Buffalo, e New-York állami igen nagyfontosságú város alatt
körülbelül tizenöt mérföldre. Ha a _Rémület_ nem a Detroit-Riveren
távozott, hogy hagyhatja már most el a tavat, hacsak nem megy a
szárazföldre ki?…
A nap magasan állt az égen. Az idő szép volt, igen meleg, de mégis
elviselhető, mert friss szellő mozgása űdítette a levegőt. A tó partja
még nem tűnt fel, sem Kanada, sem Amerika felől.
Vajjon a kapitány egyáltalán nem akar mutatkozni előttem?… Volna valami
különös oka rá, hogy ne fedezze fel kilétét előttem?… Ez az óvatosság
azt jelentette talán, hogy szándéka visszaadni szabadságomat, mihelyt az
est leszálltával partot ér a _Rémület_?… Ezt nem tartottam valószínűnek!
Azonban délután két óra felé zaj hallatszott a fedélzeten, a középső
csapófödél fölemelkedett és a türelmetlenül várt férfiu megjelent
előttem.
Meg kell mondanom, hogy épúgy nem vetett ügyet se rám, mint emberei; a
kormányos felé ment, s elfoglalta helyét a fedélzet hátsó részén. A
kormányos nehány halkan kiejtett szó után, lement a gépek rekeszébe.
A kapitány körüljártatta tekintetét a látóhatáron, megnézte az iránytűt,
mely a kormány előtt állt, kissé megváltoztatta menetünk irányát és a
_Rémület_ gyorsasága is növekedett.
Ez az ember már elmúlhatott ötven éves, középtermetű, széles vállú, igen
egyenes tartású volt. Feje erősen űlt két válla között, haja inkább
szürkének látszott, mint feketének, bajuszt nem viselt, hanem sűrű
amerikai körszakállt. Izmos keze, lába, hatalmas állkapcsa, széles melle
volt, s ami nagy erélyről tanuskodik: szemöldökét állandóan
összeráncolta. Bizonyos, hogy vasszervezete lehetett, minden
viszontagságnak ellentálló egészsége és lángoló vére megbarnúlt bőre
alatt.
Mint társai, a kapitány is tengerészruhát hordott, mely fölé viaszos
köpeny borúlt, fején lapos gyapjusipkát viselt.
Jól megnéztem.
Noha nem kerülgette tekintetemet, bizonyos, hogy olyan különös közönyt
mutatott, mintha a fedélzeten nem is lett volna valaki oda nem való.
[Illustration: ÖN A KAPITÁNY?]
Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy a kapitány volt egyike a két
férfinak, akik a Long Streeten házam előtt rám lestek… S ha én
ráismertem, kétségtelenül felismerte bennem ő is Strock főfelügyelőt,
akit megbíztak azzal, hogy a Great-Eyry titkát földerítse.
És míg nézegettem, az ötlött eszembe – amire pedig Washingtonban nem is
gondoltam, – hogy ezt az arcot láttam már valahol… ugyan hol?… a
tudakozódó osztály egyik ügydarabján, vagy egyszerűen mint fotográfiát
valamely kirakatban?…
De ez az emlékem annyira bizonytalan volt, hogy nem tudtam, nem
csalódom-e véletlenül…
Azonban, ha társai nem is voltak oly udvariasak, hogy feleltek volna
kérdéseimre, talán ő nagyobb tiszteletben részesíti őket?… Bizonyos,
hogy ugyanazon nyelvet beszéltük, ámbár nem állíthattam volna
határozottan, hogy velem együtt amerikai születésü… Egyébiránt lehet,
hogy feltette magában, hogy nem érti meg beszédemet, így aztán felelnie
sem kell rá!…
De végre is mit akar tenni velem?… Úgy vélte, hogy minden formaság
nélkül eltehet láb alól?… Csak az éjszakára várna, hogy a vízbe dobjon?
Az a kevés, amit tudtam felőle, elegendő volna arra, hogy veszedelmes
tanúvá tegyen?… De hisz akkor jobb lett volna, ha a horgonyon hagynak…
Akkor legalább nem kellett volna, hogy ők személyesen öljenek meg…
Fölkeltem, hátramentem és megálltam előtte.
Erősen szemembe nézett. Tekintete lángolt, mint a tűz.
– Ön a kapitány? – kérdeztem tőle.
Hallgatott.
– Ez a hajó a _Rémület_?
Nem válaszolt kérdésemre.
Feléje hajoltam és meg akartam ragadni a karját.
Erre hátra tolt; nem erőszakosan, de úgy, hogy érezhettem rendkívüli
izomerejét.
Másodszor is feléje léptem:
– Mit akar velem cselekedni? – kérdeztem, most már izgatottabb hangon.
Azt hittem, végre mégis kiszalaszt néhány szót összeszorított ajkain,
mert láttam, hogy ő is izgatott volt.
Hogy önmagát megakadályozza ebben, elfordította fejét; aztán a
szabályozóra tette nyugodtan a kezét.
A gép azonnal gyorsabban működött.
Harag fogott el s nem tudtam uralkodni magamon. Hangosan kiáltottam
neki:
– Jó! Hát hallgasson csak! Én úgyis tudom, ki ön, azt is tudom, hogy ez
a gép az, mely Madisonnál, Bostonban és a Kirdall-tavon feltűnt! Igen,
ugyanaz a gép, mely a szárazföldön, vízen és víz alatt egyforma
gyorsasággal jár! Ez a hajó a _Rémület_ és ön a kapitánya! Ön írta azt a
levelet a kormánynak, ön, aki azt hiszi, elég erős arra, hogy harcoljon
az egész világ ellen… ön… a Világ Ura!
Szerencsére lecsillapodtam s mert láttam, hogy kérdéseimre úgysem kapok
választ, leűltem fülkém fedele közelében. És hosszú órákon át csak egyre
néztem a láthatárt, azt remélve, hogy végre szárazföld tűnik fel
valahonnan.
Igen: remény és várakozás, ez volt minden, amit tehettem, remélhettem,
várhattam!
Bizonyos, hogy még napnyugta előtt el kell érnie a _Rémület_-nek az Erie
partját, mert iránya állandóan északkeleti maradt.
XIV. FEJEZET. A Niagara.
Az idő azonban csak telt, csak múlott és a helyzet nem változott. A
kormányos visszatért a fedélzetre, a kapitány lement a hajó belsejébe,
hogy a gépek működését ellenőrizze. Ismétlem, hogy még mikor a gyorsaság
fokozódott, akkor is zajtalanúl és csodálatos szabályossággal működött a
motor. Egyetlenegyszer sem éreztem olyan lökést, mely elkerűlhetetlen a
henger és ramács alkalmazásánál. Ebből azt következtettem, hogy a
_Rémület_ hajtóereje, minden formájában, szárazföldön és vízen valamely
turbina által hajtott gépezet.
De lehetetlen volt erről meggyőződnöm.
Azt is észrevettem, hogy útirányunk nem változik. Folyton a tó
északkeleti partja felé, tehát Buffalo irányában haladtunk.
– Miért követi a kapitány ezt az útat? – kérdeztem magambam. – Csak nem
lehet szándéka, hogy e kikötőbe megy be, a halász- és kereskedelmi-hajók
egész serege közé? Ha távozni akar az Erieről, csak nem a Niagara az
alkalmas út erre? Hiszen a vízeséseken oly géppel sem haladhat át, mint
az övé. Az egyetlen lehetséges út a Detroit-River és a _Rémület_ szemmel
láthatóan távozik tőle.
Ekkor ez jutott eszembe: A kapitány talán az éjszaka bekövetkeztét
várja, hogy az Erie valamely partján kikössön. Ott aztán a hajót
automobillá változtatva, átmennénk valamelyik szomszédos állam
területén? Ha szárazföldi út tartama alatt el nem tudok menekűlni,
minden reményem elveszett arra, hogy szabadságomat még visszanyerjem.
Igaz, hogy végre mégis csak megtudom így: hová rejtőzik ez a Világ Ura
oly jól el, hogy senki föl nem fedezhette még búvóhelyét. Megtudom, ha
ugyan valami más módon meg nem szabadúl tőlem a kapitány.
A tónak ezt az északkeleti partját jól ismertem, mert gyakran jártam
New-York államnak e részén, mely Albany – az állam fővárosa – és Buffalo
között terűlt. Valamely hivatalos rendőrségi ügyben, ami jó három évvel
ennekelőtte játszódott le, bejártam a Niagara partjait a vízesések alatt
és felett Suspension-Bridge-ig, meglátogattam a két legnagyobb szigetet
Buffalo és Niagara-Falls mezővárosa között, továbbá Navy szigetét és
Goat-Islandot, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja.
Ha tehát alkalom kínálkozik a szökésre: nem ismeretlen területen kell
járnom. De vajjon kínálkozik-e majd alkalom és alapjában kívánom-e én,
felhasználnám-e általában? Hisz mennyi titka van még ez ügynek, melyhez
jó szerencsém – vagy tán a gonosz éppen? – oly szorosan odakötött!
Különben alig is tételezhettem föl, hogy lehetővé válik a Niagara
partjainak egyikét elérnem. A _Rémület_ nem merészkedhetik e kijárás
nélkűl való folyóra s valószínűleg meg sem fogja közelíteni az Erie-tó
partját. Szükség esetén víz alá merűl és lemenvén a Detroit-Riveren,
automobillá változik és az Egyesült-Államok országútjain szágúld
keresztűl.
Ily gondolatok kóvályogtak fejemben, mig szemem hasztalan kalandozta be
a látóhatárt.
És még mindig megoldhatatlan maradt ez a makacs kérdés: Miért írta a
kapitány nekem azt a fenyegető levelet? Miért kémkedett utánam
Washingtonban? És végűl, mily kapocs fűzte a Great-Eyryhez? Hogy
földalatti csatornákon bejuthatott a Kirdall-tó vízére – ez lehetséges!
De a megmászhatatlan sziklaövön át hogy jutna a Great-Eyryre? – nem,
erre nincs mód!
Délután négy óra felé, tekintetbe véve egyrészt a _Rémület_ sebességét,
másrészt irányát: már mindössze tizenöt mértföldnyire járhattunk
Buffalotól, melynek körvonalai nemsokára fel kellett hogy tűnjenek
északkeleten.
Ez útunk közben, ha láttunk is hajót, mindíg nagy távolságra voltunk
tőle s ezt a távolságot a kapitány tetszése szerint gyarapíthatta.
Különben is alig lehetett meglátni a _Rémület_-et a víz felszínén és egy
mértföldről már nem hiszem, hogy meg tudták volna különböztetni a
hullámoktól.
Lassankint azonban kezdtek feltünedezni az Eriet környékező magaslatok
és megalkották egymás mellé sorakozva azt a torkolatot, melyen át az
Erie-tó a Niagara folyóba önti vízét. Jobbfelől néhány homokbucka
emelkedett, itt-ott facsoportok feketedtek. A part hosszában több
kereskedelmi hajót és halászbárkát láttam, részint gőzösöket, részint
vitorlásokat. Az égboltozatot helyenkint füstsávok szennyezték be,
melyeket könnyű keleti szél hajtott maga előtt.
Mit akar a kapitány, hogy e kikötő felé irányítja hajóját? Nem tiltja
meg az óvatosság, hogy oda merészkedjék? Minden pillanatban azt vártam,
hogy a kormány elcsavarásával visszairányítja a hajót a nyugati part
felé, hacsak azt nem tervezi, hogy víz alá merűl és az Erie mélységeiben
tölti az éjszakát?
De teljesen érthetetlen volt előttem ez a makacsság, mellyel egyenesen
Buffalonak tartott.
Ekkor a kormányos, kinek szeme az északkeleti partszegélyt fürkészte,
intett társának. Ez felkelt, a középső fedélhez ment és leszállt a
géprekeszbe.
Csaknem azonnal megjelent a kapitány a födélzeten, a kormányos mellé
lépett és halkan beszélgetett vele.
A kormányos Buffalo felé nyújtva kezét, két feketéllő pontra mutatott,
melyek öt vagy hat mértföldnyire lehettek előttünk.
A kapitány figyelmesen nézett arra; aztán vállat vonva leűlt a hajó
farán s nem változtatta meg a _Rémület_ irányát.
Negyedóra múltán láttam, hogy két vékony füstoszlop rajzolódik ott a tó
fölé. Lassankint a pontok alakja is határozottabbá bontakozott. Két
gőzös volt, melyek kijőve Buffalo kikötőjéből, sebesen közeledtek
felénk.
Hirtelen az jutott eszembe, hátha e gőzösök azok a torpedó hajók,
melyekről Ward úr tett említést, melyek kis idő óta azzal vannak
megbízva, hogy felügyeletet gyakoroljanak a tó e része felett. Talán
azok a torpedó hajók, melyeket szükség esetén magam is igénybe vehettem
volna.
Ezek a hajók, melyek a legújabb tipus szerint épűltek, az
Egyesűlt-Államok leggyorsabb torpedó hajói közé tartoztak. A
tökéletesség eddig elért legmagasabb fokán álló gépezetek hajtották őket
és megtettek huszonhét mértföldet is óránkint.
Viszont azonban igaz, hogy a _Rémület_ sokkal gyorsabban is tudott
haladni és arról sem szabad semmiesetre megfeledkeznünk, hogy ha nagyon
közelről szorongatják, tehát a menekülés másként már lehetetlen:
elegendő, ha a víz alá merűl – minden üldözésnek elejét veszi.
Igazában tehát ezeknek a hajóknak is víz alatt járóknak kellett volna
lenniök, ha a siker némi reményével akarták a küzdelmet fölvenni s nem
tudom, ugyis egyenlő erővel menne-e a két fél a harcba?
Most már kétségtelennek láttam, hogy a hajók parancsnokai értesítést
kaptak, valószínűleg Wellstől, aki Toledoba visszatérve sürgönyözhetett
nekik.
Az is bizonyosnak látszott, hogy észrevéve a _Rémület_-et, teljes
sebességükkel haladtak feléje. És íme, a kapitány nem is törődvén velük,
folytatta útját a Niagara felé.
Mit fognak tenni a torpedó hajók? Bizonyosan úgy fognak eljárni, hogy a
_Rémület_ kénytelen legyen az Erie sarkába menni, Buffalo városa felé,
mert a Niagaráról azután el nem menekűlhetett.
A kapitány vette át a kormány kezelését. Egyik embere a hajó előrészére
ment, a másik a gépkamarába.
Vajjon nem parancsolják-e meg, hogy fülkémbe lemenjek?
Nagy örömömre ez nem történt meg s hogy őszintén bevalljam: senki sem
törődött velem, mintha csak ott sem lettem volna.
Élénk izgalommal láttam, hogyan közelednek a hadihajók. Két mértföldre
megközelítve bennünket, oly mozdulatot tettek, melynek következtében a
_Rémület_ két tűz közé kerűlt.
A Világ Urának arca pedig csak mélységes megvetést árúlt el. Tudta, hogy
e hajók semmit sem tehetnek ellene. Ha egyetlen szót szól a gépkamra
felé, már messze maga mögött hagyja őket, bármily sebesen jönnek is! A
_Rémület_ motorának néhány fordúlatával az ágyúk lőtávolán kívűl
leszünk; vagy lenn az Erie mélyében várjuk be, hogyan hullanak a lövegek
egymásután a vízbe.
Két perc múlva alig egy mértföld választott el bennünket a két üldöző
hajótól.
A kapitány meg közelebb engedte őket.
Aztán a szabályozóhoz nyúlt és a _Rémület_ csavarainak kettős
erőfeszítése következtében szinte kiszökött a vízből. A kapitány
játszott a torpedó hajókkal s ahelyett, hogy hátrafelé indúlt volna,
egyenesen feléjük haladt. Ki tudja, talán vakmerőségében megkockáztatja,
hogy közöttük elússzék s maga után csábítsa őket mindaddig, míg az éj
leszálltával kénytelenek lesznek abbahagyni a hiábavaló üldözést.
Buffalo városának már határozott körvonalait láttam az Erie-tó partján.
Láttam épületeit, a tornyokat, az elevátorokat. Kissé északnyugatibb
irányban nyílott a Niagara folyó bejárása, négy vagy öt mértföldnyi
távolságban.
[Illustration: A RÉMÜLET SZINTE KISZÖKÖTT A VÍZBŐL.]
Mire határozzam magam ily körűlmények közt? Jó úszó létemre nem volna-e
jó, mikor a két hajó között leszünk, a vízbe ugranom, mert bizonyos,
hogy ily jó alkalom többé soha sem fog kínálkozni szabadúlásomra. A
kapitány nem késlekedhetik azzal, hogy kihalásztasson. S különösen, ha
egy ideig víz alá merűlve úszom, nem valószínű-e, hogy megmenekülök?
Egyik vagy másik hadihajó okvetlenűl észrevesz. Ki tudja, nem
értesítették-e a hajók parancsnokát arról, hogy esetleg én is a
_Rémület_ fedélzetén lehetek? Akkor csolnakot küldenek értem és
fölvesznek.
Kétségtelen, hogy a siker eshetősége nagyobb volna, ha a _Rémület_ a
Niagara két partja közé merészkednék. Navy szigete mellett kiugorva oly
területre léphetnék, melyet jól ismerek. De lehetetlen volt
föltételeznem, hogy a kapitány be merjen menni erre a folyóra, melyet a
vízesések mintegy korláttal zárnak el. Tehát azt határoztam el, hogy
bevárom, míg a torpedó hajók még közelebb lesznek, az alkalmas
pillanatban kísérletet teszek.
Azaz hogy elhatározásom nem volt elég erős még! Nem! Nem tudtam
beletörődni, hogy elmenekűlvén elveszítsem minden lehetőségét a titok
földerítésének. Rendőri ösztönöm fellázadt e gondolatra, mikor csak
kezemet kell kinyújtanom, hogy hatalmamba kerítsem ezt a minden
törvényből kirekesztett embert! Nem! Nem fogok elmenekűlni! Ez annyit
jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Igaz, hogy nem tudom, mi sors
vár rám, meddig hurcol magával a _Rémület_, ha fedélzetén maradok. De
mindegy!
Hat óra elmúlt már. Az üldöző hajók mellénk értek, körűlbelűl
tizenkét-tizenöt kábelnyi távolságot hagyva maguk között. A _Rémület_,
ha nem is gyarapítja sebességét, néhány pillanat múlva köztük lesz
egészen.
Nem hagytam el helyemet. A hajó elején álló ember közvetlenűl mellettem
volt.
A kapitány csillogó szemmel, összeráncolt szemöldökkel állt a kormány
mellett s talán azt várta, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen az
egész játéknak.
Hirtelen dörrenés hallatszott a baloldali hadihajó fedélzeten. Egy
löveg, a víz felszínét horzsolva, elfütyült a _Rémület_ előtt és eltűnt
a jobboldalon közelgő torpedó hajó mögött.
Kiegyenesedtem.
A mellettem álló ember mintha a kapitány jeladására várt volna…
De az meg sem moccantotta fejét és én soha el nem feledem, mily megvetés
tükrözött e pillanatban arcán!
De ekkor fülkém födele felé löktek, a födél becsapódott fejem fölött s
ugyanez történt a többi födelekkel is. Egy pillanat sem telt el és a víz
alá merűltünk.
A _Rémület_ a mélységbe tűnt el üldözői szeme elől.
Még több ágyúlövés is eldördűlt. De azoknak csak tompa zaja érkezett
hozzánk. Aztán minden elnémúlt. Bizonytalan világosság szűrődött be
kabinom ablakán. A hajó minden ingadozás nélkűl csendesen úszott az Erie
vízében.
Ebből látható, mily gyorsan és mily könnyedén alakúlt át a _Rémület_ s
kétségtelen, hogy épp ily gyorsan, épp ily könnyen változott
automobillá, ha a szárazföldi útakra kellett kimennie.
S most ugyan mit fog tenni a Világ Ura? Igen valószínű, hogy a _Rémület_
megváltoztatja irányát, vagy pedig a partra érve automobillá lesz. De
jól megfontolva azt kellett gondolnom, hogy inkább nyugatra fordúl,
mihelyt az üldöző hajók hatásköréből kikerült és a Detroit-River
torkolatába úszik be. A víz alatt tartózkodás bizonyára csak annyi ideig
fog tartani, amennyi arra szükséges, hogy a _Rémület_ túllegyen az ágyúk
lőtávolán s aztán az éjszaka úgyis végét szakítja üldöztetésünknek.
De nem így történt.
Alig telt el tíz perc, mozgás támadt a hajó testében. Néhány szót
hallottam a gépkamra felől. A gép maga is valami zajt hallatott. Úgy
véltem, azt hallom, hogy valamely sérűlés kényszeríti a kapitányt, hogy
a víz felszínére menjünk vissza.
Nem is csalódtam.
Fülkém félhomálya egy pillanat alatt teljes világossággá lett. A
_Rémület_ közeledett a víz színéhez. Csakhamar lépéseket hallottam a
fedélzeten, a fedelek – köztük az enyém is – kinyíltak.
A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormány mellett, míg két társa a
hajó belsejében foglalatoskodott.
Körűlnéztem: láthatom-e még az üldözőket. Meg is pillantottam őket, alig
nagyobb távolságra tőlünk, mint az imént. Mihelyt a _Rémület_ újra
feltűnt, nyomába indúltak. Most azonban határozottan a Niagara felé
haladtunk mind a hárman.
Bevallom, egyáltalán nem értettem a dolgot. Ha ebbe a zsák-utcába úszunk
s a sérülés miatt víz alá merűlni nem tudunk, a két hajó el fogja zárni
útunkat, ha visszafelé akarunk haladni. Talán a szárazföldre akart
kimenni a kapitány s automobil alakban elmenekűlni, vagy New-York állam
valamelyik országútján, vagy a kanadai területen át?
A _Rémület_ ekkor körűlbelűl félmértföldnyi előnyben volt. A torpedó
hajók teljes gőzzel üldözték, igaz, nagyon kevés kilátással arra, hogy
utól is érhessék. Mert a kapitány egyelőre beérte azzal, hogy e
távolságot fenntartsa. De igen könnyen viselhette s akkor, az éj
bekövetkeztével, nyugati irányban visszafordúlhatott.
Buffalo már elmaradt a jobb kezünk felől s kevéssel hét óra után a
Niagara bejárásánál voltunk. Ha a kapitány, teljes tudatában annak, hogy
nem jöhet ki belőle, bele megy: elvesztette eszét. De különben is volt-e
eszetlen az olyan ember, aki Világ Urának jelentette ki és hitte is
magát?
Nyugodtan, közönyösen állt a kormány mellett s meg sem fordította fejét,
hogy a két hajót nézze.
A tó e része egyébként egészen elhagyatott volt. Mivel a Niagara partján
épűlt községeknek mindössze kevés hajójuk van, nem is csodálkoztam, hogy
egyetlenegy sem mutatkozott. Még csak egy halászbárka sem keresztezte a
_Rémület_ útját. Bizonyos, hogy ha az üldöző hajók követnek is bennünket
a Niagarára, csakhamar kénytelenek lesznek megállani.
Mondottam, hogy a Niagara az amerikai és kanadai part között nyílik.
Egyik oldalán Buffalo, a másikon az Erie erőd áll. Szélessége, mely
körűlbelűl háromnegyed mértföld, a vízesések közelében csökken. Hossza
Erietől az Ontarióig körűlbelűl tizenöt mértföldet tesz ki és északfelé
haladva e tóba önti a Felső-tó, a Michigan és a Huron vízét.
Háromszáznegyven lábnyi magasság különbözet van az Erie és az Ontario
között. A vízesés százötven láb magas. «Horse-Shoe-Fall»-nek hívják,
mert patkó alakú, az indiánok pedig «Vizek mennydörgésé»-nek hívják,
valóban folyton dübörgő mennydörgés, melynek zaja több mértföldre
elhallatszik.