irányban. Egy kis tisztáson, mely innen öt-hatszáz lépésnyire van,
lovaink ellegelészhetnek. Mihelyt a sötétség megengedi, lemegyünk a
partra a sziklák lábáig, melyek az öblöt övezik.
Wells tanácsát kellett megszívlelnünk. A kocsit a lovak kantárszáránál
fogva vezette kocsisunk, mi magunk gyalog mentünk be az erdőbe.
Tengeri fenyők, tölgyfák és ciprusok szabálytalan csoportokban
váltakoztak benne. A talajt száraz levelekkel behintett fűszőnyeg
borította. A magas fakoronák oly sűrűen álltak egymás mellett, hogy a
nap utolsó sugarait át sem bocsátották. Útnak, ösvénynek nyomát sem
láttuk.
Végre tíz perc múlva elérkezett a kocsi néhány zökkenés után tisztásra.
A nagy fáktól környezett tisztás tojásdad alakot képezett; üde zöld fű
takarta. A tisztáson világos volt még s látszott, hogy egy órán belűl
nem is lesz sötétség. Lesz tehát bőségesen időnk kipihenni magunkat a
meglehetősen rázós út fáradalmai után.
Nagyon szerettük volna minél előbb elérni az öblöt s megnézni, ott van-e
még a _Rémület_. De az óvatosság visszatartott bennünket. Még egy kis
türelemmel kellett lennünk, hogy a sötétség megengedje az öböl
megközelítését anélkűl, hogy a felfedeztetés veszélyében forognánk. Ez
volt Wells véleménye s én is helyeseltem.
A lovak kifogva és a tisztás fűvén szabadon bocsátva kocsisunk őrizete
alatt itt fognak legelgetni távollétünk ideje alatt. A kocsi ládái
kinyitva, John Hart és Nab Walker elemózsiát szedtek ki belőle, amit egy
pompás ciprus tövében helyeztek el, mely Morganton és Pleasant Garden
erdőségeit juttatta eszembe. Éhesek voltunk, meg is szomjaztunk.
Étel-ital jól fog esni éppen.
Aztán pipára gyújtottunk, hogy füstöt fújva várjuk be az elhatározó
percet.
Az erdőben tökéletes csend uralkodott. A madarak utolsó dala is
elnémúlt. Minél sötétebb lett, annál halkabbá vált a szellő s a legfelső
ágak csúcsán is alig rezdűltek meg a levelek. Naplemente után hamar
esteledett és a szürkület nyomán megjött a sötétség.
Órámra néztem. Félkilencet mutatott.
– Mehetünk, Wells.
– Ha úgy tetszik, Strock úr.
– Gyerünk.
Nyomatékosan meghagytuk kocsisunknak, hogy ne hagyja a lovakat eltávozni
a tisztásról, míg mi ott nem leszünk.
Wells járt elől. Én mögötte, utánam Hart John és Walker Nab. A homályban
nehezen tájékozódtunk, ha Wells nem vezet bennünket.
Végre az erdő szélére érünk. Előttünk nyúlik el a part, a Black-Rock
öbölig.
Minden néma, minden elhagyott. Bátran kimerészkedtünk. Ha a _Rémület_ az
öbölben van, a sziklák alatt kell tartózkodnia.
De ott van-e még? Ez a kérdés, az egyetlen és nagy kérdés és bevallom,
hogy ily közel állván az izgalmas ügy lebonyolításához, szívem hevesen
dobogott.
Wells int, hogy menjünk előbbre. A part homokja csikorog lábunk alatt.
Kétszáz lépés megtevésére elég néhány perc s már ott vagyunk egyik
sziklarésnél, mely a tó vízéhez vezet.
Semmi! Semmi!
A hely, melyen Wells a _Rémületet_ huszonnégy órával előbb hagyta: üres!
A Világ Ura nincs már a Black-Rock öbölben.
XII. FEJEZET. A Black-Rock öböl.
Mindenki tudja, mily nagy befolyással vannak az illuziók az emberi
természetre. Bizonyos, nem egy eshetőség szólt amellett, hogy az annyira
keresett hajó már nincs e helyen; ha föl is tesszük, hogy az volt az,
melynek fölmerűlését Wells április huszonhetedikén délután észrevette…
Valamely véletlen sérűlés, mely hármas szerkezetét érte, megakadályozta
abban, hogy földön vagy vízen rendes menedékét fölkeresse s
kényszerítette a Black-Rock öbölbe vonúlásra: mit gondoljunk, látván,
hogy már nincs ott? Mi egyebet, minthogy sérűlését kijavítva útnak
indúlt és elhagyta az Erie-tó e partvidékét.
Nos, ez eshetőségeket, melyek pedig oly valószínűek voltak, minél
előbbre haladt az idő, annál kevésbbé voltunk hajlandók elfogadni. Nem!
Egyáltalán nem kételkedtünk sem abban, hogy csakugyan a _Rémület_-ről
van szó, sem abban, hogy a szikla mellett pihen, ahol Wells annakelőtte
látta.
S mily csalódás, sőt mondhatnám kétségbeesés várt ránk! Egész
vállalkozásunk semmivé omlott! Ha a _Rémület_ még itt úszik is a tó
vizén vagy vize alatt, megtalálni, utólérni, elfogni – ez már nem állt
hatalmunkban és – miért csaljuk meg önmagunkat e tekintetben – semminő
emberi hatalom erre nem képes.
Ott álltunk megsemmisűlve, Wells és én, míg Hart John és Walker Nab nem
kevésbbé bosszankodva az öböl különböző pontjaira mentek.
[Illustration: A «RÉMÜLET» MÁR NEM VOLT OTT.]
Pedig rendszabályaink helyesek voltak: minden eshetőség megvolt arra,
hogy sikerre vigyenek. Ha megérkezésünk percében a Wells által jelzett
két ember kint van a parton, mi – kúszva – elérhetjük, meglephetjük és
elfoghatjuk őket, mielőtt hajójukra visszajuthatnának. Ha a hajón
vannak, a sziklák mögött mi bevárjuk, míg szárazra szállnak s könnyű
szerrel elvágjuk visszavonúlásuk útját. Valószínű, hogy mivel Wells sem
az első, sem a második napon két embernél többet észre nem vett, a
_Rémület_ személyzete mindössze ennyiből állott.
Ezt gondoltuk mi el és eszerint cselekedtünk volna. De
szerencsétlenségünkre a _Rémület_ már nem volt ott.
A sziklarés legvégére állva alig néhány szót váltottam Wellsszel. S
volt-e szükségünk sok szóra ahhoz, hogy megértessük magunkat egymással?
A bosszankodás után harag öntött el bennünket lassankint. Kudarcot
vallottunk s tehetetlennek éreztük magunkat arra is, hogy folytassuk,
arra is, hogy újra kezdjük vállalatunkat.
Csaknem egy óra folyt le így. Nem is gondoltunk rá, hogy helyünket
elhagyjuk. Tekintetünk egyre a sűrű homályba mélyedt. Néha a tó
felületén a víz reszketése következtében valami fény villódzott, majd
kialudt s vele egy megcsalt reményünk tűnt el hirtelen. Néha mintha
körvonalakat láttunk volna átrajzolódni a sötétségen… egy hajó testét,
mely mindegyre közelít. Aztán meg hullámgyűrűk keletkeztek, mintha az
öblöt mélyében felkavarná valami. De ezek a bizonytalan jelek csaknem
azonnal eltűntek. Csak érzékeink csalódása, elbódúlt képzeletünk
tévedése volt az egész.
De két emberem mellénk lépett s első kérdésem hozzájuk ez volt:
– Semmi új?
[Illustration: FIGYELMÜNKET A VÍZ MOZGÁSA HÍVTA FEL.]
– Semmi, – felelt Hart John.
– Megkerűlték az öblöt?
– Meg, – felelt Walker Nab – s még annak az anyagnak nyomát sem láttuk,
melyet Wells úr a parton észrevett.
– Várjunk, – szóltam én, mert nem tudtam ráhatározni magam arra, hogy az
erdőbe visszatérjek.
De e pillanatban figyelmünket a víz bizonyos mozgása hívta fel, mely a
sziklák lábáig terjedt.
– Mintha hullámverés volna ez? – jegyezte meg Wells.
– Igen, az, – feleltem én, ösztönszerűleg halkítva hangomat. – Mitől
származhatik? A szél teljesen elűlt! Talán valami zavar ez, mely a tó
felszínén támadt?
– Vagy a víz alatt? – tette hozzá Wells, aki le is görnyedt, hogy jobban
hallja a zajt.
Valóban föl lehetett vetni a kérdést, vajjon valami hajó, melynek
csavara ezt a mozgást okozza, nem közeledik-e az öböl partja felé?
Hallgatva, mozdulatlanúl álltunk s megpróbáltuk szemünkkel áttörni a
mély sötétséget, míg a parti sziklákhoz mind hangosabban verődtek apró
hullámok.
Közben Hart John és Walker Nab felkúsztak jobb kéz felől a szikla
tetejére. Én a víz fölé hajolva megfigyeltem mozgását, mely nem
csökkent. Sőt inkább mind érezhetőbbé vált és már bizonyos szabályos
ütemet is felfedeztem benne, amilyet forgó csavar okozhat csupán.
– Semmi kétség! – jelentette ki Wells, fülemhez hajolva. – Hajó
közeledik.
– Okvetlenűl, – feleltem én, – hacsak cetek vagy bálnák nincsenek az
Erie vízében.
– Nem! Ez hajó! – ismételte Wells. – Vajjon az öböl mélyére igyekszik,
vagy feljebb köt ki?
– Itt látta ön mind a kétszer?
– Itt, Strock úr.
– Ha ez az – s nem lehet más – akkor semmi ok arra, hogy vissza ne
jöjjön ugyane helyre.
– Ott! Ott! – szólt Wells, karját az öböl bejárata felé nyújtva ki.
Két emberem csatlakozott hozzánk. Mind a négyen félig hasra fekve a
parton, a jelzett irányba tekintettünk.
Bizonytalan körvonalú fekete tömeget láttunk, mely mozgott a homályban.
Igen lassan haladt előre s még egy kábelhossznál távolabb lehetett
tőlünk északkeleti irányban. Alig hogy kissé hallottuk motorja búgását.
Különben talán a gép már nem is működött, a hajó csak magától síklott a
vízen?
Eszerint hát, mint tegnap is, a hajó az öbölben tölti az éjszakát? Miért
hagyta el révét, ha újra visszatér belé? Ismét sérüléseket szenvedett s
azok nem engedik, hogy végleg távozhasson? Vagy tán tegnap kénytelen
volt a javítások teljes befejezése előtt menekűlni? Mi ok kényszeríti e
hely ismételt fölkeresésére? Volt valami kényszerítő erő, mely nem
engedte meg, hogy automobillá válva végigszágúldjon Ohio útjain?
Mind eme kérdések egyszerre tolúltak agyamba s könnyen megérthető, hogy
nem tudtam megfelelni rájuk.
Wells és én, mindketten úgy vélekedtünk, hogy ez a hajó a Világ Uráé s
innen kelt az a levél, melyben visszautasítja az Egyesűlt-Államok
ajánlatát.
Ámbár, noha mi biztosnak láttuk, e meggyőződésünk még sem bírhatott a
valóság értékével.
De bármint állt legyen a dolog: a hajó csakugyan közeledett s látszott,
hogy kapitánya kitűnően ismeri a Black-Rock szorosait, különben nem
merészkedett volna teljes sötétségben közéjük. A fedélzeten egyetlen
lámpás sem égett, belsejéből egy sugár sem szűrődött ki. Egy-egy
pillanatra hallottuk gépezetét, mely halkan működött. A hullámverés
egyre nőtt s a hajónak néhány pillanat múltán a part mellett kellett
lennie.
– Ne maradjunk itt, – szólt Wells s megragadta karomat.
– Csakugyan, – feleltem neki, – esetleg észrevehetnek, menjünk beljebb a
partra, rejtőzzünk el egy gödörbe és várjunk.
– Önök után megyünk.
Veszteni való egyetlen percünk sem volt. A sötét tömeg folyton
közeledett, a kevéssel a víz színe fölé emelkedő fedélzeten két ember
körvonalai látszottak.
Valóban nem volnának kettőnél többen ezen a hajón?
Wells és én, Hart John meg Walker Nab miután a sziklarésen
visszamentünk, a sziklák hosszában kúsztunk egy darabig. Itt-ott
mélyedések voltak. Én Welsszel beállottam egybe, a két ügynök egy
másikba.
Ha a _Rémület_ emberei kiszállnak a partra, nem láthatnak meg bennünket,
míg mi látjuk őket s aztán majd úgy cselekszünk, ahogy a körűlmények
magukkal hozzák.
A zajból, mely a tó partján hallatszott, az angolúl kiejtett szavakból
következtetve a hajó már ki is kötött. Csaknem nyomban aztán kötelet
vetettek éppen annak a rétnek végére, melyet elhagytunk.
A szikla sarkáig előrecsúszva Wells megállapította, hogy a kötelet egyik
ember erősítette meg, aki szárazra ugrott. Hallhattuk a vasmacska foga
hogy súrolja a földet.
Néhány pillanat múlva léptek zaja csikordúlt meg a homokban.
Két ember, a résen átjőve, a kis erdő szegélye felé haladt, egymásután
lépegetve egy lámpás világánál.
Mit kerestek itt? A Black-Rock talán egyik pihenő helye a _Rémület_-nek?
Kapitánya talán élelmiszer- vagy anyag-raktárt halmozott föl itt? Vagy
itt szokta javításait eszközölni, ha szeszélyes utazásai az
Egyesűlt-Államok területének a részére hozták? Oly elhagyatottnak,
embertől elkerűltnek ismerte ezt a helyet, hogy soha sem kellett a
felfedeztetéstől tartania?
– Mit tegyünk? – kérdezte Wells.
– Hagyjuk visszatérni ezeket az embereket és akkor…
A meglepetés elvágta szavam.
A két ember alig harminc lépésnyire volt tőlünk, mikor egyikük
megfordúlt és a kezében levő lámpás fénye arcába hullott.
Ez az arc a két ember egyikének arca volt, akik rám lestek házam előtt a
Long-Streeten. Nem csalódhattam. Megismertem, amint vén cselédem is
megismerte volna.
Ez volt, igenis ez volt a két kém egyike, kiknek nyomát veszítettem.
Semmi kétség: a levél, melyet kaptam, tőlük jött; igen, tőlük jött a
levél, melynek írása azonosnak bizonyúlt Világ Ura vonásaival. Ez is, az
is a _Rémület_ fedélzetén kelt? Igaz, hogy az elsőben foglalt
fenyegetések a Great-Eyryvel kapcsolatosak… s most ismét azt kérdeztem
magamban: mi összefüggés lehet a Great-Eyry és a _Rémület_ között?
Néhány szóval értesítettem Wellset felfedezésemről s feleletűl az csak
ennyit mondott:
– Mindez érthetetlen!
Közben a két ember csak ment a kis erdő felé, sőt szélét elérve beljebb
is hatoltak.
– Csak észre ne vegyék kocsinkat! – mormogta Wells.
– Attól nem kell tartanunk, ha ezek nem hagyják el a fák első sorait.
– És ha mégis… ha észrevennék?
– Visszafutnak, hogy hajóra szálljanak s az lesz az ideje, hogy elvágjuk
őket gépezetüktől…
A tó felől, onnan, ahol a hajó állt, semmi zaj nem hallatszott.
A gödörből kimásztam, átkusztam a sziklarésen s ott álltam meg, ahol a
vasmacska a homokba mélyedt…
A hajó nyugodtan feküdt a kötél végén. Fedélzetén semmi fény, hídján
senki élő… Nem volt-e alkalmas ez a pillanat arra, hogy a hajóra
ugorjunk s ott várjuk be a két ember visszatértét?…
– Strock úr… Strock úr…
Wells hivott vissza. Odasiettem és mellé kuporodtam.
Talán már késő volt arra, hogy a hajót elfoglaljuk, de tán nem is
sikerült volna a kisérlet, ha még mások is vannak rajta?…
Bármint is volt, tény, hogy a lámpás ember és társa ismét megjelentek az
erdő szélén és haladtak a part felé. Bizonyosan semmi gyanusat nem
láttak.
Mindegyikük egy csomaggal megterhelve jött és megállt a parton.
Aztán egyiknek a hangja hallatszott.
– Hé! Kapitány?…
– Itt vagyok! – volt a válasz.
Wells fülembe súgta:
– Hárman vannak…
– Talán négyen – jegyeztem meg én – talán öten vagy hatan.
A helyzet mind bonyolultabbá vált. Túl nagy számu személyzet ellenében
mit tehettünk volna?… Mindenesetre drágán megfizethettük volna a
legcsekélyebb vigyázatlanságot!… Most, hogy a két ember visszatért,
hajóra fognak szállni csomagjaikkal?… Aztán felhúzván horgonyát,
elhagyja a hajó a kikötőt, vagy benne marad napfölkeltéig?… De ha
megindúl, nem veszett-e el számunkra?… Hol találjuk meg ismét?… Hiszen
az Erie-tó elhagyására itt voltak a szomszédos államok útai, vagy a
Detroit-River, mely a Huron-tóba vezetne?… S vajjon kinálkozik-e még ily
kedvező alkalom?… Megjelenik-e még a Black-Rock öbölben?…
– Fel, a hajóra… – szóltam Wellsnek, – mi négyen vagyunk, ön, én, Hart,
Walker… Ezek nem is sejtenek támadást. Meglepjük őket. Isten nevében,
előre!…
Éppen két detektivemnek szóltam, mikor Wells megragadta kezem:
– Figyeljen csak!
A két ember egyike a kötélnél fogva kijjebb húzta a hajót, mely
közeledett a sziklákhoz.
És a kapitány és társai ily szavakat váltottak:
– Minden rendben volt ott?…
– Minden rendben, kapitány.
– Még két csomag maradt?…
– Kettő.
– Egy út elegendő lesz hát, hogy a _Rémület_re hozzuk?…
A _Rémület_! Tehát csakugyan a Világ Urának titokzatos járóműve volt ez?
– Elég lesz egy út… – volt felelete.
– Helyes… Holnap reggel napköltekor indulunk!
Tehát mindössze hárman voltak a hajón, a kapitány és két embere?
A kettő bizonyosan elmegy a csomagokért az erdőbe… Aztán hajóra
szállnak, fekvőhelyükre mennek és elalusznak!… Nem volna-e akkor a
legjobb meglepni őket, mielőtt védelemre gondolhatnának?…
S mert a kapitány szájából hallottuk, hogy hajnal előtt nem indúlnak,
megnyugodtunk, s elhatároztuk, hogy vissza hagyjuk menni a két embert és
ha már elaludtak, hatalmunkba kerítjük a _Rémület_et…
Most már nem is próbáltam megmagyarázni, miért hagyta el a kapitány
tegnap a révet, mielőtt az anyag hajóraszállítását befejezte volna,
amiért aztán kénytelen volt az öbölbe visszatérni. Mindenesetre itt volt
a szerencsés véletlen s csak fel kellett használnunk célunk elérésére.
Féltizenegy volt akkor. E pillanatban lépéseket hallottunk a homokon.
A lámpásos ember megjelent társával, mindketten visszamentek az erdőbe.
Mihelyt elérték a fákat, Wells embereinkhez ment, hogy a haditervet
elmondja, míg én a sziklarés végéig kusztam ismét előre.
A Rémület közvetlen közelemben feküdt a vízen. Amennyire megitélhettem,
csakugyan orsóalakú volt, sem kéményt, sem árbócokat, sem kötélzetet nem
láttam rajta, tehát megegyezett az Uj-Anglia vízeiben észrevett hajóval.
Elfoglaltuk helyünket gödreinkben, miután megvizsgáltuk revolvereinket,
melyekre esetleg szükségünk lehetett.
Öt perc tellett el körülbelül a két ember eltűnése óta s percről-percre
vártuk, hogy feltűnjenek, hátukon a csomagokkal. Szándékunk az volt,
hogy miután hajójukra szállnak, bevárjuk az alkalmas pillanatot s a
fedélzetre ugrunk, de semmi esetre egy óra leforgása előtt, hogy a
kapitány és társai már mélyen alhassanak. Vigyáznunk kellett, nehogy
idejük legyen megindítani a gépezetet a nyílt tó felé, vagy nehogy
lemerítsék a víz alá, mely esetben minket is magukkal rántottak volna.
Nem! Soha egész életpályámon nem éreztem az akkorihoz fogható
türelmetlenséget!… úgy véltem, a két embert visszatartja valaki az
erdőben, vagy megakadályozza őket valami abban, hogy kijöjjenek.
Hirtelen zaj hallatszott, elszabadúlt lovak patkódobogása, valóságos
versenyfutás az erdő szélén!
A mi két lovunk vadúlt meg, elhagyta a tisztást és a part homokján
nyargalászott!
Nyomban utánuk megjelent a két ember és most már minden erejükből futva
közeledtek a hajóhoz…
Semmi kétség: lovaink megjelenése figyelmeztette őket a veszedelemre…
Azt hitték, hogy az erdőben a rendőrség emberei leselkednek rájuk. Hogy
kikémlelik őket és mindjárt el is fogják!… Azért rohantak így a
sziklarés felé s a horgonyt felkapván, a fedélzetre fognak ugrani. A
_Rémület_ villámgyorsasággal eltűnik és mi végkép elvesztettük a
játszmát.
– Előre!… – kiáltottam fel.
S rohantunk le a partra, hogy elvágjuk a két ember útját…
Mihelyt megpillantanak bennünket, eldobják csomagjukat és ránk sütik
revolverüket, megsebesítik Hart Johnt, akit lábán találnak el.
[Illustration: MI IS LÖVÜNK…]
Mi is lövünk, de kevesebb szerencsével. A két futó egy pillanatra sem
áll meg. A sziklarés végére érve, fel sem veszik a horgonyt, hanem
egyenesen a fedélzetre szöknek fel.
A kapitány a hajó orrán áll, kezében revolvere, tüzel és a golyó súrolja
Wellset.
Walker Nab meg én a kötélbe kapaszkodunk és húzzuk. De ha a födélzeten
elvágják a másik végét, a hajó elindúlhat…
A horgony hirtelen kiakad a homokból s egyik ága átfogja derekam, míg
Walkert a rántás földre veti, engem magával visz a horgony, még mielőtt
időm volna kibontakozni… E pillanatban a _Rémület_, motora által hajtva,
szinte előre szökik és teljes sebességével úszik a Black-Rock öblön át.
XIII. FEJEZET. A Rémület fedélzetén.
Mire magamhoz tértem, nappal volt. Derengő fény hatolt át a szűk kabin
vastag ablakán, melyben feküdtem… Hány óra óta lehettem ott: nem tudnám
megmondani. De a nap ferdén beeső sugaraiból úgy látszott: még nem
járhat túlságos magasan az égboltozaton.
Kis matrózágyon feküdtem, egy takaró volt rám dobva. Ruhám, mely egyik
sarokban lógott, megszáradt már. A vasmacska foga által félig
összetépett övem a padlón hevert.
Egyébként nem éreztem, hogy meg volnék sebesűlve, mindössze annyit, hogy
kissé törődött vagyok. S noha elvesztettem eszméletem, bizonyos, hogy
nem gyöngeségem miatt történt. Mivel fejem néha víz alá merűlt, miközben
a horgony magával vonszolt, rövidesen megfulladtam volna, ha nem húznak
idejekorán a _Rémület_ fedélzetére.
És most magam volnék a titokzatos hajón a kapitánnyal és két emberével?…
Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. A black-rocki egész jelenet eszembe
jutott. Hartot egy golyó sebesítette meg és a homokra is zuhant, Wells
szintén megsebesűlt egyik revolverlövéstől, Walker pedig elesett abban a
pillanatban, mikor a horgony vasfoga övemnél fogva magával rántott. S
társaim nem kénytelenek-e azt gondolni, hogy belepusztultam az Erie tó
vízébe?…
Vajjon e pillanatban, hogyan haladt előre a _Rémület_?… Hajóját
automobillá változtatva a kapitány talán a tóval szomszédos államok
útjain szágúldoz?… Ha így áll a dolog, akkor – feltéve, hogy hosszú idő
óta fekszem eszméletlenül, – a teljes gyorsaságával rohanó automobil már
messze járhat… Vagy víz alatt járóvá tette a hajót és most folytatja
útját a tó mélyében?…
Nem, a _Rémület_ hatalmas vízfelűleten úszott. A fény, mely kabinomba
szűrődik, azt mutatta, hogy a készülék nem merült alá. Másrészt pedig
egyetlen zökkenést sem éreztem, mely a szárazföldi úttal okvetlenül
velejárt volna. Eszerint a _Rémület_ nem ment ki a szárazföldre.
Ami azt a kérdést illeti, hogy a hajó még most is az Erie vízén
úszott-e, arra már nem tudtam megfelelni. Hiszen a kapitány követhette a
Detroit-River medrét s eljuthatott akár a Hudson, akár a Felső tóra,
vagy az óriási tóvidék bármely más tavára?… És ezt igen nehezen
ismerhettem volna fel.
Azonban elhatároztam, hogy fölmegyek a fedélzetre. Ha már kinn vagyok,
könnyebben tájékozódhatom. Az ágyból fölkelve, felöltöttem ruhámat,
anélkül, hogy tudtam volna: nem vagyok-e véletlenül lakat alatt is e
kabinban?
Megpróbáltam fölemelni a fejem fölött lévő csapófedelet.
A fedél engedett és én félig kiegyenesedhettem.
Első gondom volt: előre, hátra és jobbra balra széttekinteni a _Rémület_
fedélzetének padlózata fölött.
Mindenfelé a víz sima abroszát láttam! Partot semerre! A látóhatárt az
égboltozat vonala képezte! Hogy tengeren vagy tavon járunk, azt is
meghatároztam csakhamar. Mert nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra
által szétszeldelt víz fel-felcsapott és cseppjei sűrű záporban
hullottak a fedélzetre.
Édes víz volt… valószínűleg az Erie-tó víze.
Hét-nyolc órája lehet mindössze annak, hogy a _Rémület_ elhagyta a
Black-Rock öblöt, mert a nap még csak fele útján volt a zenitnek. S
biztosra vettem, hogy a dátum július harmincegyedike.
[Illustration: KÉT FÉRFI ÁLLT A FEDÉLZETEN.]
És ismerve az Erie hosszát, mely kétszázhúsz mérföld és szélességét,
mely körülbelül ötven mérföldnyi, nem kellett elcsodálkoznom azon, hogy
nem látom partjait, sem a New-York állam felé eső keleti, sem a Kanada
felé eső nyugati oldalon.
E percben két férfi állt a födélzeten, egyik elől, a hajó futását
vizsgálva, a másik hátul a kormánynál. Az elől álló az volt, kiben a
Long-Streeten utánam suhanó egyik kémet ismertem föl, mikor a Black-Rock
partján felfelé haladt.
A másik a lámpást vitte tegnap.
Hasztalan kerestem a harmadikat, akit tegnap hajójukra visszajövet
«kapitány» névvel illettek… Nem láttam sehol.
Megérthetik, mennyire vágytam arra, hogy szemtől-szembe álljak e csodás
gépezet megalkotójával, a _Rémület_ parancsnokával, a titokzatos
emberrel, kinek személyével az egész világ foglalkozott, a vakmerő
feltalálóval, ki nem félt küzdelemre hívni az emberiséget és a Világ
Urának jelentette ki magát!…
Az elől álló férfihoz léptem s egy pillanatnyi hallgatás után
megkérdeztem tőle?
– Hol a kapitány?
Rám se nézett, szemét tovább is félig lehunyva tartotta. Mintha nem
értett volna meg. Holott úgy emlékeztem, tegnap este angolul hallottam
beszélni.
Különben – úgy vettem észre – épenséggel nem nyugtalankodott amiatt,
hogy a födélzetre kerültem. Egyszerűen újra háttal fordúlt felém és
tovább nézte a látóhatárt.
A hajó hátsó része felé haladtam, azzal az elhatározással, hogy
megismétlem a kapitányra vonatkozó kérdésemet. Mihelyt a kormányossal
szemben álltam, az egyik kezével eltolt maga elől s én választ most sem
kaptam.
Nem tehettem egyebet, minthogy békességgel vártam annak megjelenésére,
aki revolver-lövésekkel fogadott bennünket, mikor a _Rémület_
horgonyához közeledtünk.
Volt még elég időm rá, hogy kényelmesen megtekintsem külső alakját a
hajónak, mely most magával visz… ugyan hová?…
A fedélzet és a bordázat fémből valók voltak, de a fémet nem tudtam
felismerni, miféle. Közepe táján félig nyitott csapófedél vezetett abba
a rekeszbe, ahol a gépek működtek, csaknem zajtalan szabályossággal.
Mint mondottam már, se árbóc, se kötélzet, sőt egyetlen zászlórúd sem
volt a hajón. Az orr közelében egy periskop állott, melynek segélyével a
_Rémület_ a víz alatt is tájékozódhatott.
Két oldalán két hosszú domborodást láttam, hasonlót a holland árbócos
hajókéhoz – melyek célját nem tudtam megmagyarázni magamnak.
Elől még egy csapófödél volt, mely valószínűleg azt a fülkét takarta,
ahol a két férfi tartózkodott, mikor a _Rémület_ nem mozgott.
Hátúl egy harmadik ugyanolyan fedél, valószínűleg a még eddig nem
mutatkozó kapitány kabinjába vezetett.