Sőt az a körülmény, hogy a két járóművet egyidőben soha nem jelezték,
némely tekintetben elfogadhatóvá is tette…
És így szóltam magamban:
– Határozottan különös: A Great-Eyry rejtelme után, most ime a bostoni
kikötőé!… Ezzel is csak úgy járunk, mint az elsővel?… Hát csakugyan
titok marad előttünk mind a kettő?…
[Illustration: GONDOLATAIMBA MERÜLTEM.]
Meg kell jegyeznem, hogy az új esemény ismét nagy feltűnést keltett a
közönség körében, mert újra a közbiztonság fenyegetéséről volt szó. A
Great-Eyry dolga következtében csak a Kék-hegyek lakói forogtak abban a
veszedelemben, hogy egy esetleges kitörés vagy földrengés elpusztítja
őket, de most bármelyik egyesült-állami útvonalon, bármelyik amerikai
partvidéken feltűnhet akár az automobil, akár a hajó és valósággal
veszélybe dönthette megjelenésével az unió polgárságának
egyetemlegességét…
Olyan dolog volt ez, mintha valakit a villám csapna meg, derűlt időben,
tehát akkor, midőn a komor ég nem is figyelmezteti az óvatosságra!…
Mihelyt házából kilépett, meglephette a békés polgárt a kikerűlhetetlen
automobil-vezető hirtelen megjelenése… Tessék most már kimerészkedni az
utcára vagy az útra, melyen mintegy lövegek hasogatják a levegőt!… Ezt
hangoztatják az újságok ezrei, melyeket a közönség mohón kapkodott szét…
Nem is lepett meg tehát, hogy e felfedezések óriási izgalmat keltettek
és különösen az én túlságosan hiszékeny vén cselédem természetfeletti
legendákat mesélt az ügyről.
E napon is, ebéd után, miközben az asztalt leszedte, Grad, egyik kezében
a vizes üveggel, a másikban a szalvétával, megállt és szemembe nézve így
szólt:
– Eszerint, uram, nincs hát semmi újabb hír?…
– Nincs – feleltem én – jól tudván mi felől kérdezősködik.
– A gépkocsi nem került meg?
– Nem, Grad.
– Sem a hajó?…
– Az sem… még a legjobban értesűlt újságokban sem!
– És a rendőrség?…
– Az sem tud róla semmit!…
– Akkor, Strock úr, mondja kérem: mire is jó a rendőrség?…
– Ez oly kérdés, amelyet én magam is gyakran felvetettem!…
– No ez aztán megnyugtató dolgocska uram: egy szép napon csak megjön
minden bejelentés nélkül és végigsöpör Washingtonban a Long-Streeten és
a járó-kelők egész sorait tiporja agyon…
– O… Grad, akkor bizony volna remény rá, hogy meg tudnók fogni…
– Azt soha el nem érik, jó uram!…
– Miért nem?
– Mert azt a gépkocsit az ördög vezeti és az ördögöt senki el nem
foghatja!…
Bizonyos, gondoltam magamban, hogy az ördögnek jó széles háta van, s azt
hiszem, csak azért találták ki, hogy a derék, tudatlan emberek nagy
tömege vele tudja megmagyarázni az olyan dolgokat, melyeknek egyéb
magyarázata nincsen! Az ördög gyújtott a Great-Eyryn is tüzet!… Az ördög
verte meg óriási sebességgel a wisconsini automobil verseny összes
részvevőit!…
Az ördög cirkál Connecticut és Massachussets vizeiben is!…
De hagyjuk a gonosznak ezt a földi dolgokba való avatkozását, mely oly
jól megfelel – ezt be kell ismernem – némely kevéssé művelt agynak!…
Kétségtelen volt most már az, hogy valamely emberi lény két oly
gépezettel rendelkezik, melyek gyorsaságra, mind szárazon, mind vizen,
felűlmúlják az általunk ismert legtökéletesebb szerkezeteket is.
És akkor fölmerűl ez a kérdés:
– Miért nem hallani most már felőle?… Attól fél talán, hogy végre mégis
elfogják őt magát és találmánya titkát, melyet bizonyosan meg akar
őrizni, felfedezik?… Ha ugyan – s akarva nem akarva mindegyre erre a
megoldásra bukkant az ember – ha ugyan valamely balesetnek esvén
áldozatul el nem vitte titkát a másvilágra!… Es akkor, ha csakugyan
elveszett, akár a Michigan-tó, akár Uj-Anglia vizében, hogyan
fürkészszük ki csak nyomát is?… Tehát eltűnt volna, mint egy meteor,
mint egy csillagtöredék, mely átcsap az űrön, és ezer év múlva legendává
válik, melyet a jó Gradok szívesen mesélgetnek!
Amerika lapjai, majd később az európaiak is, egy ideig foglalkoztak
ezzel az eseménnyel. Cikk-cikkre halmozódott! Hamis hír hamis hírrel
váltakozott! A két kontinens közönsége csodálatos érdeklődést tanúsított
– ami egyébként könnyen érthető is. Ki tudja, némelyik európai állam nem
féltékenykedett-e Amerikára, mert éppen annak partjait választotta
gyakorlatai színteréül a titokzatos föltaláló, aki, ha véletlenül
amerikai is: talán megajándékozza országát e zseniális találmánnyal?… S
vajon ily készülék birtoka, akár ingyen jutott hozzá az Egyesült-Államok
kormánya a feltaláló hazafisága révén, akár bármely magas áron: nem
biztosít-e az Uniónak elvitázhatatlan fölénye minden nagyhatalommal
szemben?…
S elsőnek a _New-York Herald_ adott ki ez ügyben egy hatalmas
visszhangot verő cikket, tizedikén. Összevetve az Egyesült-Államok
leggyorsabb cirkálóinak sebességét ez új gépezetével, kimutatta, hogy
ennek segítségével Amerikából, ha az Unió a titokzatos szerkezet
birtokosává lenne, csak három napi távolságra volna Európa, míg ellenben
Európából még mindig öt napi út vezetne Amerikába.
Ha a rendőrség már a Great-Eyry tüneményeinek okát is fürkészte, most
nem kevésbbé ösztökélte a vágy, hogy felvilágosítást szerezzen a
titokzatos feltalálóról, akiről már semmi hír nem érkezett. Erre a
beszédtárgyra Ward úr szívesen vissza-visszatért. Főnököm – tudom, nem
mintha a legcsekélyebb mértékben is bánatot akart volna okozni nékem –
gyakran tett célzást carolinai vállalkozásomra, annak sikertelenségére,
meg lévén róla győződve különben, hogy a kudarc nem az én hibámból
eredt… Ha a falak túlmagasak és létra nélkűl meg nem mászhatók, s ha
létra nincsen, okvetlenűl bizonyos, hogy nem lehet a falakra feljutni…
ha csak rést nem vágunk rajta…
[Illustration: A KÖZÖNSÉG CSODÁLATOS ÉRDEKLŐDÉST TANUSÍTOTT.]
Mindamellett Ward úr sokszor mondotta:
– Egy szó, mint száz, szegény Strock, ön kudarcot vallott, úgy-e bár?
– Kétségkívűl, Ward úr, de bárki más szintén kudarcot vallott volna az
én helyemben… Az egész dolog költség kérdése… Hajlandó kegyed azt
rendelkezésemre bocsátani?…
– Sebaj, Strock, sebaj s remélem nyílik alkalom arra, hogy derék
főfelügyelőnk kiköszörűlje a csorbát!… És lássa, itt van ez az automobil
és hajó-ügy, ha ezt tisztázni tudná, milyen fényes elégtételt, milyen
boldog megelégedést szerezhetne magának!…
– Csakugyan, Ward úr, tessék hát kiadni a parancsot, hogy megkezdjem
munkámat…
– No, ki tudja Strock!… Csak várjunk… várjunk még…
Így álltak a dolgok, mikor június tizenötödikén reggel a posta
megérkezte után Grad egy levelet hozott be, egy ajánlott levelet,
melynek postaköltségét nekem kellett kifizetnem.
Rátekintettem a címzésre, melynek írása ismeretlen volt előttem. Két
nappal előbbről kelt és Morganton bélyegzője volt ráütve.
Morgantonból jön a levél?… Nem kételkedhettem, hogy csak Smith Éliás
írhatta.
– Igen, igen – mondtam vén cselédemnek – Smith úr írta… Csak tőle jöhet…
Ő az egyetlen ember, akit Morgantonban ismerek… S ha ír, akkor bizonyos
– mert, úgy állapodtunk meg, benne – hogy valami fontos dolgot akar
közölni velem…
[Illustration: STROCK OLVASSA A FENYEGETŐ LEVELET.]
– Morganton?… – ismételte Grad. – Nem ebben a városban gyújtotta meg az
ördög a pokol tűzét?…
– De bizony ebben, Grad.
– Remélem, csak nem megy el újra oda?
– Miért ne?
– Mert a vége csak az lehet, hogy ott reked a Great-Eyry kazánjában, s
én nem szeretném, ha ez megtörténnék.
– Legyen nyugodt, Grad, előbb azt kell megnéznünk, miről is van
egyáltalán szó.
Feltörtem az igen vastag papirú boríték pecsétjeit. A pecsétek vörös
viaszból voltak, s valami cifra paizsokat ábrázoltak, fölöttük három
csillaggal.
Kivettem a levelet borítékából. Egyetlen lapból állt, mely négyrét volt
hajtogatva s írás csak egyik oldalán állott.
Első gondom az volt, hogy az aláírást elolvassam.
De aláírása a levélnek: nem volt… Csak két nagy kezdőbetű az utolsó sor
alatt…
– Ez a levél nem a morgantoni polgármestertől való… – jegyeztem meg én.
– Hát kitől?… – kérdezte Grad, akit asszony s egyszersmind vénasszony
volta kétszeresen kiváncsívá tett.
Miközben az aláírás helyén álló nagy betűket nézegettem, így szóltam:
– Én Morgantonban, se másutt nem ismerek olyan embert, akinek neve ilyen
betűkkel kezdődnék!
Az írás erőteljes volt, vastag és vékony vonalai szabályosan váltakoztak
– mindössze húsz sor volt az egész.
Ime a levélnek másolata, melynek eredetíjét gondosan megőríztem. A
kelet, legnagyobb meglepetésemre a Great-Eyryt jelölte meg a levélíró
tartózkodási helyéül:
Great-Eyry, a Kék-hegyekben, június 13.
(Észak-Karolina.)
Strock úrnak, a rendőrség felügyelőjének
Washington, Long-Street 34.
Uram!
Ön arra vállalkozott, hogy a Great-Eyry belsejét átkutatja.
El is jött, április huszonnyolcadikán Morganton polgármestere és két
vezető kiséretében.
Felhatolt a sziklaövig és megkerűlte a falakat, melyek túlmagasak és így
megmászhatatlanok.
Ön rést keresett, de nem talált.
Tudja meg tehát; senki be nem hatolhat a Great Eyrybe, de aki behatol,
nem távozhatik onnan.
Ne próbálja megújítani kisérleteit, mely másodízben csak úgy nem
sikerűl, mint először és önre nézve súlyos következményekkel járhat.
Fontolja meg hát ezt a figyelmeztetést, különben szerencsétlenség éri!
_V. U._
VII. FEJEZET. A harmadik titokzatos esemény.
Mindjárt be kell vallanom, hogy igen elcsodálkoztam ezen a levélen.
Csupa _ah_ meg _oh_ hagyta el ajkamat.
A vén cseléd csak nézett rám – nem tudta mire vélje viselkedésemet.
– Rossz hírt tetszett talán kapni?…
Grad e kérdésére – mert semmi titkom nem volt e vén cseléd előtt – azzal
feleltem, hogy felolvastam neki a levelet elejétől végéig.
Grad nagy nyugtalansággal hallgatta meg az írást.
– Valaki rám akar ijeszteni – szóltam vállvonva.
– Ha ugyan nem az ördög maga, mert ez a levél az ördög birodalmából jön!
– tette hozzá Grad, aki mindig hajlandó volt az ördög kezének nyomát
fürkészni az emberi dolgokban.
Magamra maradva másodszor is átfutottam ezt az annyira váratlanul
érkezett levelet, és némi gondolkodás után arra a meggyőződésre
jutottam, hogy rossz tréfa lehet pusztán. Nincs semmi kétség… Kalandomat
mindenki ösmerte… Az újságok részletesen leírták, miként indúltam
vállalkozásom kivitelére Észak-Karolinába, miként próbáltam behatolni a
Great-Eyry szikla-övébe, s mindenki tudta azt is: miért vallottam
kudarcot Smith Éliással egyetemben… Valami rossz tréfálkozó aztán, –
amilyen igen sok akad mindenütt, még Amerikában is, – tollat fogott és
hogy csúfolódjék, megírta ezt a bolond levelet.
Valóban, ha feltételezzük is, hogy a Great-Eyry medencéje menedékűl
szolgál valamely gonosztevő-bandának, melynek érdekében van, hogy a
rendőrség fel ne fedezze rejtekét – akkor sem követhette el egyik tagja
sem ezt a vigyázatlanságot. Nem kellett-e óvakodniok attól, hogy a
rendőrség egyáltalán megtudja rejtekük létezését?… Nem volt-e ez a levél
ösztökélés arra, hogy a rendőrügynökök újabb és újabb kutatásokat
eszközöljenek a Kék-hegyek e tájékán?… Ha arról van szó, hogy gyanús
emberek egy csoportját elfogjunk, végre mégis csak utólérjük őket!… A
melinit, vagy dinamit csak útat nyít a sziklafalba… De igaz: – hogy is
juthattak be oda maguk a gonosztevők is, ha nincs oly rés, melyet mi nem
vettünk észre?… Bármint álljon is a dolog, s még ha e feltevést valónak
fogadnók is el: soha egy gonosztevőnek sem jutott volna eszébe ily
bolond gondolat, hogy ezt a levelet megírja!…
Az egyetlen magyarázat tehát ez volt: a levél vagy egy csaló vagy egy
bolond kezétől származott s véleményem szerint nem volt érdemes sem
nyugtalankodnom miatta, sem foglalkoznom vele.
S bár egy pillanatra az jutott eszembe, hogy értesítem róla Ward úrat,
de azután mégis csak elhatároztam, hogy nem teszem.
Bizonyos, hogy semmi fontosságot nem tulajdonítana neki. Mindamellett
nem téptem el s csak úgy találomra íróasztalom egyik fiókjába dobtam. Ha
még ilyesfajta levél érkezik, ugyanezen nagy betűkkel aláírva: melléje
teszem azt is, és ügyet sem vetek rájuk.
Néhány nap minden különösebb esemény nélkűl telt el, szokásomhoz híven
be-benéztem a rendőrség palotájába. Volt néhány befejezésre váró
megbízatásom, semmi jel nem mutatott arra, hogy a közel jövőben el kell
hagynom Washingtont. Igaz ugyan, hogy mi a rendőrséghez tartozó emberek
sosem tudjuk, mit hozhat a holnap. Mindennap akadhat olyan «eset»,
melynek következtében kénytelenek vagyunk átszágúldozni az
Egyesült-Államok egész terűletén, az Orégontól Floridáig, Mainetől
Texasig!
– És – ez a gondolat gyakran fordúlt meg a fejemben – ha új megbízást
kapok s abban sem tudok nagyobb sikerrel eljárni, mint a Great-Eyry
ügyben, akkor nem marad hátra más, mint lemondanom s nyugdíjaztatnom
magam!…
Ami pedig a titokzatos gépészt, vagy gépészeket illeti: arról vagy
azokról nem volt semmi hír. Tudtam, hogy a hatóságok elrendelték az
útak, folyók, tavak, valamennyi amerikai víz szemmeltartását. De vajjon
egyáltalán lehetséges-e, egy oly hatalmas földdarab eredményes őrizete,
mely a hatvanadik délkörtől a százhuszonötödikig terjed, s a harmincadik
szélességi foktól a negyvenötödikig?… Amerikát egyik oldalán a Csendes
Óceán, a másikon a hatalmas mexikói öböl határolja, mely keleti és déli
partjait mossa – ez oly óriási terűlet az eltűnt titokzatos hajó
számára, melyen akár mindörökre rejtve maradhat…
Azonban, ismétlem, sem az automobilt, sem a hajót nem pillantották meg
sehol, pedig, mint tudják utolsó megjelenéseiből, feltalálójuk nem
kereste éppen a néptelenebb helyeket: hiszen a wisconsini úton a
nemzetközi verseny alkalmával szágúldott végig s a vízen is Boston
partvidékén tűnt fel, melyet állandóan ezer meg ezer hajó látogat!…
Ha tehát ez a feltaláló nem pusztúlt el – ami egyébként lehetséges volt
– akkor most vagy Amerikától távol tartózkodik valahol, talán az ó-világ
tengereiben, vagy pedig elrejtőzött egy olyan helyen, melyet csak ő
ismer, ha a véletlen rá nem segit bennünket!
– Eh! – mondtam gyakorta magamban – ha titkos és megközelíthetetlen
rejtekhelyet keres, akkor ez a szinte mesebeli feltaláló keresve sem
találhat jobbat a Great-Eyrynél!… Igaz ugyan, hogy sem automobillal, sem
hajóval oda be nem juthat!… Csak a hatalmas szárnyú ragadozó madarak, a
sasok, a keselyűk üthetnek odafenn tanyát!
Meg kell jegyeznem, hogy Washingtonba való visszatérésem óta lángkévék
újabb megjelenése nem zavarta meg a kerület lakosságának nyúgalmát. S
mivel Smith Éliás sem írt, ebből joggal következtethettem, hogy semmi
rendkívűli a Great-Eyry vidékén nem történt. Minden jel arra mutatott,
hogy a két különös ügy, mely annyira felizgatta a közkiváncsiságot, sőt
a publikumban nyugtalanságot is keltett, – teljesen feledésbe fog
merűlni.
Június tizenkilencedikén reggel nyolc óra tájt a rendőrségre akartam
menni, midőn kapumon kilépve két embert vettem észre, akik szokatlan
figyelemmel kisérték személyemet. De mert nem ismertem őket, ügyet sem
vetettem rájuk, s ha mindamellett figyelmet fordítottam az ügyre, csak
azért történt, mert a jó Grad hazatértemkor beszélt felőle.
Vén cselédem néhány nap óta azt látta, hogy két ember leselkedik rám az
útcán, fel és alá jár házam előtt és követ, valahányszor a Long-Streeten
felfelé haladok, hogy a rendőrségi palotába menjek.
– Bizonyos abban, amit mond? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy bizonyos vagyok benne… és csak tegnap is, hogy hazafelé
tetszett jönni, az a két ember a kapuig folyton sarkában volt.
– Lássuk csak, Grad, nem tévedés ez?…
– Dehogy tévedés, jó uram…
– Ha találkoznék azzal a két emberrel, megismerné őket?…
– Meg bizony!…
– Ejnye, ejnye, édes Grad – feleltem neki nevetve, – magának valóságos
rendőrszimatja van… Előbb-utóbb még be kell soroztatnom az embereim
közé…
– Csak tréfálkozzék, Strock úr, csak tréfálkozzék!… Nekem még jó szemem
van és semmi szükségem okuláréra, ha az emberek veséjébe akarok látni!…
Semmi kétség: leselkednek önre és nagyon jól cselekednék, ha néhány
rendőrt küldene a fickók után…
– Igérem is, Grad, – feleltem én, hogy eleget tegyek a vén cseléd
kivánságának – s a detektivjeim majd megmondják, mit kell tartanom
ezekről a gyanús emberekről.
Alapjában azonban semmi komolyságot nem tulajdonítottam Grad közlésének.
Mindamellett hozzátettem:
– Ha majd távozom hazulról, jobban szemügyre veszem a járókelőket.
– Okosan is teszi, Strock úr!…
Grad képzelgését könnyen felébreszthette akármi csekélység, ezért nem is
gondoltam többé beszédére.
– Ha újra meglátom őket – ismételte a vén cseléd, majd szólok, mielőtt
Strock úr elhagyná a házat…
– Természetes…
S félbeszakítottam a beszélgetést e tárgy felől, mert előre láttam: ha
folytatjuk, Grad végre biztosít róla, hogy maga Belzebub s egy pokollakó
kollegája leselkedik rám.
A két következő napon azt tapasztaltam, hogy senki sem les utánam, sem
menet, sem jövet.
Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Gradnak tévednie kellett.
Azonban június tizenkilencedikén délelőtt a lépcsőn oly gyorsan
lesietve, amennyire ezt kora és elvénhedt teste megengedte, ime Grad,
rohan be ajtóstúl szobámba és lihegve így szól:
– Uram!… uram!…
– Mi baj, Grad?…
– Itt vannak!…
– Kik?… – kérdeztem tőle, minden egyébre gondolva, csak a «kémkedésre»
nem, melynek tárgya állítólag én magam lettem volna.
– A két kém…
– Ahá, az a két pompás fickó?
– Az az… ott lenn az útcán, szemben az ablakkal, s megfigyelik a házat
és várják, hogy Strock úr kimenjen!
A jobboldali ablak mellé léptem s csak kissé fellebbentettem a függönyt,
nehogy figyelmüket esetleg magamra irányítsam.
Valóban két embert pillantottam meg az utcán.
Két alacsony termetű, széles, izmos embert, körülbelűl harminc-negyven
esztendősek lehettek, öltözetük olyan volt, mint a falusi embereké
rendesen: széles karimájú nemezkalap, durva gyapjú nadrág, vastag cipő;
kezükben botot tartottak.
Semmi kétség: makacsul egyre házam kapuját és ablakait nézegették.
Aztán, néhány szót váltva egymással, tíz-tizenkét lépéssel odébb mentek,
majd ismét visszajöttek, hogy állásukat elfoglalják.
– Ezek azok az emberek, akiket maga már észrevett, Grad?… – kérdeztem a
vén cselédemtől.
– Bizonyos vagyok benne!
Most már csakugyan nem hihettem, hogy Grad téved, s igéretet tettem
magamban, hogy az ügyet felderítem. Nem akartam én magam követni a két
kémet, mert nyomban felismertek volna, s mit használ akkor, ha egyenesen
hozzájuk fordúlok felvilágosításért? Elhatároztam, hogy még aznap egy
titkos rendőrt állítok házam elé, s ha este vagy másnap visszajönnek,
nyomukat követni fogja… Elkiséri őket oda, ahová menni fognak és végre
megállapítja kilétüket.
Vajjon most azért vártak-e rám, hogy a rendőrségi palotáig utánam
jöjjenek?… Ezt mindjárt meg fogom látni, s ha megteszik, talán alkalmunk
lesz felajánlani nékik vendégszeretetünket, melyet nem köszönnek majd
meg.
Fogtam kalapomat s míg Grad az ablak mellett állott, lementem,
kinyitottam a kapút és kiléptem az utcára.
A két ember nem volt már ott.
De személyleirásuk oly jól emlékezetembe vésődött, hogy el nem
mosódhatik onnan.
Noha kerestem, kutattam, azontúl sehol sem pillanthattam meg őket.
E naptól fogva sem én, sem Grad, nem láttuk a gyanús alakokat a ház
előtt, s útközben sem találkoztam velük.
Talán – így gondolkodtam – ha valóban kémkedtek utánam, most, mivel
megtudták felőlem, amit tudni akartak, miután saját szemükkel láttak –
abbanhagyták a dolgot, s én végűl oly kevés figyelmet fordítottam rá,
mint a V. U. betűkkel aláírt levélre.
De a közkiváncsiságot ismét felébresztette egy esemény, és pedig igen
különös körűlmények között.
Helyesen cselekszem, ha ismét rámutatok, hogy az újságok nem beszéltek
már olvasóiknak a Great-Eyry tüneményeiről, melyek nem ismétlődtek.
Éppen így hallgattak a rejtelmes automobil és hajó felől, melynek
legjobb titkos rendőreink sem tudtak nyomára akadni. S valószínűleg
mindez feledésbe merűlt volna, ha egy újabb esemény emlékezetbe nem
idézi őket.
Az Evening Star június huszonkettedik számában ezer meg ezer olvasó
láthatta a következő cikket, melyet másnap az összes napilapok közöltek:
«A Kirdak-tó, mely Kanzasban, az állam főhelyétől, Topeka városától,
nyolcvan mérföldnyire fekszik, kevéssé ismert tavaink egyike. Azonban
megérdemli a legnagyobb figyelmet, s bizonyára fel is fogja kelteni,
mert igen különös dolgok mentek végbe rajta.
Ez a tó, mely hegyek közé van zárva, úgy látszik, semmi összeköttetésben
nincs az Egyesült Államok vízrajzi hálózatával. Amit párolgás által
veszít, azt a Kanzas e részében előfordúlni szokott bőséges esők
pótolják ki ismét.
A Kirdak felülete hetvenöt négyzetmérföld. Hegyei közé zárva, csak igen
nehezen közelíthető meg néhány sziklaszoroson át. Mindamellett több falú
épűlt partján. Mert nagy bőségben szolgáltat halat, s halászbárkák
barázdálják minden irányban.
Tegyük még hozzá, hogy a Kirdak mélysége igen változó. A partok mentén
sem csekélyebb ötven lábnál. Csaknem hegyesen végződő szirtek képezik a
vízmedence keretét. A szél által felkavart hullámok gyakran nagy erővel
csapkodják partvidékét, s a borús-ködös idő és a felhőszakadásszerű esők
miatt a halászok gyakran járnak rajta szerencsétlenül. A tó víze, mely
már a part mentén elég mély, még mélyebbé válik a tó közepe felé, ahol a
mérő-ón néha csak háromszáz lábnál ér feneket.
Tiszta, áttetsző víz tölti meg a tó medencéjét. Természetesen semmiféle
tengeri hal elő nem fordúl benne, hanem csuka, sügér, pisztráng, ponty,
gobhal és ángolna csodálatos mennyiségben, és rendkívűl szép
példányokban található benne.
Érthető ebből, hogy a halászat a Kirdak mellett erősen űzött mesterség.
Több ezerre becsülhetjük a környékén lakó halászok, s több százra a
halászbárkák számát. E flottillához még hozzáadandó néhány
személyszállító gőzhajócska, melyek a tóparti községek közti forgalmat
bonyolítják le. A hegyek övén túl vasútak hálózata húzódik, mely
megkönnyíti a halászipar termékeinek terjedését Kanzasban és a
szomszédos államokban».
A tó eme leírása szükséges az elmondandó események megtérésére.
S ime, mit mondott el az Evening Star a szenzációs cikkben:
«Egy idő óta a halászok azt vették észre, hogy a víz felszínén
megmagyarázhatatlan zavarok mutatkoznak. A tó síkja néha-néha
fölemelkedik, mintha a mélyből hullám csapna föl. Ha semmi szél sincs,
teljesen nyúgodt időben is észlelhető ez a felület-változás tajtékzás
kiséretében. Amint a halászbárkákat ez a hullámzás oldalba kapja, nem
tudják helyes útirányukat megtartani, egymáshoz verődnek, csaknem
elsűlyednek és súlyos sérüléseket szenvednek.
Annyi bizonyos, hogy a víz háborgása a Kirdak legalsóbb rétegeiből
származik, amely tüneménynek különböző magyarázatait keresték.
Mindenekelőtt azt a kérdést vetették fel, hogy e zavar nem földrengési
mozgásoktól ered-e, melyek a tó fenekét a belső erők következtében
megváltoztatják. De ezt a föltevést el kellett vetni, mikor azt
észlelték, hogy a háborgás nem helyhez kötött, s a tó egész területére
kiterjed, nyugatra épúgy, mint keletre, délre csakúgy, mint északra,
mind közepén, mind szélén – majdnem azt lehetne mondani, hogy
szabályosan, ami földrengésnek, vulkanikus hatásnak eszméjét eleve
kizárja.
Csakhamar másik föltevéshez folyamodtak. Talán valamely tengeri szörny
háborgatja ily veszedelmesen a Kirdak-tó vízét!… De, hacsak ez a
szörnyeteg nem itt a tóban született és nevelődött óriási naggyá, – ami
alig tételezhető fel, – akkor másünnen kellett beszármaznia a Kirdak
vízébe. De a Kirdaknak semmi más vízzel nincs közlekedése… Az a
magyarázat, hogy földalatti csatornái volnának, melyek összeköttetésbe
hozná a Kanzas egyéb vízeivel – nem állhatja meg helyét. Ilyesvalami még
elfogadható lett volna, ha Kanzas állam az Atlanti, vagy a Csendes Óceán
mellett, vagy a Mexikói öböl közelében feküdt volna. De nem! erről szó
sincs: a Kirdak központi tó, s valamennyi amerikai tótól nagy távolságra
van.
Egyszóval a kérdés nem látszik könnyen megoldhatónak és könnyebb az
okvetlenül hamis magyarázatokat megcáfolni, mint az igazságot
kideríteni.
[Illustration: A HALÁSZBÁRKÁK ÖSSZEVERŐDNEK…]