lehetetlen, nem az a legelfogadhatóbb-e, hogy egy vízalattjáró hajó
úszik a tó mélységeiben?… Hiszen van manapság nem egy ilyenfajta
készülék… És éppen Bridgeport kikötőjében Connecticutban néhány éve,
hogy vízrebocsájtottak egy hajót, a _Protector_ nevűt, mely vízen, víz
alatt és szárazon tudott mozogni… Egy Lake nevű feltaláló állította
össze; két motorral volt ellátva: egy elektromossal, mely hetvenöt
lóerejű volt és két ikercsavart hajtott és egy petroleumost, mely
százötven lóerőt fejtett ki. Azonfelül egy méter átmérőjü kerekei
voltak, melyek lehetségessé tették, hogy országúton épúgy gördülhessen
tova, mint a tengerfenéken.
E feltevés talán helyes, de ha elfogadjuk, hogy a megfigyelt
felületzavarok egy Lake-rendszerű, talán tökéletesített kivitelű
vízalatt járó cirkálása által idéztetnek elő, még mindíg fennáll az a
kérdés: Hogy juthatott a Kírdak-tóra?… Mily földalatti úton érkezett
oda?… Ismételjük, hogy e minden oldalról hegyek által körűlvett tó épp
oly megközelíthetetlen bármely hajó, mint a tengeri szörnyeteg számára.
Erre a kérdésre nem tudunk feleletet adni, s így még a legelfogadhatóbb
föltevés is az marad, hogy efféle vízalattjáró gépezet jár a Kirdakon,
és hozzá tesszük: egyetlenegyszer sem mutatkozik napközben a víz
felületén. Ez most már kétséget sem szenved, azok után, amik június
húszadikán történtek.
E napon a _Markel_ nevű hajócska, mely összes vitorláit kibontva haladt
északnyugat felé, valamely a vízben úszó idegen testbe ütközött.
Bizonyos, hogy sem zátony, sem szikla azon a helyen nincsen, mert a
mérő-ón nyolcvan-kilencven lábnyi mélységet mutat ott.
A hajócska, melynek hátsó bordáit így megtámadták, csaknem elsűlyedt,
mert sok víz tódúlt bele. De sikerűlt a rést betömni s a _Markel_
bejuthatott a legközelebbi kikötőbe, mely onnan három mérföldre feküdt.
Miután a _Markel_ terhét kirakták s a hajócskát a partra vonták, a
sérűlést kivűl-belűl megvizsgálták s minden jel arra vallott, hogy a
_Markel_ valóságos sarkantyúdöfést kapott.
Ha ezt már megállapították, lehetetlen tagadni egy víz alatt járó hajó
jelenlétét a kirdaki vízekben, ahol óriási sebességgel mozog ez a
gépezet.
De most már megtehetjük ezt a megjegyzést is: föltéve, hogy csakugyan
ilynemű gépezet juthatott a tó belsejébe, mi keresni valója van ott?…
Alkalmas hely kisérletei folytatására?… S miért nem mutatkozik az a
gépezet a felületen s miért érdeke, hogy ismeretlen maradjon?…»
És az _Evening Star_ cikke e mondatokkal végződött:
«A rejtelmes automobil után jött a rejtelmes hajó.
A rejtelmes hajó után következik a rejtelmes vízalattjáró.
Azt következtethetjük-e, hogy mindhárom egy föltalálótól származik s a
három voltaképp egyetlen gépezetet képez?»
VIII. FEJEZET. Minden áron.
A titoknak valóságos megnyilatkozása volt ez utóbbi megjegyzés; óriási
hatást keltett és e megoldást egyhangúan el is fogadta a közvélemény.
Miután az elméknek meg van már hajlandósága a rendkívűli, sőt gyakran a
lehetetlen iránt, senki sem kételkedett benne.
Nem csak egyazon feltaláló, de egyazon gépezet volt ez.
De mégis: hogyan történhetett a gyakorlati kivitelben az automobilnak
hajóvá, majd tenger alatt járó zárt helyiséggé való átalakulása?… Tehát
oly helyváltoztató készülékről van szó, mely alkalmas a földön, vízen és
víz alatt járásra egyaránt!… Nos, még csak az hiányzott belőle, hogy a
levegőben repülni is tudjon!
De az egész ügyben semmi irányitó fonalunk nem volt s mindaz, amit
megállapítottak, amire számos tanúbizonyság akadt: igen, igen különösnek
látszott.
A közönség, mely már beleúnt az utóbbi napok találgatásaiba, ismét
élénken érdeklődött a dolog iránt.
Mindenekelőtt az ujságok ezt az igen helyes megfigyelést jelentették:
Föltéve, hogy három külön szerkezet van benne, mind a hármat ugyanazon
rendkívűli erejű motor hajtja, mely felűlmúlja az általunk ismert összes
motorokat. Ez a motor bebizonyította kitünőségét – és mily módon
bizonyította be!… Hiszen másfél mérföldnyi sebességet ért el
másodpercenként.
Nos: e gép megalkotójától okvetlenül meg kellett venni titkát, – minden
áron. Hogy három motora volt-e a készüléknek vagy csak egyetlenegy, mely
földön, vízen és víz alatt tovamozgatta: az mellékes körűlmény.
A dolog tehát úgy állt, hogy meg kellett szerezni a motort, mely ilyen
eredményeket mutat fel s ki kell aknázni kitünő tulajdonságait egész
terjedelmükben.
Bizonyos, hogy a többi államok nem fognak semmit elmulasztani arra, hogy
birtokába kerűljenek egy oly találmánynak, mely annyira fontossá válhat
a hadseregben és a tengerészetben. Megérthető, mily nagy előnyöket
szerezhetne magának ebből akármelyik nemzet szárazon és vízen!… Hogy
akadályozza meg romboló hatását az ellenfél, ha nem tudja utólérni?…
Tehát milliók árán is meg kell szerezni; és Amerika valóban nem vehetné
jobb hasznát a maga millióinak.
Így okoskodott a hivatalos világ és a nem hivatalos is.
A hírlapok hatalmas cikkeket írtak az izgalmas témáról.
És természetes, hogy Európa sem akart ily körűlmények között elmaradni
az Egyesült-Államok mögött.
De ahhoz, hogy megvegyék a találmányt szükséges az is, hogy a feltalálót
felleljék és ebben már nagy nehézségek mutatkoztak.
Hiába kutatták fel a Kirdak-tavat s hiába járt a buvár-ón a vízek
mélyében!…
Azt kellett-e ebből következtetni, hogy a tenger alatti hajó már nem jár
a mélységekben?… Ez esetben hogyan távozott onnan?… De az is igaz:
hogyan ment oda egyáltalában?…
Megoldhatatlan probléma!
És azután nem mutatkozott sehol: sem mint automobil az Egyesült-Államok
útjain, sem mint hajó az amerikai partvidékeken.
Ward úrnál tett látogatásaim alkalmával többször is beszéltünk erről az
ügyről, amely állandóan foglalkoztatta a rendőrfőnököt. Folytassák-e a
kiküldött rendőrbiztosok az eddig eredménytelenül tett kutatásokat?…
Június 27-én reggel a rendőrség palotájába hívattak s mikor szobájába
léptem, Ward úr így szólt hozzám:
– Nos, Strock, most itt az alkalom, hogy kiköszörűlje a csorbát…
– A Great-Eyry dolgában szenvedett kudarcomat méltóztatik gondolni?…
– Azt.
– S mi volna az az alkalom? – kérdeztem én, jól tudva, hogy főnököm
komolyan beszél.
– Lássuk csak – folytatta Ward úr – nem szeretné-e felfedezni a
három-egy készűlék feltalálóját?…
– És ön még kételkedhetik ebben, Ward úr?… – kiáltottam fel. – Csak adja
meg a parancsot, hogy útnak induljak s én a lehetetlent is megteszem,
hogy vállalkozásom sikerüljön!… Bár azt hiszem, hogy nehéz dolog lesz…
– Valóban, Strock, úgy van; sőt tán nehezebb is, mint a Great-Eyrybe
való behatolás!
Bizonyos dolog, hogy Ward úr szívesen hánytorgatta utóbbi vállalatom
kudarcát, – igaz, hogy minden rossz akarat nélkül, inkább csak tréfásan
emlegette. Jól ismert különben s tudta, hogy semmire jobban nem
vágyakoztam, mint az először teljesen meddő kisérlet megismétlésére.
Csak újabb parancsra vártam.
Ward úr azután legbarátságosabb hangján ígyszólt hozzám:
– Tudom, Strock, ön mindent megtett, ami erejétől tellett és semmit sem
vethetek szemére… De most már nem a Great-Eyryről van szó… Amely napon a
kormány be akar hatolni e hegybe, elegendő lesz, ha rászán némi
költséget… néhány ezer dollárral eléri a célját.
– Így vélekedem én is…
– Azonban – tette hozzá Ward úr – azt hiszem hasznosabb, ha kezünket
arra a furcsa személyre tesszük rá, aki folyton kisíklott eddig körmeink
közül… Ez a rendőrség kötelessége és pedig minden jó rendőrség helyesen
felfogott kötelessége!…
– A jelentések nem szólnak róla újra?…
– Nem, és ámbár jogosan hisszük, hogy a Kirdak-tó vízében forgolódott;
lehetetlen fellelni nyomát. Csakugyan azt a kérdést kell feltennünk,
hogy sok rejtelmes tulajdonsága mellett, még a láthatatlansággal nem
rendelkezik-e ez a gépész-Proteus!
– Minden esetre, ha ezzel az adománnyal nem is rendelkezik – feleltem én
– valószínű, hogy csak akkor pillantatja meg magát, amikor ez neki
tetszik.
– Helyes, Strock és véleményem szerint nincs más mód arra, hogy ezzel a
különccel végezzünk, mint az, hogy olyan árat kináljunk gépéért, amelyet
vissza nem utasíthat.
Ward úrnak igaza volt.
A kormány is ebben az értelemben fog kisérletet tenni arra, hogy
tárgyalásba bocsátkozzék e «nap hősével» – (megérdemelte-e jobban ezt a
címet valamikor is emberfia?…) A sajtó segítségével elérjük, hogy a
különös személyiség meg fogja tudni, mit akarnak tőle… Meg fogja ismerni
a kivételes feltételeket, melyeket felajánlanak neki, ha titkát
elárulja.
– És valóban – mondta ki a határozatot Ward úr – másként hogyan lehetne
hasznára a találmány, ha csak ő maga használhatja?…
– Nem helyesebb-e, hogy ha drágán eladja?… Semmi okunk arra a
feltevésre, hogy az ismeretlen gépész gonosztevő, aki gépe gyorsasága
által minden üldözés elől menekülni akar és tud!
Most már, amint főnököm értesített róla: magasabb helyen elhatározták,
hogy más eszközöket alkalmaznak az ügy sikere érdekében. Az őrség,
melyet számos rendőrbiztos gyakorolt, az útakon, folyókon, partok
mentében, tavakon, sőt a szomszédos partvidékeken is: semmi eredménnyel
nem járt. És ha a feltaláló gépével nem veszett el valamely veszedelmes
vállalat közben – ami esetleg megtörténhetett – akkor annak oka, hogy
nem láthatták többé, csak abban kereshető, hogy értett ahhoz, miként
tűnjön el a kiváncsiak szeme elől… A _Markel_ esete óta a Kirdák-tavon
semmi hír nem érkezett a rendőrségi palotába és az ügy egyetlen lépéssel
sem jutott előre. Ezt ismételgette egyre Ward úr előttem s nem is
igyekezett rossz kedvét leplezni.
Igen! Rossz kedvét, csalódását, egy szóval tehetetlenségét. Hiszen egyre
nehezebben tudja megóvni a közbiztonságot! Tessék üldözni az olyan
gonosztevőket, akik földön és vízen egyaránt utólérhetetlenek… Tessék
utánuk menni a víz alá! És ha majd a kormányozható léghajók elérték
tökéletességük legfelső fokát, tessék a gazembereket a levegőben
hajszolni!… S fel kellett vetnem a kérdést, hogy egyszer majd nem
kényszerítenek-e teljes tehetetlenségre és tétlenségre kollégáimat és
engem a megváltozott körülmények s akkor, mint használhatatlan
embereknek, nem kell-e végleg nyugalomba mennünk?!… E pillanatban
eszembe jutott a tizennégy nappal előbb kapott levél – az a Great-Eyryn
keltezett levél, mely szabadságomat, sőt életemet fenyegette, hogyha
kisérletemet megújítanám! Eszembe jutott az a különös kémkedés is,
mellyel személyemet követték. Azóta egyetlen ilyen levelet sem kaptam s
ami a két gyanús embert illeti: azokat sem láttam többé. Az éber Grad,
ámbár folyton leselkedett, nem látta megjelenni őket a Long-Streeten.
Föl is vetettem magamban a kérdést, vajjon nem volna-e jó Ward úrral
közölnöm a dolgot; de ha jól meghányom-vetem a dolgot: a Great-Eyry ügye
most már egyáltalán nem fontos.
A másik egészen kiszorította a közérdeklődésből…
Valószínűleg a kerület lakosai sem igen gondolnak már rá, miután azok a
tűnemények, melyek a közréműlet okozói voltak, nem újultak meg és
Karolina földmívelői is nyugodtan folytatták dolgaikat. Amellett
maradtam tehát, hogy nem közlöm a levelet főnökömmel, csak akkor, ha a
körűlmények később esetleg megkivánják. Egyébiránt annyi bizonyos, hogy
csak rossz tréfát látott volna a dologban.
Fölvévén tehát a néhány percre abba hagyott beszélgetés fonalát, Ward úr
így szólt hozzám:
– Megpróbálunk érintkezésbe lépni ezzel a feltalálóval és tárgyalásokba
bocsátkozunk vele. Eltűnt, az igaz, de semmi ok nincs arra, hogy
felnetűnjön egyszer újra és akkor bizonyára jelezni fogják az amerikai
terület egyik vagy másik pontjáról… Önt szemeltük ki e célra, Strock, s
legyen készen arra, hogy mihelyt alkalom nyilik, minden késedelem nélkűl
útnak índúlhasson. Lakásából máshová, mint a rendőrségi palotába, ne
távozzék, itt kapja majd meg utolsó utasításainkat, ha szükség lesz rá…
– Rendelkezésére állok, Ward úr – feleltem én – s akármily célból
hajlandó vagyok Washingtont elhagyni… De engedjen meg még egy kérdést:
magam indúlok útnak, vagy kisérőim is lesznek?
– Természetesen kisérői is lesznek – szólt Ward úr szavamba vágva –
válasszon ki két embert, akikben teljesen megbízik…
– Ez könnyű feladat lesz, Ward úr, és hogyha már egy napon
szemtől-szembe kerülök _V. U._ úrral, mi lesz a teendőm?…
– Mindenekelőtt nem szabad elvesztenie újra szeme elől, sőt szükség
esetén le is tartóztathatja, mert elfogatási parancsot is adunk ki
önnek…
– Ez igen hasznos elővigyázatossági rendszabály, Ward úr, ha esetleg
felugrok automobiljára s a már ismert sebességgel száguldani kezd,
tessék megpróbálni utólérni egy fickót, aki óránként kétszáznegyven
kilométerrel menekűl.
– De hátha egyáltalán nem menekűlhet, Strock?… És ha elfogta,
sürgönyözzön nekünk… A többi a mi dolgunk.
– Számíthat rám, Ward úr; a nap vagy az éjszaka bármely órájában készen
állok arra, hogy útnak indúljak két emberemmel… Köszönöm, hogy engem
bízott meg ezzel a feladattal, mely ha sikerűlne, nagy tisztességemre
válnék…
– És nagy hasznára – tette hozzá főnököm, miközben kezet szorítottunk.
Hazatérve, megtettem előkészűleteimet az útra, amely esetleg hosszabb
időre nyúlhatott.
Grad valószínűleg azt hitte, hogy a Great-Eyryre kell visszatérnem s
olvasóim már tudják, mi volt a véleménye a pokol emez előszobájáról.
Mindamellett egy szót sem szólt a dologról, én pedig jobbnak láttam fel
nem világosítani a készűlődés céljáról, ámbár bizonyos voltam felőle,
hogy titkomat megőrízné.
Ami a két detektivet illeti, akiknek velem kellett jönniök: azokat már
előre kiválasztottam. Mindaketten az információsosztályhoz tartoztak,
egyik harminc, a másik harminckét esztendős volt s gyakran adták már a
vezetésem alatt álló ügyekben bizonyságát szorgalmuknak,
értelmességüknek, vakmerőségüknek.
Egyiket Hart Johnnak hívták, illinoisi volt; a másikat, aki
Massachusettesből származott Walker Nabnek.
Szerencsésebb választást nem is tehettem volna.
Néhány nap telt el. Sem az automobilról, sem a hajóról, sem a
vízalattjáróról semmi hír nem érkezett. Ha jött is valami a rendőrségi
palotába, csakhamar kiderűlt róla, hogy hamis és hitelt nem érdemel.
Ami az újságok meséit illeti, azoknak semmi értékük nem volt, hiszen
tudják, hogy még a legjobb értesűltségű lapok is csak nagy kritikával
olvashatók.
Azonban két alkalommal semmi kétség nem fért ahhoz, hogy «a nap hőse»
valóban mutatkozott; először Arkanzas útjain Little-Rock környékén,
másodszor a Felső-tó déli partvidékein.
S ami tökéletességgel megmagyarázhatatlan: június 26-án délután történt
első megjelenése, a második pedig ugyanaz nap este, Mível e két pont
közötti távolság nem kevesebb nyolcszáz mérföldnél, ha az automobil a
már ismert óriási sebességgel haladt is, s így megtehette az útat ily
csekély idő alatt, akkor is meg kellett volna hogy pillantsák, amint
Arkanzason, Missourin, Iowán, Wiskonsinon átszágúldott. Bizonyos, hogy a
gép csak szárazföldön tehette meg útját, sehogy másképpen s még sem
jelezték sehonnan sem, hogy látták volna.
Ez teljesen érthetetlen dolog volt, amint mindenki bevallhatja s valóban
egyáltalán nem is értették.
De kettős megjelenése után, a littlerocki úton és a Felsőtó-partvidékén,
nem látták ismét többé. Tehát ügynökeim és én nem indúlhattunk útnak.
Tudják, hogy a kormány érintkezésbe akart lépni a titokzatos
személyiséggel. De arról, hogy őt magát elfogják, le kellett tenni s más
eszközökre kellett gondolni. Az volt a fontos s a miatt nyugtalankodott
leginkább a közönség, hogy az Egyesült-Államok lehessenek kizárólagos
birtokosai egy gépezetnek, mely kétségbevonhatatlan fölényt biztosít
nekik minden más országgal szemben, különösen háboru esetén. Egyébiránt
hihető volt, hogy a feltaláló amerikai származású, – mert csak amerikai
területen mutatkozott – s így talán szívesebben fog tárgyalni éppen
Amerikával?
Július harmadikán az Egyesült-Államok következő jegyzékét közölték az
összes hírlapok:
«Folyó év április havában egy automobil járt Pennsylvánia, Kentucky,
Ohió, Tennessee, Missouri, Illinois és május huszonhetedikén, az
Amerikai-Klub versenyének idejében Wisconsin útjain, – azután
nyomtalanul eltűnt.
Június első napjainak folyamán egy igen nagy sebességgel járó hajó
jelent meg Új-Anglia partvidékén, az Északi-fok és a Homok-fok között,
különösen Boston tájékán – aztán nyomtalanul eltűnt.
Ugyanazon hónap utolsó két hetében egy vízalattjáró gyakorlatozott a
Kirdák-tó mélyén – aztán nyomtalanul eltűnt.
Minden jel arra mutat, hogy mind három készülék ugyanazon feltaláló
tulajdona, melyek talán mindössze talán egy gépezetet alkotnak s az
szárazon, vízen és víz alatt egyaránt közlekedni képes.
A következő ajánlatot tesszük, tehát nevezett feltalálónak, bárki legyen
is az, a célból, hogy az említett gépet megszerezzük: Kérjük ismertesse
meg magát s egyszersmind jelölje meg az árat, melynek fejében hajlandó
az amerikai kormánnyal tárgyalásba bocsátkozni és küldje válaszát minél
hamarabb a rendőrségi palotába – «Washington, Kolumbia, Amerikai
Egyesült-Államok.»
Így hangzott a nagy betűkkel minden újságban kinyomtatott jegyzék.
Bizonyos, hogy a feltaláló szeme elé kerül, bárhol is tartózkodjék ez az
ember; el fogja olvasni és okvetlenűl felelni fog rá így vagy amúgy,
mert semmi oka arra nem lehet, hogy ily ajánlatot el ne fogadjon!…
Most már csak várni kellett a feleletre.
Minden megerőltetés nélkül elképzelhető: a kiváncsiság mily láza fogta
el a közönséget. Estétől reggelig izgatott és zajongó tömeg tolongott a
rendőrségi palota előtt, mely levél vagy telegramm érkeztét leste. Az
ujságírók el nem hagyták helyüket. Mily dicsőség és haszon jut azon
újság osztályrészeül, mely a nagy hírt először fogja közölni!… A
közönség végre megtudja a titokzatos személy nevét s ha beleegyezik,
érintkezésbe léphet vele az Egyesült-Államok kormánya!…
Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Milliók híjján most
sincsen, de szükség esetén milliárdosai is okvetlenűl megnyitják előtte
kimeríthetetlen pénzszekrényeiket!…
Egy nap letelt. Hány ideges és türelmetlen embernek úgy tűnt fel, mintha
húszonnégy óránál sokkal többje s minden órának nem hatvan, de
kétszerannyi perce volna…
Semmi válasz: se levél, se távírat! A következő éjjel szintén semmi hír!
És így maradt az állapot három napon keresztül!
Ekkor az történt, ami előrelátható volt. A kábel tudtára adta Európának,
mit ajánl a feltalálónak Amerika. Természetes, hogy az óvilág államainak
is óriási haszna volna a találmányból, mint Amerikának! Miért ne
próbálják elvitatni tőle a találmányt, melyből oly óriási előnyöket
húzhat?… Miért ne kűzdenének meg vele – a milliók fegyverével?…
A nagyhatalmak, Franciaország, Anglia, Oroszország, Itália, az
Osztrák-Magyar monarchia és Németország csakugyan meg is kisértették a
dolgot. Csak a másodrendű államok nem avatkoztak a harcba, attól
tartván, hogy költségvetésüket zátonyra viszik vele. Az európai sajtó az
Egyesűlt-Allamokéhoz hasonló jegyzékeket tett közzé. S valóban csak a
titokzatos «gépész» – től függött már, hogy a Gouldok, Morganok,
Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rotschildok
versenytársa legyen-e?…
S mert a nevezett feltaláló nem adott életjelt magáról, most már
határozott összegű ajánlatokat tettek, hogy a titokzatos ember körűl
eloszlassák a ködöt. Az egész világ egyetlen nagy piaccá változott,
nemzetközi tőzsdévé, melyen a valószínűtlenségig hatalmas jegyzések
történtek. Az újságok naponként kétszer nyilvántartották őket –
napról-napra milliókkal növekedett a felajánlott összeg!
Végre az Egyesült-Államok maradtak, amaz emlékezetes kongresszusi űlés
után, győzedelmesek – húsz millió dollárral vagyis csaknem százmillió
koronával!
És lám: nem volt Amerikának egyetlenegy polgára, bármelyik társadalmi
osztályhoz tartozott is, aki ezt az összeget túlmagasnak találta: oly
nagy fontosságot tulajdonítottak e csodálatos járómű birtokának. S én
magam is egyre ismételgettem a jó Gradnak, hogy «ennél többet is megér!»
Bizonyos, hogy a többi nemzetek nem vélekedtek így, mert ajánlataik ez
összeg alatt álltak meg. S mikor az Egyesült-Államok így győzelmet
arattak, kezdetöket vették a legyőzöttek áskálódásai: A föltaláló nem
fog jelentkezni… Nem is létező ember… Soha nem is létezett… Valami
nagyszabású szélhámos… Egyébként is, ki tudja nem veszett-e el
gépezetével együtt, nem zuhant-e szakadékba, nem merűlt-e a tenger
mélységeibe?… így akarták az óvilág lapjai Amerika tettének jelentőségét
csökkenteni…
Szerencsétlenségünkre az idő egyre múlott. Semmi hír emberünkről… Semmi
válasz tőle… Sehonnan sem jelezték feltűnését… A Felső tavon való
megjelenése óta sehol sem látták…
Én, a magam részéről, nem tudtam, hogy mit gondoljak már, kezdtem
reményemet veszteni, hogy még valaha világosan láthatunk a rejtelmes
ügyben.
De július tizenötödikén reggel bélyeg nélkül való levelet találtak a
rendőrségi palota postaszekrényében.
Miután a hivatalos hatóságok értesűltek tartalmáról: átadták a
washingtoni lapoknak, melyek külön kiadásban, hasonmásban közölték.
A levél így hangzott:
IX. FEJEZET. A második levél.
A «Rémület» fedélzetén.
Július 15.
Az ó- és új világnak!
Európa különböző országai, valamint az Egyesült-Államok által tett
ajánlatokra csak ez lehet a válaszom:
Kereken és határozottan visszautasítok minden árt, melyet készűlékemért
kínálnak.
Ez a találmány se francia, se német, se osztrák, se orosz, se angol, se
amerikai nem lesz.
A gépezet az én birtokomban marad és én úgy használom fel, ahogy nekem
tetszik.
Vele a világ minden hatalma kezemben van, s nincs emberi erő, mely nékem
bármily körűlmények közt ellentállhatna.
Meg se kisértsék megszerzését. Fölötte áll és fölötte fog állani minden
ily kisérletnek, S a rosszat, melyet nekem okozni akarnak százszorosan
fizetem vissza.
Ami a felajánlott összegeket illeti: nincs szükségem rájuk. Amely napon
milliókra vagy milliárdokra vágyom, csak utánuk kell nyúlnom s kezemben
vannak.
Tudja meg az ó- és újvilág, hogy semmit sem tehetnek ellenem, de én
mindent megtehetek ellenük.
Azért így írom alá e levelet:
_Világ Ura_
X. FEJEZET. Törvényen kívül.
Így hangzott az Egyesűlt-Államok kormányához intézett levél, melyet a
rendőrségi palotában tettek le, a pósta közvetítése nélkűl. Az embert
magát, aki a július tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel
hozta: senki sem látta.
Bizonyos, hogy a türelmetlen kíváncsiak elég nagy tömege özönlött egész
éjjel napnyugtától napkeltéig a palota tájékára. Hogy is láthatták volna
meg a levél hozóját – sőt talán szerzőjét magát – aki a gyalogjárón
odasuhant és az írást a ládába dobta?… Éjszaka volt, újhold éjszakája.
Az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett oly jól átlátni, hogy
az ember felismerte volna egyesek arcát.
Mondottam, hogy a levél hasonmása megjelent a lapokban, melyeknek maguk
a hatóságok adták át nyomban közlés végett. De ne képzeljék, hogy az
első benyomás mindjárt ez lett volna:
– Rossz tréfa az egész.
Nem, ezt a benyomást csak én éreztem legelsőbb, mikor a Great-Eyryn
keltezett levél, öt héttel ennekelőtte hozzám érkezett. De vajjon, hogy
őszinte legyek, most is úgy gondolkodtam-e felőle? A töprengés nem
módosította-e véleményemet? Annyi tény, hogy már nem voltam olyan biztos
a dologban, és a valóságban, azt sem tudtam, mit gondoljak már.
De, mondom, nem ezt a hatást tette a levél sem Washingtonban, sem az
Egyesűlt-Államok egyéb helyein. Ami alapjában véve igen természetes is.
Az elmék izgatottsága közepette, ha akadt volna valaki, aki azt mondja,
hogy a levelet nem kell komolyan venni, a közönség óriási többsége
sietett volna így válaszolni neki:
[Illustration: A VILÁG URÁNAK LEVELÉT A SZEKRÉNYBE DOBTA.]
– Nem áll, nem szélhámos kezétől származik a levél! Bizonyára az
elfoghatatlan gépezet feltalálója írta!