rendőrség nem tudta elfogni!…
– S aztán a közbiztonság szerencséjére eltűnt!…
– Azt hitték róla, hogy összetört és örökre nyoma veszett!…
– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a
sátán vezet!…
S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis,
aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé
titokzatos gépezeten?
Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos
azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség
nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem
hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy
megesik, mint bárhol másutt a világon.
A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz
futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a
veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat fenyegeti a
szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri,
szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az
irtózatos összeütközésekből?…
De mindent összevetve, úgy látszott, hogy ez a minden vezetők vezetője
oly biztos szemmel és kézzel kezeli gépét, hogy eddig még minden
akadályt kikerűlt! Hasztalan tették meg a wisconsini hatóságok a maguk
óvóintézkedéseit, hogy az útvonalra csak a nemzetközi verseny részvevői
jussanak: a titokzatos gép mégis megjelent!
A telefon útján értesítést kapott versenyzők, akik abbanhagyták
küzdelmüket az első díjért, a következőket jelentették;
Számításuk szerint ez a csodaszerkezet legkevesebb százharminc mérföldet
tett meg óránként. Ennyi volt gyorsasága, mikor mellettük elhaladt,
úgyhogy alig láthatták a gép formáját, mely elnyúlt orsóra emlékeztetett
s a tíz métert alig haladta meg. Kerekei oly sebesen forogtak, hogy
küllői mintha egybeolvadtak volna. És sem gőzt, sem füstöt, sem szagot
nem hagyott hátra.
Ami pedig a vezető személyét illeti, azt lehetetlen volt megpillantani;
eszerint épp oly ismeretlen maradt, mint akkor, midőn először tűnt fel
az Egyesült-Államok útain.
Telefonjelentések által Milwaukee előre tudomást nyert a váratlan
versenyző megjelenéséről. Könnyen elképzelhető, mily izgalmat keltett a
hír. Eleinte az a terv merűlt fel, hogy sorompót fektetnek keresztbe az
útra, melyen ez a «löveg» ezer darabra málik!… De volt-e rá elegendő
idejük?… Nem jelenhetik-e minden pillanatban meg a rejtelmes kocsi?…
Azután meg úgyis meg se kellett fékeznie sebességét _volens aut nolens_,
hiszen az út a Michigan-tó partján ért véget, s azon túl nem haladhat,
hacsak hajóvá nem változik!…
Így gondolkoztak a nézők, akik Milwaukee előtt csoportosúlva vártak,
miután elég óvatosan távol tartották magukat az úttesttől, nehogy
eltiporja őket a pokol szekere.
Azután itt is, mint Prairie-du-Chienben, majd Madisonban a legfurcsább
föltevések keringtek a közönség soraiban. S még azok, kik nem voltak
hajlandók a titokzatos gép vezetőjét magával az ördöggel azonosítani,
még azok sem vonakodtak attól, hogy az Apokalypsis egy elszabadúlt
szörnyetegét lássák benne.
Most már nem percről-percre, hanem pillanatról-pillanatra várták az
izgatott kiváncsiak az automobil megjelenését!…
Még nem múlt el tizenegy óra, mikor az úton távoli dübörgés hallatszott
s a por örvénylő fellegekben emelkedett magasra. Éles sívitások
szaggatták meg a levegőt, mintegy figyelmeztetvén a nézőket, hogy várják
a szörnyeteget, mely nem lassította meg sebességét…
De a Michigan-tó már csak egy félmérföldnyire feküdt tőle, s ez a
sebesség most már akarata ellenére is egyenesen beleragadná!… A gépész
talán nem ura már gépének?…
Efelől csakhamar semmi kétség sem lehetett. Az automobil
villámsebességgel ért Milwaukee magasságáig… És… elhagyva a várost, a
Michigan-tó vizébe veszett tán?…
Annyi tény, hogy eltűnvén az út kanyarúlatánál, semmi nyomát nem lelték
azután.
V. FEJEZET. Uj-Anglia partvidékén.
Midőn ez események közhírré lettek, én már egy hónapja otthon voltam,
morgantoni kirándulásom után.
Mindjárt megérkezésemkor első gondom volt, hogy főnökömnél jelentkezzem.
De nem találkozhattam vele. Családi ügyek elintézésére néhány hétre
elutazott. De kétségtelen, hogy Ward úr értesűlt vállalkozásom
kudarcáról. Észak-Karolina több ujságja is hozott részletes jelentést a
Great-Eyry megmászásáról, melyre a morgantoni polgármesterrel együtt
útnak indúltam.
Mindenki teljesen megérti, mennyire boszantott a hiábavaló kisérlet, nem
is szólva kielégítetlen kiváncsiságomról. S valóban nem tudtam
belenyúgodni abba a gondolatba, hogy a jövőben is kielégítetlen
maradjon… Ne tudnók hát fölfedni a Great-Eyry titkát?… Nem, ezt nem
tűrhetem, ha tízszer, ha húszszor előlről kell kezdenem a próbálkozást…
ha ott veszek is…
Bizonyos, hogy nem haladja felül az emberi erőt a hegy belső medencéjébe
jutás nagy munkája. Állványt építeni a magas falak párkányáig, vagy rést
fúrni a vastag sziklákon át: nem volt lehetetlen eszme. Mérnökeink
csaknem minden nap vállalkoznak sokkalta nehezebb munkára is! De a
Great-Eyry átkutatásának dolgában azzal is számolni kellett, ho az
előirányzott költség esetleg sokszorosan felülmúlja a belőle származó
eredmény hasznát.
A költség több ezer dollárra rúgott volna, s végre is mire való ez a
drága munka?… Ha a Kék-hegyek e pontján vulkán tölcsére nyilott,
eloltani úgysem lehetett, s ha a környéket kitörés fenyegeti, az sem
akadályozható meg… Az egész fáradságos munka tehát tiszta veszteségre
ment s csak a közkiváncsiságot elégíthette volna ki.
Bármennyire is érdekelt az ügy, bármennyire is szerettem volna a lábam a
Great-Eyry párkányára tenni, eszemágában sem volt a magam vagyonkájával
végrehajtani a vállalatot. _In petto_ így gondolkodtam róla:
– Lám, ez a cél csábíthatná a mi amerikai milliárdosainkat!… Ezt a
munkát minden esetre el kellene hogy végeztessék a Gouldok, Astorok,
Vanderbiltek, Rockfellerek, Mackayk. Pierpont-Morganok!… Az ám! De
eszükbe sem jut s ezek a trust-emberek egészen más dolgokat forgatnak
fejükben.
Oh, ha a Great-Eyry gazdag arany-ereket rejtene méhében, akkor e bátor
pénzemberek belemennének a vállalkozásba!… De ez a feltevés alig volt
elfogadható, az Apalache-ok láncolata sem Kaliforniában, sem Klondykeban
nem fekszik, sem Ausztráliában, sem Transválban, a kimeríthetetlen
aranybányák egyedűli területein!…
Június tizenötödikén délelőtt fogadott Ward úr irodájában. Noha tudott
már a rám bízott vizsgálat eredménytelen voltáról: szívesen fogadott.
– Itt a szegény Strock – kiáltotta beléptemkor – a szegény Strock,
akinek beletört a kése nagy vállalkozásába…
– Olyan vállalat volt ez Ward úr, mintha kegyed a Hold fővárosában
valamely nyomozással bízna meg! – feleltem én. – Tény, hogy pusztán
anyagi körülmények, a hegy felépítésének természete gördítettek akadályt
elénk, de ez akadályok, az adott viszonyok között elháríthatatlanok
voltak!…
[Illustration: AZ ÚJ ANGLIAI PARTOKON.]
– El is hiszem, Strock, szívesen elhiszem. Annyi azonban bizonyos, hogy
semmit sem tudott meg arról, mi történik a Great-Eyry belsejében…
– Semmit, Ward úr…
– Nem látott legalább lángokat?…
– Egyáltalán nem.
– Semmi gyanús zajt sem hallott?
– Azt sem.
– Még most is földerítendő kérdés, hogy tűzhányó van-e ott?
– Még most is az, Ward úr, s ha tényleg tűzhányó van ott, azt hiszem
igen mély álommal alszik…
– Eh! – folytatta Ward úr – semmi sem biztosít bennünket arról, hogy
egyszer csak mégis fölébred!… Lássa, Strock, az még nem elég, ha egy
vulkán alszik, ki kell egészen aludnia! Föltéve ugyan, hogy mindaz, amit
mesélnek, nem egyszerűen a Carolina lakóinak képzelgése…
– Alig hinném, Ward úr, – feleltem erre – Smith Eliás, Morganton
polgármestere és barátja, a pleasent-gardeni biró, erre vonatkozólag
igen határozott adatokról számolnak be. Igen is: lángok jelentek meg a
Great-Eyry fölött!… Igen is: megmagyarázhatatlan zaj hallatszott
belőle!… E tünemények valósága felől semmi kétség nem lehet!…
– Helyes – jelentette ki Ward úr. – Megengedem, hogy ezek a
főtisztviselők és a lakosok nem tévedtek!… De végre, akármint áll a
dolog, a Great-Eyry nem árúlta el titkát!…
– Ha ezt a titkot ismerni akarjuk Ward úr, meg kell adni árát, és a
szükséges költségeket rászánva: a csákány és a dinamit majd megteszik
magukét…
– Okvetlenül – felelt Ward úr – de ez a munka nem sürgős, s jobb lesz
várni!… Különben az is lehet, hogy maga a természet adja meg végűl a
Great-Eyry rejtelmének kulcsát…
– Elhiheti Ward úr, szívből sajnálom, hogy nem járhattam végére a
munkának, mellyel megbízni szíveskedett…
– Jó, jó, csak kétségbe ne essék, Strock, s viselje bölcs nyugalommal a
kudarcot!… Nem mindig vagyunk szerencsés kezűek dolgainkban, és a
rendőrség vállalkozásait sem koronázza mindenkor siker… Lássa,
bűnügyekben is hány tettes síklik ki kezünkből, s én bizony azt hiszem,
hogy egyetlenegyet sem foghatnánk el, ha valamivel okosabbak lennének s
főként kevésbbé vigyázatlanok s nem árúlnák el magukat olyan ostobán!…
De össze-vissza beszédükkel ők maguk törik ki a saját nyakukat…
Véleményem szerint a világ legkönnyebb dolga egy bűntényt, gyilkosságot
vagy lopást jól előkészíteni, s aztán úgy végrehajtani, hogy a gyanúnak
nyoma se ébredhessen, s kijátszon a tettes minden üldöző hatóságot… Ön
megérti, Strock, hogy mindamellett nem megyek el ügyességből és
óvatosságból leckéket adni a gonosztevő uraknak!… S egyébként, ismétlem,
nagy számmal vannak, kiket a rendőrség soha fel sem kutathat!…
E tárgyban teljesen osztottam főnököm véleményét: valóban a gonosztevők
világában akadnak a legostobább emberek!
Ami pedig a másik rejtelmes ügyet illeti: be kell vallanom, legalább is
bámulatosnak találtam, hogy a hatóságok, községek, városok, még nem
derítettek fényt azokra a tényekre, melyeknek több állam volt színhelye.
S mihelyt Ward úr rátért erre, nem titkolhattam előtte végtelen
csodálkozásomat.
Az elfoghatatlan automobilról volt szó, mely kínnjárt az államok útain,
gyalogosok, kocsik, lovak veszedelmére. Önök már tudják, mily óriási
sebességekkel szorította háttérbe az automobil sport összes eddig elért
eredményeit. Feltűnésének mindjárt első napjaiban megparancsolták a
bajról értesített hatóságok, hogy véget kell vetni a rettenetes
gépvezető szeszélyeinek. Felbukkant, nem tudni honnan, megjelent és
eltűnt – villámsebességgel. Ámbár sok és tevékeny rendőrbiztos indúlt
nyomozására, nem tudták a tettest utólérni… S most legutóbb is
Praire-du-Chien és Milwaukee között az Automobil Klub által rendezett
versenyen másfél óránál kevesebb idő alatt tette meg a kétszáz
mérföldnyi útat!…
Aztán semmi hír nem érkezett arról, hogy mi történt a járóművel? Az út
végére érve, önönsebességétől elragadva, megállás nélkül belerohant
volna a Michigan-tó vizébe?… Azt véljűk hát, hogy a gépész is, gépe is
elpusztúlt, s sem erről, sem arról nem hallunk többet?… De a közönség
nagy többsége nem fogadta el ezt a megoldást, mely a legjobbnak
mutatkozott, hanem napról-napra várta, hogy a titokzatos automobil
megint csak megjelenik!
Bizonyos, hogy ez az esemény Ward úr szemében is a rendkívűliek közé
tartozott és én osztottam ezt a vélekedését. Ha az ördögi gépész nem
mutatkozik többé, megjelenése azon rejtelmek közé sorolandó, melyekbe
behatolni nem adatott meg az embernek.
Főnököm sokáig beszélgetett velem ez ügyről, s már azt hittem, vége
tárgyalásunknak, midőn szobájában fel s alá járva így szólt hozzám:
– Igen… annak az automobilnak a milwaukeei úton való megjelenése éppen a
verseny alkalmával: igen-igen különös dolog – de ez sem kevésbbé furcsa!
És Ward úr egy jelentést tett elém, melyet a bostoni rendőrség küldött
neki, egy oly eset következtében, amelyet az ujságok még aznap este
elmondtak olvasóiknak.
Míg én a jelentést olvastam, Ward úr visszaült íróasztala mellé, s egy
levelet fejezett be, melyet még beléptem előtt kezdett írni. Én az ablak
mellé telepedtem s a legnagyobb figyelemmel olvastam a jelentésben
foglaltakat.
Néhány nap óta Új-Anglia partvidékét, a Maine, Connesticut,
Massachussetts államok felé eső részen egy oly jelenség háborgatta,
melynek természete felől senki biztosat nem tudott.
Egy mozgó tömeg, mely két-három lábnyira emelkedett ki a vízből, sebesen
megközelítette – szinte csúszva a vízen – a partot, aztán megfordúlt és
eltűnt a nyilt tengeren.
[Illustration: EGY MOZGÓ TÖMEG EMELKEDETT KI A VÍZBŐL.]
Ez a tömeg oly gyorsan haladt, hogy a legjobb messzelátók is alig tudták
követni. Hossza nem lehetett több harminc-negyven lábnál. Alakja
orsóforma volt és teste zöldes színű; színe így lehetségessé tette, hogy
a tenger alapszínétől alig üssön el. Az amerikai partvidékek azon részén
vették észre a legtöbbször, mely Connecticut állam északi foka és
Uj-Skócia nyugati felén fekvő Homokfok között terül el.
Providence, Boston, Portsmouth és Portland kikötői mellett nagyobb
gőzbárkák többször is megkisérlették e mozgó test közelébe jutni, sőt
üldözni is próbálták. De soha elérni nem tudták. Az üldözést egyébiránt
csakhamar hiábavalónak itélték. Olyankor néhány pillanat alatt a
látóhatáron kívűl járt már.
Cseppet sem csodálatos, hogy a legkülönbözőbb vélemények kerültek
forgalomba ez úszó tárgy természetét illetőleg. De mindeddig egyetlen
feltevés sem nyugodott biztos alapon s a tengeren élő emberek sem tudtak
egyebet gondolni, mint a többiek.
Legelőbb úgy vélték a tengerészek és halászok, hogy valamely emlős lehet
a cetfélék családjából. Azonban tudvalevő, hogy ezek az állatok bizonyos
szabályos időközökben víz alá merűlnek néhány pillanatra s a felszínre
jövén, orrlyukaikon át hatalmas, levegővel kevert víz oszlopokat
föcskendeznek magasra. De ez az állat – ha ugyan állat volt a mozgó test
– soha még «le nem bukott», ahogy a bálnavadászok mondják, soha így el
nem tűnt a nézők elől, sohasem hallatta lélekzetvételének hatalmas fujó
zaját.
Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen
szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint
azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A
tengeri krokodilus leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán
sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…
Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is
valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok,
halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették,
hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az
óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb
volt nem is adni alkalmat támadásaira.
Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem
kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük
már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt
közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen
volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója
is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem
hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat
leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés
hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a
halászbárkák megtámadására.
Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így
szóltam:
– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése
miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az
izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…
– Pedig mégis az, Strock, amint ez a jelentés bizonyítja…
– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek…
Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat
a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a
washingtoni muzeum csodái között.
– S ha nem is tengeri szörnyeteg?… – kérdezte Ward úr.
– Mi egyéb lehetne? – szóltam én meglepetve.
– Olvassa csak tovább! – felelt Ward úr.
Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány
sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.
Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről
van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak
elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.
De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb
észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem
valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.
Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett
rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így
akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.
Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a
szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy
gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság
felébresztésére.
Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének
fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt
nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út
megtételére.
S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a
haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók,
torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes
Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.
Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt
lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak
tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is!
Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, gőzének vagy elektromosságának
nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy
vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel,
kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.
A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s
elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.
– Mire gondol, Strock?… – kérdezte tőlem főnököm.
– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős
és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé,
melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…
– Ezen gondolkodik, Strock?
– Ezen, Ward úr.
És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője
eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg
kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak
titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett
volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy
találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam,
nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…
Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen
maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja
tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta
többé, senki sem hallott felőle…
Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó,
miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem
tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…
És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt,
hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy
órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part
mentén felállított szemafórok!…
Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már
végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!
Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri
krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon
az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában
azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet,
mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett
abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely
forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.
De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét –
amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon
pillanatban bukkant rá, mint én magam is.
Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még
hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell
hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a
tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a
kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a
rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.
Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De
hogyan érjük el ezt az eredményt?…
Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de
Ward úr visszatartott.
– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a
két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb
körülmények között?…
– Okvetlenül. Ward úr!…
– Nos hát ki tudja, a kettő nem azonos készülék-e?
VI. FEJEZET. Első levél.
Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám
alá.
Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy
megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek.
Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután
anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba
fogadtam.
Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna
belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények,
melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.
Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry
tüneményeinek kifürkészése érdekében.
És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az
eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni
tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát
ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a
közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben
vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt
vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el
menetközben?…
Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam újságomat…
Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és
demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára
lapoztam…
Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely
értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.
Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy
Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan
megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban
értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen
hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy
medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely
kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem
érkezett hozzám sürgöny tőle.
Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből,
anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…
Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó
vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két
járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos
motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével
múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…
– Egyazon feltaláló!… – ismételtem magamban.