– Igen!… ez az, amelyik átvágtatott Illinoison, Ohion, Michiganon s a

rendőrség nem tudta elfogni!…

– S aztán a közbiztonság szerencséjére eltűnt!…

– Azt hitték róla, hogy összetört és örökre nyoma veszett!…

– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a

sátán vezet!…

S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis,

aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé

titokzatos gépezeten?

Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos

azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség

nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem

hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy

megesik, mint bárhol másutt a világon.

A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz

futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a

veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat fenyegeti a

szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri,

szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az

irtózatos összeütközésekből?…

De mindent összevetve, úgy látszott, hogy ez a minden vezetők vezetője

oly biztos szemmel és kézzel kezeli gépét, hogy eddig még minden

akadályt kikerűlt! Hasztalan tették meg a wisconsini hatóságok a maguk

óvóintézkedéseit, hogy az útvonalra csak a nemzetközi verseny részvevői

jussanak: a titokzatos gép mégis megjelent!

A telefon útján értesítést kapott versenyzők, akik abbanhagyták

küzdelmüket az első díjért, a következőket jelentették;

Számításuk szerint ez a csodaszerkezet legkevesebb százharminc mérföldet

tett meg óránként. Ennyi volt gyorsasága, mikor mellettük elhaladt,

úgyhogy alig láthatták a gép formáját, mely elnyúlt orsóra emlékeztetett

s a tíz métert alig haladta meg. Kerekei oly sebesen forogtak, hogy

küllői mintha egybeolvadtak volna. És sem gőzt, sem füstöt, sem szagot

nem hagyott hátra.

Ami pedig a vezető személyét illeti, azt lehetetlen volt megpillantani;

eszerint épp oly ismeretlen maradt, mint akkor, midőn először tűnt fel

az Egyesült-Államok útain.

Telefonjelentések által Milwaukee előre tudomást nyert a váratlan

versenyző megjelenéséről. Könnyen elképzelhető, mily izgalmat keltett a

hír. Eleinte az a terv merűlt fel, hogy sorompót fektetnek keresztbe az

útra, melyen ez a «löveg» ezer darabra málik!… De volt-e rá elegendő

idejük?… Nem jelenhetik-e minden pillanatban meg a rejtelmes kocsi?…

Azután meg úgyis meg se kellett fékeznie sebességét _volens aut nolens_,

hiszen az út a Michigan-tó partján ért véget, s azon túl nem haladhat,

hacsak hajóvá nem változik!…

Így gondolkoztak a nézők, akik Milwaukee előtt csoportosúlva vártak,

miután elég óvatosan távol tartották magukat az úttesttől, nehogy

eltiporja őket a pokol szekere.

Azután itt is, mint Prairie-du-Chienben, majd Madisonban a legfurcsább

föltevések keringtek a közönség soraiban. S még azok, kik nem voltak

hajlandók a titokzatos gép vezetőjét magával az ördöggel azonosítani,

még azok sem vonakodtak attól, hogy az Apokalypsis egy elszabadúlt

szörnyetegét lássák benne.

Most már nem percről-percre, hanem pillanatról-pillanatra várták az

izgatott kiváncsiak az automobil megjelenését!…

Még nem múlt el tizenegy óra, mikor az úton távoli dübörgés hallatszott

s a por örvénylő fellegekben emelkedett magasra. Éles sívitások

szaggatták meg a levegőt, mintegy figyelmeztetvén a nézőket, hogy várják

a szörnyeteget, mely nem lassította meg sebességét…

De a Michigan-tó már csak egy félmérföldnyire feküdt tőle, s ez a

sebesség most már akarata ellenére is egyenesen beleragadná!… A gépész

talán nem ura már gépének?…

Efelől csakhamar semmi kétség sem lehetett. Az automobil

villámsebességgel ért Milwaukee magasságáig… És… elhagyva a várost, a

Michigan-tó vizébe veszett tán?…

Annyi tény, hogy eltűnvén az út kanyarúlatánál, semmi nyomát nem lelték

azután.

V. FEJEZET. Uj-Anglia partvidékén.

Midőn ez események közhírré lettek, én már egy hónapja otthon voltam,

morgantoni kirándulásom után.

Mindjárt megérkezésemkor első gondom volt, hogy főnökömnél jelentkezzem.

De nem találkozhattam vele. Családi ügyek elintézésére néhány hétre

elutazott. De kétségtelen, hogy Ward úr értesűlt vállalkozásom

kudarcáról. Észak-Karolina több ujságja is hozott részletes jelentést a

Great-Eyry megmászásáról, melyre a morgantoni polgármesterrel együtt

útnak indúltam.

Mindenki teljesen megérti, mennyire boszantott a hiábavaló kisérlet, nem

is szólva kielégítetlen kiváncsiságomról. S valóban nem tudtam

belenyúgodni abba a gondolatba, hogy a jövőben is kielégítetlen

maradjon… Ne tudnók hát fölfedni a Great-Eyry titkát?… Nem, ezt nem

tűrhetem, ha tízszer, ha húszszor előlről kell kezdenem a próbálkozást…

ha ott veszek is…

Bizonyos, hogy nem haladja felül az emberi erőt a hegy belső medencéjébe

jutás nagy munkája. Állványt építeni a magas falak párkányáig, vagy rést

fúrni a vastag sziklákon át: nem volt lehetetlen eszme. Mérnökeink

csaknem minden nap vállalkoznak sokkalta nehezebb munkára is! De a

Great-Eyry átkutatásának dolgában azzal is számolni kellett, ho az

előirányzott költség esetleg sokszorosan felülmúlja a belőle származó

eredmény hasznát.

A költség több ezer dollárra rúgott volna, s végre is mire való ez a

drága munka?… Ha a Kék-hegyek e pontján vulkán tölcsére nyilott,

eloltani úgysem lehetett, s ha a környéket kitörés fenyegeti, az sem

akadályozható meg… Az egész fáradságos munka tehát tiszta veszteségre

ment s csak a közkiváncsiságot elégíthette volna ki.

Bármennyire is érdekelt az ügy, bármennyire is szerettem volna a lábam a

Great-Eyry párkányára tenni, eszemágában sem volt a magam vagyonkájával

végrehajtani a vállalatot. _In petto_ így gondolkodtam róla:

– Lám, ez a cél csábíthatná a mi amerikai milliárdosainkat!… Ezt a

munkát minden esetre el kellene hogy végeztessék a Gouldok, Astorok,

Vanderbiltek, Rockfellerek, Mackayk. Pierpont-Morganok!… Az ám! De

eszükbe sem jut s ezek a trust-emberek egészen más dolgokat forgatnak

fejükben.

Oh, ha a Great-Eyry gazdag arany-ereket rejtene méhében, akkor e bátor

pénzemberek belemennének a vállalkozásba!… De ez a feltevés alig volt

elfogadható, az Apalache-ok láncolata sem Kaliforniában, sem Klondykeban

nem fekszik, sem Ausztráliában, sem Transválban, a kimeríthetetlen

aranybányák egyedűli területein!…

Június tizenötödikén délelőtt fogadott Ward úr irodájában. Noha tudott

már a rám bízott vizsgálat eredménytelen voltáról: szívesen fogadott.

– Itt a szegény Strock – kiáltotta beléptemkor – a szegény Strock,

akinek beletört a kése nagy vállalkozásába…

– Olyan vállalat volt ez Ward úr, mintha kegyed a Hold fővárosában

valamely nyomozással bízna meg! – feleltem én. – Tény, hogy pusztán

anyagi körülmények, a hegy felépítésének természete gördítettek akadályt

elénk, de ez akadályok, az adott viszonyok között elháríthatatlanok

voltak!…

[Illustration: AZ ÚJ ANGLIAI PARTOKON.]

– El is hiszem, Strock, szívesen elhiszem. Annyi azonban bizonyos, hogy

semmit sem tudott meg arról, mi történik a Great-Eyry belsejében…

– Semmit, Ward úr…

– Nem látott legalább lángokat?…

– Egyáltalán nem.

– Semmi gyanús zajt sem hallott?

– Azt sem.

– Még most is földerítendő kérdés, hogy tűzhányó van-e ott?

– Még most is az, Ward úr, s ha tényleg tűzhányó van ott, azt hiszem

igen mély álommal alszik…

– Eh! – folytatta Ward úr – semmi sem biztosít bennünket arról, hogy

egyszer csak mégis fölébred!… Lássa, Strock, az még nem elég, ha egy

vulkán alszik, ki kell egészen aludnia! Föltéve ugyan, hogy mindaz, amit

mesélnek, nem egyszerűen a Carolina lakóinak képzelgése…

– Alig hinném, Ward úr, – feleltem erre – Smith Eliás, Morganton

polgármestere és barátja, a pleasent-gardeni biró, erre vonatkozólag

igen határozott adatokról számolnak be. Igen is: lángok jelentek meg a

Great-Eyry fölött!… Igen is: megmagyarázhatatlan zaj hallatszott

belőle!… E tünemények valósága felől semmi kétség nem lehet!…

– Helyes – jelentette ki Ward úr. – Megengedem, hogy ezek a

főtisztviselők és a lakosok nem tévedtek!… De végre, akármint áll a

dolog, a Great-Eyry nem árúlta el titkát!…

– Ha ezt a titkot ismerni akarjuk Ward úr, meg kell adni árát, és a

szükséges költségeket rászánva: a csákány és a dinamit majd megteszik

magukét…

– Okvetlenül – felelt Ward úr – de ez a munka nem sürgős, s jobb lesz

várni!… Különben az is lehet, hogy maga a természet adja meg végűl a

Great-Eyry rejtelmének kulcsát…

– Elhiheti Ward úr, szívből sajnálom, hogy nem járhattam végére a

munkának, mellyel megbízni szíveskedett…

– Jó, jó, csak kétségbe ne essék, Strock, s viselje bölcs nyugalommal a

kudarcot!… Nem mindig vagyunk szerencsés kezűek dolgainkban, és a

rendőrség vállalkozásait sem koronázza mindenkor siker… Lássa,

bűnügyekben is hány tettes síklik ki kezünkből, s én bizony azt hiszem,

hogy egyetlenegyet sem foghatnánk el, ha valamivel okosabbak lennének s

főként kevésbbé vigyázatlanok s nem árúlnák el magukat olyan ostobán!…

De össze-vissza beszédükkel ők maguk törik ki a saját nyakukat…

Véleményem szerint a világ legkönnyebb dolga egy bűntényt, gyilkosságot

vagy lopást jól előkészíteni, s aztán úgy végrehajtani, hogy a gyanúnak

nyoma se ébredhessen, s kijátszon a tettes minden üldöző hatóságot… Ön

megérti, Strock, hogy mindamellett nem megyek el ügyességből és

óvatosságból leckéket adni a gonosztevő uraknak!… S egyébként, ismétlem,

nagy számmal vannak, kiket a rendőrség soha fel sem kutathat!…

E tárgyban teljesen osztottam főnököm véleményét: valóban a gonosztevők

világában akadnak a legostobább emberek!

Ami pedig a másik rejtelmes ügyet illeti: be kell vallanom, legalább is

bámulatosnak találtam, hogy a hatóságok, községek, városok, még nem

derítettek fényt azokra a tényekre, melyeknek több állam volt színhelye.

S mihelyt Ward úr rátért erre, nem titkolhattam előtte végtelen

csodálkozásomat.

Az elfoghatatlan automobilról volt szó, mely kínnjárt az államok útain,

gyalogosok, kocsik, lovak veszedelmére. Önök már tudják, mily óriási

sebességekkel szorította háttérbe az automobil sport összes eddig elért

eredményeit. Feltűnésének mindjárt első napjaiban megparancsolták a

bajról értesített hatóságok, hogy véget kell vetni a rettenetes

gépvezető szeszélyeinek. Felbukkant, nem tudni honnan, megjelent és

eltűnt – villámsebességgel. Ámbár sok és tevékeny rendőrbiztos indúlt

nyomozására, nem tudták a tettest utólérni… S most legutóbb is

Praire-du-Chien és Milwaukee között az Automobil Klub által rendezett

versenyen másfél óránál kevesebb idő alatt tette meg a kétszáz

mérföldnyi útat!…

Aztán semmi hír nem érkezett arról, hogy mi történt a járóművel? Az út

végére érve, önönsebességétől elragadva, megállás nélkül belerohant

volna a Michigan-tó vizébe?… Azt véljűk hát, hogy a gépész is, gépe is

elpusztúlt, s sem erről, sem arról nem hallunk többet?… De a közönség

nagy többsége nem fogadta el ezt a megoldást, mely a legjobbnak

mutatkozott, hanem napról-napra várta, hogy a titokzatos automobil

megint csak megjelenik!

Bizonyos, hogy ez az esemény Ward úr szemében is a rendkívűliek közé

tartozott és én osztottam ezt a vélekedését. Ha az ördögi gépész nem

mutatkozik többé, megjelenése azon rejtelmek közé sorolandó, melyekbe

behatolni nem adatott meg az embernek.

Főnököm sokáig beszélgetett velem ez ügyről, s már azt hittem, vége

tárgyalásunknak, midőn szobájában fel s alá járva így szólt hozzám:

– Igen… annak az automobilnak a milwaukeei úton való megjelenése éppen a

verseny alkalmával: igen-igen különös dolog – de ez sem kevésbbé furcsa!

És Ward úr egy jelentést tett elém, melyet a bostoni rendőrség küldött

neki, egy oly eset következtében, amelyet az ujságok még aznap este

elmondtak olvasóiknak.

Míg én a jelentést olvastam, Ward úr visszaült íróasztala mellé, s egy

levelet fejezett be, melyet még beléptem előtt kezdett írni. Én az ablak

mellé telepedtem s a legnagyobb figyelemmel olvastam a jelentésben

foglaltakat.

Néhány nap óta Új-Anglia partvidékét, a Maine, Connesticut,

Massachussetts államok felé eső részen egy oly jelenség háborgatta,

melynek természete felől senki biztosat nem tudott.

Egy mozgó tömeg, mely két-három lábnyira emelkedett ki a vízből, sebesen

megközelítette – szinte csúszva a vízen – a partot, aztán megfordúlt és

eltűnt a nyilt tengeren.

[Illustration: EGY MOZGÓ TÖMEG EMELKEDETT KI A VÍZBŐL.]

Ez a tömeg oly gyorsan haladt, hogy a legjobb messzelátók is alig tudták

követni. Hossza nem lehetett több harminc-negyven lábnál. Alakja

orsóforma volt és teste zöldes színű; színe így lehetségessé tette, hogy

a tenger alapszínétől alig üssön el. Az amerikai partvidékek azon részén

vették észre a legtöbbször, mely Connecticut állam északi foka és

Uj-Skócia nyugati felén fekvő Homokfok között terül el.

Providence, Boston, Portsmouth és Portland kikötői mellett nagyobb

gőzbárkák többször is megkisérlették e mozgó test közelébe jutni, sőt

üldözni is próbálták. De soha elérni nem tudták. Az üldözést egyébiránt

csakhamar hiábavalónak itélték. Olyankor néhány pillanat alatt a

látóhatáron kívűl járt már.

Cseppet sem csodálatos, hogy a legkülönbözőbb vélemények kerültek

forgalomba ez úszó tárgy természetét illetőleg. De mindeddig egyetlen

feltevés sem nyugodott biztos alapon s a tengeren élő emberek sem tudtak

egyebet gondolni, mint a többiek.

Legelőbb úgy vélték a tengerészek és halászok, hogy valamely emlős lehet

a cetfélék családjából. Azonban tudvalevő, hogy ezek az állatok bizonyos

szabályos időközökben víz alá merűlnek néhány pillanatra s a felszínre

jövén, orrlyukaikon át hatalmas, levegővel kevert víz oszlopokat

föcskendeznek magasra. De ez az állat – ha ugyan állat volt a mozgó test

– soha még «le nem bukott», ahogy a bálnavadászok mondják, soha így el

nem tűnt a nézők elől, sohasem hallatta lélekzetvételének hatalmas fujó

zaját.

Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen

szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint

azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A

tengeri krokodilus leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán

sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…

Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is

valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok,

halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették,

hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az

óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb

volt nem is adni alkalmat támadásaira.

Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem

kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük

már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt

közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen

volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója

is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem

hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat

leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés

hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a

halászbárkák megtámadására.

Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így

szóltam:

– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése

miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az

izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…

– Pedig mégis az, Strock, amint ez a jelentés bizonyítja…

– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek…

Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat

a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a

washingtoni muzeum csodái között.

– S ha nem is tengeri szörnyeteg?… – kérdezte Ward úr.

– Mi egyéb lehetne? – szóltam én meglepetve.

– Olvassa csak tovább! – felelt Ward úr.

Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány

sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.

Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről

van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak

elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.

De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb

észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem

valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.

Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett

rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így

akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.

Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a

szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy

gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság

felébresztésére.

Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének

fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt

nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út

megtételére.

S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a

haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók,

torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes

Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.

Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt

lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak

tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is!

Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, gőzének vagy elektromosságának

nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy

vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel,

kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.

A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s

elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.

– Mire gondol, Strock?… – kérdezte tőlem főnököm.

– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős

és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé,

melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…

– Ezen gondolkodik, Strock?

– Ezen, Ward úr.

És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője

eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg

kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak

titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett

volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy

találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam,

nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…

Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen

maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja

tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta

többé, senki sem hallott felőle…

Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó,

miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem

tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…

És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt,

hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy

órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part

mentén felállított szemafórok!…

Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már

végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!

Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri

krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon

az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában

azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet,

mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett

abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely

forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.

De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét –

amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon

pillanatban bukkant rá, mint én magam is.

Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még

hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell

hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a

tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a

kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a

rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.

Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De

hogyan érjük el ezt az eredményt?…

Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de

Ward úr visszatartott.

– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a

két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb

körülmények között?…

– Okvetlenül. Ward úr!…

– Nos hát ki tudja, a kettő nem azonos készülék-e?

VI. FEJEZET. Első levél.

Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám

alá.

Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy

megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek.

Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután

anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba

fogadtam.

Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna

belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények,

melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.

Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry

tüneményeinek kifürkészése érdekében.

És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az

eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni

tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát

ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a

közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben

vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt

vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el

menetközben?…

Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam újságomat…

Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és

demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára

lapoztam…

Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely

értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.

Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy

Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan

megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban

értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen

hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy

medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely

kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem

érkezett hozzám sürgöny tőle.

Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből,

anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…

Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó

vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két

járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos

motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével

múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…

– Egyazon feltaláló!… – ismételtem magamban.

Világ ura · 第 3 / 11 段