jobbra-balra kellett kanyarognunk és nagy kerűlőket tennünk. A
völgytorok járhatatlanná vált, s lábunk nem talált elégséges
támasztópontot a maga számára. Fűcsomókba kellett kapaszkodnunk, térden
kúsznunk és ily körűlmények közt beláttuk, hogy naplemente előtt alig
érünk a csúcsra.
– Bizisten! – kiáltott Smith úr, miközben fellélekzett kissé – kezdem
megérteni, miért volt olyan ritka a hegymászó a Great-Eyryn… olyan
ritka, hogy egyetlenegy sem volt, tudomásom szerint…
– Annyi bizonyos – feleltem én – hogy jól meg kellett volna szenvedniök
igen vékonyka eredményért… s ha nem volna különös okunk vállalkozásunk
véghezvitelére…
– Már az igaz – jelentette ki Horn Harry – társam meg én, mi, akik már
gyakran megmásztuk a Black-Domot, soha ennyi nehézségre nem akadtunk
még.
– Ilyen nehézségekre, melyek egészen lehetetlenné tehetik még utunkat –
tette hozzá Bruck James.
A feladat az volt most, hogy elhatározzuk, melyik oldalon keressünk
utat?
Jobbról is, balról is sűrű erdők és bozótok meredtek elénk. Oly helyet
kellett keresnünk, mely a felfelé haladásra nem túlságosan meredek.
Talán az erdők sűrűségén áthaladva, jobb ösvényre akadunk? S úgy
legalább látjuk, merre megyünk. Semmi esetre sem szabadott
megfeledkeznünk arról, hogy a Kék-hegyek keleti lejtői alig-alig
járhatók, mert a hegylánc egész hosszában legalább ötven fokos szögben
merednek fel.
De akárhogy álljon az ügy, legjobb volt két vezetőnk és különösen Bruck
James ösztönére bíznunk magunkat. Azt hiszem a derék fickó ügyességre
egy majmot, mozgékonyságra akármelyik gyíkot felülmúlta volna.
Szerencsétlenségünkre azonban sem Smith Éliás, sem magam, nem
merészkedhettünk azokra a helyekre, ahová Bruck James bátran lépett.
Ami azonban engem illett: reméltem, hogy nem maradok hátra, mert már
természetemnél fogva szeretem a mászkálást, különben is hozzászoktam a
kemény testgyakorlathoz. Bármerre menjen Bruck James, elhatároztam, hogy
követni fogom, ha nehány ugrásba kerül is. De egészen másként állt a
dolog Morganton első tisztviselőjével, aki nem volt oly fiatal, oly
erőteljes, mint én, ellenben nagyobb és vaskosabb termetű és kevesebb
biztonsággal lépkedett a sziklákon.
Szemmelláthatólag elkövetett mindent, hogy ne szakadjon el tőlünk.
Néha-néha úgy szuszogott, mint egy fóka, s bár szabadkozott,
meg-megállítottam, hogy kipihenje magát.
Egyszóval kitűnt, hogy a Great-Eyry megmászása több időt igényel, mint
amennyit mi rászántunk. Úgy hittük, tizenegy óra előtt elérjük a
sziklamedencét és legrosszabb esetben déli harangszóra már csak nehány
száz lábnyira leszünk tőle.
Azonban tíz óra felé, miután ismételten megkísérlettük, hogy járható
utakat fedezzünk fel, miután újra meg újra előrementünk és
visszatértünk: egyik vezetőnk megadta a pihenésre szólító jelet. Elértük
az erdős öv felső szegélyét. A ritkuló fák közül már fel lehetett látni
a Great-Eyry első kiszögelléseig.
– Ördög bújjék belé! – fakadt ki Smith Éliás, hátát egy pálmának vetve,
aztán így verselt: – nem is volna bolondság pihenni… egy pár falat húst
kivenni… megenni…
– Pihenjünk hát vagy egy órácskát? – kérdeztem tőle.
– Persze, és ha eddig tüdőnk meg lábunk dolgozott, hadd legyen a
gyomrunknak is valami foglalatossága!
Ebben mindnyájan egyetértettünk.
[Illustration: PIHENŐ A «BLAD» ALATT.]
Össze is kellett már kissé szedni erőnket. Azonban némi aggodalomra
adott okot a látvány, melyet a hegynek ez az oldala fel, egészen a
Great-Eyry medencéjéig nyujtott.
Fejünk felett olyan csupasz, meredek sziklarészlet nyúlt égnek, melyet
itt _blad_nak mondanak. A síma sziklák között egyáltalán nem mutatkozott
ösvény. Ez vezetőinket is nyugtalanította, s hallottam, hogy Horn Harry
odaszól társának:
– Nem lesz kényelmes munka…
– Sőt tán lehetetlen… – felelte Bruck James.
A dolog boszantani kezdett.
Ha úgy kell visszatérnem, hogy el sem érhettem a Great-Eyry csúcsát, ez
vállalkozásom teljes kudarca volna! Nem is szólva kíváncsiságomról, mely
így kielégítetlen maradna. S ha majd jelentkezem Ward úr előtt
szégyenkezve és zavartan, igen szomorú ábrázatot vághatok!
A batyúkat felbontották s hideg húst és kenyeret ettünk. Nehány kortyot
ittunk is. S befejezvén az étkezést, félóra sem telt bele, Smith úr
felkelt s kijelentette, hogy kész az utat folytatni.
Bruck James elől járt és nekünk csak követnünk kellett, arra törekedvén,
hogy el ne maradjunk mögötte.
Csak lassan jutottunk feljebb. Vezetőink nem is titkolták, hogy nem
tudnak mihez kezdeni és Horn Harry előre ment, hogy megnézze, mely irány
mellett döntsünk végleg.
Körülbelől húsz percig voltak távol. Visszatérve, az északnyugati irányt
jelölte ki, s mi folytattuk utunkat. Ez oldalról meredt elénk a
Black-Dome körülbelől három-négy mértföldnyi távolságban. Mint tudják,
hasztalan másztuk volna meg, mert csúcsáról kitűnő messzelátóval sem
fürkészhettük volna ki a Great-Eyry belsejét.
A hegymászás igen kínosan és lassan folyt, különösen a hosszú, sikamlós
lejtőkön, melyeken bozótok és élősdi füvek tenyésznek nagy csomókban.
Nagynehezen jutottunk kétszáz lábbal magasabbra, mikor Bruck James mély
árok előtt állt meg, mely a talajt kettéválasztotta. Itt-ott nehány
frissen megtépett gyökeret láttunk, letört ágakat, mintha valamely
áradat zuhogott volna alá a hegynek ez oldalán.
– Erre kellett mennie annak a hatalmas szikladarabnak, mely levált a
Great-Eyryről – szólt Bruck James.
– Bizonyára – felelt Smith úr – s a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy
követjük az utat, melyet estében szakított magának.
Csakugyan ezt az utat választottuk s kitűnt, hogy helyesen cselekedtünk.
Lábunk megtámaszkodhatott a szikla által ütött résekben. Könnyebben
haladhattunk fölfelé, csaknem egyenes vonalban, úgy hogy
féltizenkettőkor a _blad_ felső szegélyére értünk.
Előttünk, nehány száz lépésnyire csupán, de körülbelől száz láb
magasságban, már azok a falak emelkedtek, melyek a Great-Eyry párkányát
alkották.
Erről az oldalról ez a szirtkeret igen szeszélyes alakot mutatott;
kúpokat, ékeket, többek közt egy sziklát, mely hatalmas, szárnyait
repülésre kiterjesztő sashoz hasonlított, mintha az egekbe akarna
felszállani. Úgy látszott, hogy keleti felén ezt a szikla-övet csakugyan
lehetetlen megmászni.
– Pihenjünk kissé – indítványozta Smith úr – aztán majd meglátjuk:
feljuthatunk-e a Great-Eyryre…
– A szikladarabnak – jegyezte meg Horn Harry – minden esetre innen
valahonnan kellett leválnia, s mégis semmi rés nem látszik a szirt-övnek
ezen a részén…
Valóban így volt, ámbár bizonyos, hogy a szikla a _blad_nak ez oldaláról
gördűlt alá.
Tíz percnyi pihenő után a két vezető fölkelt s egy elég csúszós
meredeket megmászva, elértük a fensík szélét. Egyéb most már nem volt
hátra, mint áthaladni ezen a csíkon, melyből középen, mint egy kosár
falai, körülbelűl ötven lábnyi magasságra hajoltak ki és felfelé a
medencét képező sziklák.
Szemlélődésünk eredménye az volt, hogy még elegendő magasságú létrával
sem lehetséges az öv felső párkányát elérni.
A Great-Eyry valósággal fantasztikus alakban meredt elém s ha sárkányok,
ördögök és egyéb hitregebeli szörnyetegek népesítették volna be, hogy
őrizzék, ez sem lepett volna meg túlságosan.
Közben azonban folytattuk utunkat a körfal körűl, melynek megalkotásával
a természet mintha emberi munkát végzett volna, annyira szabályosnak
mutatkozott. És sehol félbe nem szakadt a falazat, sehol egyetlen rés
két szikla közt, melyen át lehetne bujni! Köröskörűl a kifelé hajló
meredek, melyre feljutni lehetetlen!
Miután egy órahosszat jártunk körben a fensíkon, visszaértünk kiindulási
pontunkra, ahol legutóbb megpihentünk a _blad_ megmászása után.
Nem titkolhattam boszúságomat útunk eredménytelensége fölött s úgy
láttam, Smith úr is épp oly dühös volt, mint én.
– Ördög-pokol! – kiáltotta, – hát nem tudjuk meg, mi van ennek az
átkozott Great-Eyrynek a gyomrában! Hogy tűzhányó-e?
– Akár tűzhányó, akár nem, – jegyeztem én meg, – bizonyos, hogy semmi
gyanús zajt nem hallat, sem füst, sem láng nem csap ki belőle, semmi sem
mutat egy közeli kitörésre!
S valóban mély csend uralkodott a párkányzaton kívűl is, belül is. Tüzes
gőzök nem szálltak fel, a fellegeken, melyeket a keleti szél a hegy
felett áthajtott, semmi fény nem tükrözött. A talaj épp oly nyugodt
volt, mint a levegő. Sem földalatti moraj, sem rázkódások nem
háborgatták a nyugalmat lábunk alatt. A nagy magasságok tökéletes
csendje vett körűl bennünket.
Nem szabad elfelednem megmondani, hogy a Great-Eyry medencéjének
kerülete körűlbelűl ezeregy-ezerkétszáz lábra rúghatott, amit abból az
időből ítélhettünk meg, melyre megkerüléséhez szükségünk volt,
leszámítva a keskeny fensíkon való haladás nehézségeit.
Hogy a medence belső területe mily nagy lehet, miként becsűlhettük volna
meg azt, hiszen nem tudhattuk, milyen vastagok a környékező sziklafalak.
Magától értetődik, hogy az egész táj elhagyatott volt, ami alatt azt
értem, hogy sem eleven, sem holt teremtmény nem mutatkozott, néhány nagy
ragadozó madarat kivéve, melyek a Great-Eyry felett lebegtek.
Zsebóráink három órát mutattak és Smith úr bosszús hangon így szólt:
– Ha estig maradunk is itt, többet ki nem szaglászhatunk! Indúlnunk
kell, Strock úr, ha még az éj leszállta előtt Pleasant-Gardenbe akarunk
érni.
S mert nem feleltem szavára s nem mozdúltam a helyről, melyen álltam,
mellém lépett:
– Miért nem szól, Strock úr? Nem hallotta talán, mit mondtam?
Valóban igen kínos volt rám nézve, távozni onnan s visszatérni anélkűl,
hogy megbízatásomnak eleget tettem volna.
S éreztem, hogy növekszik megcsalatkozott kíváncsiságom a
továbbfürkészés vágyával egyetemben.
De mit volt mit tennem? Megfúrhattam-e ezt a vastag szirtfalat,
feljuthattam-e rá?
Bele kellett nyugodnom Smith úr indítványába s miután még egy utolsó
pillantást vetettem a Great-Eyryre, követtem társaimat, akik már lefelé
haladtak a _blad_ meredekein.
Útunk lefelé minden különös nehézség vagy fáradalom nélkűl ment végbe.
Még öt óra előtt magunk mögött hagytuk a hegység utolsó nyúlványait s a
wildoni majoros már várt reánk ebédlőjében, ahol frissítő ételt-italt
készített ki számunkra.
– Tehát nem hatolhattak a hegy belsejébe? – kérdezte tőlünk.
– Nem, – felelt Smith úr – s végre még azt kell hinnem, hogy a
Great-Eyry, a nagy medence, csak a környék derék lakóinak képzeletében
létezik.
Este félkilenckor kocsink a pleasant-gardeni bíró háza előtt állt meg.
Ott töltöttük az éjszakát.
És míg hasztalan lestem-vártam az álmot, azt kérdeztem magamtól, nem
lenne-e jobb néhány napig a községben maradnom s újabb kísérletet
szerveznem a hegy megmászására? De vajjon több eredménnyel járna-e az,
mint az első?
Legokosabb volt visszatérni Washingtonba s tanácskozni Ward úrral. S
másnap reggel csakugyan kifizetvén két vezetőmet, búcsút vettem Smith
úrtól és a pályaudvarra hajtattam, ahonnan Raleigh felé indúlt a
gyorsvonat.
IV. FEJEZET. Az Automobil-Klub versenye.
Lehúll-e a lepel a Great-Eyry rejtelméről, valamely előre nem látható
véletlen folytán? Ez a jövő titka volt. Fontos-e, hogy ez megtörténjék?
Kétségkívűl az, mert Észak-Karolina lakóinak biztonsága is ettől függött
talán.
Bármiként álljon a dolog, tény, hogy Washingtonba való visszatérésem
után tizennégy nappal a közfigyelmet ismét a legnagyobb mértékben
lekötve tartotta egy egészen másfajta eset. Ez az eset épp oly rejtelmes
maradt, mint azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry volt színterük.
Május közepe táján Pennsylvania újságai tudtára adták olvasóiknak az
említett esetet, mely az állam több táján is megismétlődött.
Egy idő óta a Philadelphia körűl szétsugárzó útakon valami rendkívűli
járómű közlekedett, melynek sem alakját, sem természetét föl nem
ismerhették, sőt méreteit sem, – oly sebességgel vágtatott. Hogy
automobil, abban senki sem kételkedett. De hogy mily motor hajtotta, azt
csak többé-kevésbbé elfogadható hozzávetésekkel találgatták s ha a nép
képzelete ilyen dolgokba avatkozik, lehetetlen határt szabni neki.
Akkor még a legtökéletesebb automobilok – bármily rendszerűek, akár gőz,
akár petroleum, akár alkohol vagy elektromos hajtóerővel – nem tettek
meg óránkint százhatvan kilométernél többet, vagyis körűlbelűl két
mérföldet percenkint s Amerika és Európa legjobb vonalai sem voltak
képesek e sebességet megadni expresszeiknek vagy gyorsvonataiknak.
De az említett járómű okvetlenűl felűlmúlta ezt a gyorsaságot.
Felesleges hozzátennünk, hogy ez igen-igen veszedelmes volt az útakon
közlekedő egyéb kocsikra és a gyalog járókra. E rohanó tömeg villám
gyanánt jött, annyira kiszorítva helyéből a levegőt, hogy az út szélén
álló fák ágai recsegve törtek le, megvadította a mezőkön legelő
állatokat, szétriasztotta a madarakat, melyek nem tudtak volna
ellentállni az útja nyomán keletkező hatalmas porforgatagnak.
És – érdekes részlet ez, melyre az újságok különösen felhívták a
közönség figyelmét – az útak kövezetét alig rongálta a járómű kereke,
mely nem hagyott oly vágást maga után, mint a terhes szekerek szoktak.
Alighogy keréktalpának könnyű lenyomatát lehetett látni.
«Valószínű, – jegyezte meg a _New York Herald_, – hogy a nagy sebesség
csökkenti a súly nyomását.»
Természetesen Pennsylvánia számos kerületéből egyre-másra érkeztek a
panaszok. Hogy tűrhetné meg a hatóság az olyan járómű őrűlt
nyargalászását mely esetleg mindent felborít, mindent eltapos, amerre
megy, – szekeret csak úgy, mint gyalog-embert! De mi módon kerítse
hatalmába, hogy ezt a veszedelmet aztán megakadályozhassa?! Hiszen nem
tudták kié, honnan jön és hová megy. Csak abban a pillanatban látták,
melyben elhaladt, mint a lövegeket szédületes útjukon. Próbálja meg
akárki feltartóztatni az ágyúgolyót, mely a csőből kiröpűl!
Ismétlem: semmi jelünk nem volt arra, hogy minő motor hajtja a csoda
automobilt. Csak annyi volt bizonyos, – mert ezt határozottan
megállapították, – hogy sem füstöt, sem gőzt, sem petroleum-, vagy egyéb
természetes fűtőanyag-szagot maga után nem hagyott. Ebből aztán azt
kellett következtetni, hogy elektromos erő hajtja és akkumulátorai,
melyek ismeretlen mintájúak, valósággal kimeríthetetlen árammal
rendelkeztek.
[Illustration: A TITOKZATOS AUTOMOBIL MEGJELENÉSE.]
De a túlizgatott népképzelet egészen mást látott e rejtelmes
automobilban: természetfeletti szekeret, amit valamely kísértet vezet, a
pokol valamelyik fűtője, egy túlvilági garaboncás, vagy valamely
történetelőtti korból való szörnyeteg – s hogy mindent egy alakban
egyesítsenek: maga az ördög, Belzebub, Astaroth, aki ellen minden földi
beavatkozás hasztalan, mert rendelkezésére áll a sátáni láthatatlan és
végtelen hatalom!
De magának a sátánnak sem volt joga ily sebességgel rohanni az
Egyesűlt-Államok útvonalain – külön engedély, sorszám és rendes útlevél
híjján. Bizonyos, hogy egyetlen hatóság sem engedte volna meg neki a
kétszáz kilométeres gyorsaságot és a közbiztonság szempontjából
szükségesnek látszott, hogy a titokzatos gép tulajdonosának szeszélyét
megfékezzék.
De nemcsak Pennsylvánia szolgált versenypályáúl a titokzatos automobil
sport-különlegességei számára. A rendőrség jelentései csakhamar más
államokban is szóltak a furcsa jelenségről: Kentuckyben, Frankfurt
környékén; Ohióban, Kolumbia táján; Tennesseeben, Nashville mellett;
Missouriban, Jefferson alatt; végűl még Illinoisban, a Csikágóba torkoló
különböző útakon.
Most, miután a közfigyelem az ügyre irányúlt, a hatóságokra tartozott,
hogy megtegyék óvóintézkedéseiket a közveszedelem ellen. S vajjon egy
ily sebességgel szágúldó járómű elé nem volna-e a legokosabb az útakon
erős sorompókat fektetni keresztűl, melyeken előbb vagy utóbb okvetlenűl
összezúzza magát?
– Ugyan, – mondták a tamáskodók, – ez az őrűlt vágtató bizonyára el
tudja hárítani az ilyen akadályokat.
– Sőt szükség esetén átugorhatja a sorompókat! – tette hozzá valaki.
[Illustration: TERMÉSZETFELETTI SZEKÉRNEK GONDOLTÁK.]
– Aztán meg, ha maga az ördög, akkor, mint egykori angyalnak, szárnya is
van: nem jön zavarba, hanem felröppen a levegőbe.
Valóságos «komámasszony-vélekedések» voltak ezek, melyekkel nem kell
törődni. De különben, ha a pokol e királyának valóban van szárnya, miért
makacskodik, miért jár a földön, ahol esetleg agyontapossa a
járókelőket, miért nem szárnyal fenn, mint a lég szabad madarai?
Ilyen volt a helyzet; – valóban tűrhetetlen már s volt oka a washingtoni
rendőrségnek arra, hogy törje fejét, miként lehetne ez állapotnak végét
vetni.
De íme, mi történt május havának utolsó napjában. S ez az esemény azt a
reményt keltette, hogy az Egyesűlt-Államok megszabadúlnak e
«szörnyetegtől», melyet addig nem sikerűlt elfogni. Sőt az Új-világgal
egyetemben az Ó-világ is azt hihette, hogy nem lesz kitéve ez épp oly
különös, mint veszedelmes automobil látogatásának.
Ez időben a következő eseményről adtak hírt az Unio összes újságai, – s
hogy a közönség mily megjegyzésekkel kísérte, azt igen könnyű
elképzelni:
Az Automobil-Klub versenyt rendezett Wisconsinban, ez államnak, melynek
Madison a fővárosa, egyik legjobb útján. Ez az út kitűnő versenypályát
képez kétszáz mérföldnyi hosszúságban; Prairie-du-Chienből indúl ki, a
nyugati határvárosból, áthalad Madisonen és valamivel Milwaukee felett
végződik a Michigan-tó partján. Csak Japánban van egy ennél megfelelőbb:
a Nikko és Namadé közötti út, – melyet óriási cédrusok szegélyeznek, –
mert ez nyolcvankét kilométernyi teljesen egyenes vonalat képez.
A legkülönfélébb gyártmányú és legjobb hírű gépkocsik neveztek a
versenyre, s a rendezőbizottság elhatározta, hogy bármily rendszerű
mótoroknak megadja a részvételi engedélyt. Ott lesznek a Hurter és
Dietrich cég kocsii, a Gobron-Brike, Renault testvérek, Richard-Brasier,
Decauville, Darracq, Ader, Bayard, Clement, Chenard és Walcker gyárak
könnyű járóművei, a Giket-Forest, Harward és Watson, Pipe, Wolseley
cégek automobiljai, a Mors, Fiat, Mercedes, Charron-Girardot-Voigt,
Hotchkiss, Panhard-Levassor, Dion-Bouton, Gardner-Serpollet, Turcat
Méry, Hirscher és Lobano gyárak hatalmas alkotmányai, a különböző
nemzetek összes gyártmányai. Több díj volt kitűzve, melyek együttvéve
tekintélyes összeget tettek ki – körülbelül ötvenezer dollárt.
Semmi kétség tehát: a díjakért bizonyára sokan fognak megkűzdeni. A
gyárosok eleget tettek az Automobil Klub felszólításának és legjobb
gépeiket küldték a kűzdelembe. Körülbelűl negyven különböző rendszerű,
gőzzel, petróleummal, alkohollal, elektromossággal hajtott automobilt
vártak, melyek mindegyike jelét adta kiválóságának valamely versenyen.
A számítások szerint, melyek az elérhető legnagyobb sebességen alapúltak
– s ez akkoriban százhatvan kilóméterre rúgott – e nemzetközi verseny
lefolyása nem fog több időt igényelni három óránál, a kétszáz mérföld
befutására. Hogy tehát esetleges veszélyeknek elejét vegyék, a
wisconsini hatóságok betiltották a közlekedést Praine-du-Chien és
Milwaukee között május harmincegyedikére.
Így tehát semminő balesetre nem számítottak, eltekintve azoktól, melyek
a kűzdelem hevében magukat a versenyzőket érhetik. Ez azonban az ő
dolguk, mint mondani szokás. De az óvatos elővigyázati rendszabályok
következtében sem kocsiknak, sem gyalogosoknak nem kellett veszélytől
tartaniok.
Óriási közönség gyűlt össze, nemcsak Wisconsinből. Több ezer kiváncsi
utazott a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganból, Jovából,
Indianából, sőt még New-Yorkból is, a versenypálya mellett fekvő
városokba.
Magától értetődik, hogy a sport iránt érdeklődők között nagy számmal
voltak képviselve az idegenek: angolok, franciák, németek, osztrákok és
belgák és igen természetes, hogy mindegyik a maga nemzete versenyzőjének
kivánta a győzelmet.
Megjegyzendő még, hogy mivel a kűzdelem az Egyesült-Államokban folyt le,
– a nagy fogadások csodálatos országában – számos igen különböző alakú
és hatalmas összegre rúgó fogadás történt. Külön ügynökségek jegyezték
őket s különösen május utolsó hetében szaporodtak el e fogadások, úgy
hogy összegük több százezer dollárt tett ki.
Az indulási jelet reggel nyolc órakor adta meg kronométer szerint az
egyik versenybiró. Hogy elkerűljék a kocsik torlódását és az abból
származható baleseteket, az automobilok három percnyi időközökben
kezdték meg utjukat. Az út szegélyein sűrű tömegekben álltak a nézők. Az
első díjat az az automobil igényelhette, mely a Prairie-du-Chien és
Milwaukee közti távolságot a legkisebb időtartam alatt futja be.
A sorshúzás által tíz elsőnek kijelölt kocsi reggel nyolc óra és fél
kilenc között indúlt el. Ha csak valami baj nem éri őket, tizenegy óra
előtt el kell érniök a célt. A többiek indúlási rendjét is sorshúzás
határozta meg.
Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A kiváncsiak, kik
hatalmas csoportokban verődtek össze az indító hely körül Madisonban,
épp oly sokan voltak a befutandó út közepén s talán még többen a célnál
Milwaukeeben.
Két óra telt el. A telefonösszeköttetés által az érdeklődők minden öt
percben megtudhatták a verseny állását és azt, mily sorrendben
következnek egymásután a versenyzők. Renault testvérek cég egy négy
hengerű húsz lóerejű, Michelin gummis kocsija járt elől a
Madison-Milwaukee közötti félúton; nyomában egy Harward-Watson és egy
Dion-Bouton gép járt.
Néhány baleset már is történt, egy-két mótor felmondta a szolgálatot,
egy-két gépkocsi feladta a versenyt. Valószínűleg tizenkettőnél nem
sokkal több automobil fogja kibírni az út végéig. Néhány vezető
megsebesült ugyan, de nem súlyosan. De ha halálos balesetek történtek
volna, abból sem csinálnak valami nagy dolgot Amerika csodálatos
földjén.
Érthető, hogy a kiváncsiság és a szenvedélyek legmagasabb fokukra
Milwaukee közelében kellett hogy hágjanak. A Michigan-tó nyugati partján
állott a cél-oszlop, valamennyi a versenyben résztvevő nemzet színével
diszítve.
Már tíz órakor bizonyos volt, hogy az első dijért – amely húszezer
dollárt tett ki – csak négy kocsi küzd, két amerikai, egy francia és egy
angol, melyek már most is tekintélyes előnyt szereztek, mert
versenytársaik apróbb balesetek folytán elmaradtak mögöttük.
Elképzelhető, mily dühvel kötötték az utolsó fogadásokat, melyekben már
a yankee hiúság játszott szerepet. Az ügynökségek alig tudtak megfelelni
az óriási munkának. A jegyzések lázas gyorsasággal szaporodtak…
Az élen járó gépkocsik képviselői csaknem hajbakaptak egymással, s ha
nem is került revolverre és _bowieknif_ra a dolog – nem sok hijja volt
ennek sem.
– Egy: három ellen a Harward-Watson gépre!…
– Egy: kettő ellen a Dion-Boutonra!…
– Egy: egy a Renault testvérekre!…
Ezek a kiáltások, mondhatni az egész útvonal mentén visszhangzottak,
kavarogtak, s annál hangosabban, minél inkább terjedtek a
telefonjelentések.
De ime féltízkor ez történt: két mérföldre Prairie-du-Chien városától
valami rettentő robogás hallatszott az úton, sűrű porfelleg közepéből,
éles fütyüléstől kisérve…
A kiváncsiaknak alig volt idejük, hogy félreugráljanak az eltipratás
elől, melynek bizonyosan több száz ember esett volna áldozatul. A
porfelhő viharsebesen elnyargalt s az irtózatos sebességgel vágtató
kocsit alig hogy meg lehetett pillantani.
Túlzás nélkül kimondhatni, hogy legalább is kétszáznegyven kilóméteres
gyorsasággal szágúldott a láthatatlan automobil.
Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hosszú, fehér por-csíkot hagyva
maga után, ahogy az express vonatok mozdonya hosszú füst-vonalat hagy
hátra.
Bizonyos, hogy automobil volt, melyet valamely rendkívűli mótor hajtott.
Ha sebességét egy óra hosszat megtartja, okvetlenül utóléri a legelső
kocsikat is, sőt, ezzel az övéknél kétszerte nagyobb sebességgel, el is
kerüli őket és elsőnek ér a célhoz.
S ekkor minden oldalról zsivajgó lárma zendült föl, ámbár az útszegélyen
tömegbe verődött nézőknek nem kellett veszedelemtől tartaniok.
– Ez az a gép, melyről két hét előtt az ujságok írtak!…