VERNE GYULA.
*
VILÁG URA.
REGÉNY.
FORDITOTTA
GÁBOR ANDOR.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1906.
_Minden jog fenntartva._
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
I. FEJEZET. Mi történik a vidéken?
Az a hegysor, mely az Atlanti Óceán amerikai partjával párhúzamosan
húzódva végigbarázdálja Északi Carolinát, Virginiát, Marylandet,
Pennsylvániát és New-York államot, két nevet visel: Alleghany és
Apalaches hegységnek is nevezik. Két különálló lánc alkotja ezt,
nyugatfelől a Cumberland-hegyek, keleten a Kék-hegyek.
Ámbár ez a hegyrajzi rendszer – Észak-Amerika e részének
legtekintélyesebbje – körűlbelűl kilencszáz mérföldnyire vagyis tizenhat
kilométernyire nyúlik hosszában; magasságra hatezer lábat sehol meg nem
halad s legkiemelkedőbb pontja a Washington-hegy mindössze 1918 méter
magas.
Ez a hegygerinc, melynek két végső nyúlványa közűl az egyik Alabama, a
másik Szent-Lőrinc vizeinél szűnik meg, nem csábítja valami túlságosan a
túristákat. Csúcsai nem merednek a légkör magasabb rétegeibe fel. Ezért
nem hat vonzóerővel, mint az új és óvilág hatalmas hegyóriásai. Azonban
mégis volt e hegycsoportnak egy pontja, melyet a túristák nem tudtak
volna elérni, mivel úgy látszott, mintha valóban megközelíthetetlen
lenne.
Egyébiránt, ha eddig el is hanyagolták a hegymászók: a Great Eyry (nagy
fészek) nemrégiben közfigyelmet, sőt nyugtalanságot keltett bizonyos
különös okok alapján, melyekről szólnom kell történetem elején.
Hogy a magam személyét állítom előtérbe, ez azért történik, mert – amint
kitűnik – szoros összefüggésbe kerűlt oly eseményekkel, melyek minden
kétségen kivül huszadik századunk legrendkívülibb dolgai közé tartoznak.
És magam is gyakran kérdem önmagamtól vajjon megtörtént-e, valóban úgy
folyt-e le, ahogy emlékezetemben – vagy helyesebben mondva,
képzeletemben – őrzöm. De tekintetbe véve, hogy a washingtoni
rendőrségnél a főfelügyelői tisztet viselem, amely minőségemben,
kiváncsiságom ösztönétől hajtva, – s ez az ösztön rendkivűlí mértékben
fejlődött ki bennem, – tizenöt év óta igen különféle ügyekben vettem
részt, s gyakran oly titkos megbízatásokban, melyek különösen kedvem
szerint valók voltak, semmi csodálatos nincs abban, hogy főnökeim engem
küldtek belé e valószínűtlen kalandba, melyben kifürkészhetetlen
rejtelmekkel állottam szemben. De, már ez elbeszélés elején, föltétlenül
szükséges, hogy puszta szavamnak hitelt adjanak olvasóim, mert e
csodálatos tények bizonyítására senki másnak tanúságával nem
rendelkezem, csupán a magaméval. De ha nem akarnak hinni nékem, azt sem
bánom – ne higyjenek!
A Great-Eyry éppen a festői Kék-hegyek láncának képezi egyik pontját,
Észak-Karolina nyugati határán. Gömbölyded alakja elég jól
megkülönböztethető Morganton mezővárosából, mely a Satowba-rives partján
épűlt, s még jobban látható Pleasent-Garden városának utcáiról, melyek
néhány mérfölddel közelebb fekszenek a Great-Eyryhez.
Tulajdonképpen mi is ez a Great-Eyry?…
Igazolja-e nevét, melyet a Kék-hegyvidék szomszédos kerületeinek lakói
adtak neki?… Hogy a Kék-hegyeket azért nevezték így el, mert remek
körvonalaik bizonyos légköri viszonyok közepett azúr színt vesznek fel –
ennél semmi sem természetesebb. De hogy a Great-Eyryből fészket
csináltak – vajjon azért történt-e ez, mert rajta sasok, keselyűk vagy
kondorok tanyáznak?… Talán ezt a csúcsot választották főképen
lakóhelyükűl a vidék nagy szárnyasai?… Ezeket látni tán rikoltozó
rajokban kerengeni a meredek fölött, melyet csak ők tudnak
megközelíteni?…
Nem, ez sem áll, mert e madarak itt sincsenek nagyobb tömegekben, mint
az Alleghany-hegyek többi csúcsai körűl. Sőt inkább, határozottan
észlelték már, hogy bizonyos napokon, ha a madarak közel jutnak a
Great-Eyryhez, sietve igyekeznek menekülni onnan, és miután többszörös
kört írva le, ott keringtek felette, szanaszerte röpűlnek, fülsiketítő
lármájukkal kavarva fel a hegyvidék nyugalmas levegőjét.
Miért nevezik hát Great-Eyrynek – nem jobban illett volna-e rá a
medence, vagy teknő név, amellyel, mint csúcsnévvel, oly gyakran
találkozunk e hegyes vidékeken? Mert csakugyan mély és tágas medence
lehet ott fenn, meredek falaktól körűlvéve… Ki tudja nincs-e benne egy
kis tó, tengerszem, melyet a nyár esője s a tél hava táplál – hiszen ily
tavacska igen sok van, nemcsak az Apalache-láncolatban, hanem az új és ó
világ hegyvidékeinek igen különböző magasságaiban.
Végűl, hogy a feltevések sorozatát kimerítsük: nem lehet-e a Great-Eyry
valamely tűzhányó tölcsére; ez a vulkán pedig tán eddig csak aludta
hosszú álmát, melyet egyszer majd megszakít a belső háborgás?… Vajon nem
kellett-e a környék lakóinak rettegnie attól, hogy megismétlődik velük a
Krakatva vagy a Pelée-hegy irtózatos esete?… Ha feltételezzük, hogy
csakugyan tengerszem van a Great-Eyryn, nem kell-e tartani tőle, hogy a
tengerszem vize lehatolván a föld belsejébe, a központi tűz által gőzzé
változtatva, ugyanoly veszedelemmel fenyegeti a Carolina-síkságait,
aminő 1902-ben Martinique-szigetét elpusztította?…
S csakugyan ez utóbbi eshetőség mellett tanúskodott nehány jel, melyet
nemrégiben észleltek: a csúcs fölött gőz képződött, mely a föld méhének
izzó munkásságát látszott bizonyítani. Sőt, egy alkalommal, a mezőkön
foglalatoskodó földművesek tompa és megmagyarázhatatlan zajt hallottak a
Great-Eyry felől.
Majd egy éjszaka lángkévék jelentek meg a hegy fölött és füst szállt fel
a Great-Eyry belsejéből, s miután a szél kelet felé földre verte ezt a
füstöt: hamú vagy korom-nyomok maradtak vissza a talajon.
A hegy ködében felvillanó sápadt lángok, melyet az alacsonyan úszó
fellegek visszatükröztek, komor világosságot vetettek a vidékre.
Fontolóra vévén e különös körűlményeket, cseppet sem csodálni való, hogy
a környék lakóiban komoly aggodalmak ébredtek. S ez aggodalomhoz járult
a parancsoló szükség: meg kell tudni, mihez tartsák magukat a vidék
lakósai. A Carolinában megjelenő lapok napról-napra hasábokat írtak e
jelenségekről, melyeket «_A Great-Eyry rejtelmei_» cím alatt foglaltak
össze. Feltették a kérdést: nem veszedelmes-e a környékén való
tartózkodás?…
A lapok e cikkei kiváncsiságot és aggodalmat keltettek.
Kiváncsiságot azok részéről, kik, anélkül, hogy maguk veszedelemben
forognának, érdeklődtek a természeti tünemények iránt, aggodalmat
azoknál, kik esetleg áldozataivá lehettek a katasztrófának, ha a
jelenségek valóban fenyegető jellegűek volnának. S ez utóbbiak elég nagy
számmal voltak: Pleasant-Garden és Morganton városának, több falunak s
azon telepítvényeknek lakói, melyek elég sűrűen voltak az
Apalache-hegylánc lábainál elszórva.
Tény, hogy igen sajnálatraméltó az a körülmény, hogy a hegymászók
mindaddig kisérletet sem tettek a Great-Eyry megközelítésére. A sziklás
kereten, mely környékezte, soha át nem hatoltak még, s lehet, hogy
egyetlen részecske sem volt, melyen át a túristák céljukat elérhették
volna.
Hát nem volt csekély távolságra a Great-Eyrytől egyetlen olyan kúp- vagy
ék-alakú csúcs, melyről a rejtelmes hegyet egész terjedelmében meg
lehetett volna tekinteni?… Nem, – több kilométernyi kerületen egyetlen
hegy sem volt, mely a Great-Eyry magasságát felűlmúlta volna. A
Wellington-hegy, az Alleghany-láncolat egyik legmagasabb csúcsa,
túlságosan távol esett tőle.
Mindamellett most már okvetlenül szükséges volt, hogy a Great-Eyryt
megösmerjék és átkutassák. A vidék érdekében meg kellett tudni, vajjon
csakugyan nem tűzhányó tölcsér-e, nem fenyegeti-e kitörése
Északi-Carolina nyugati kerületeit? Kisérletet kellett tehát tenni
megközelítésére és az észlelt sajátságos tünemények földerítésére.
E kisérlet előtt azonban, mely elé nyilvánvalóan komoly akadályok
tornyosúltak, történt valami, ami azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a
csúcs megmászása nélkül is betekintést nyerhetni a Great-Eyryn uralkodó
természeti viszonyokba.
Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker, a léghajós, ballonjával
Morgantonban fel akart szállani. Felhasználva a keleti szelet, a
léghajónak a Great-Eyry felé kellett volna haladnia, s volt rá némi
eshetőség, hogy fölébe tud kerűlni. S ha nehány száz lábnyira felette
lebeg el, Wilkernek alkalma van kitűnő messzelátóval megvizsgálni a
csúcsot, legmélyéig kifürkészni, s fölismerni: tűzhányó nyílik-e magas
sziklái között?…
Tulajdonképpen ez volt a főkérdés.
S ha ezt eldöntötték, meg lehet határozni azt is, hogy a csúcsot
környékező vidéknek van-e oka valamely előbb vagy utóbb bekövetkező
kitöréstől tartania.
A felszállás a fennebb jelzett terv szerint meg is történt.
Közepes és állandó irányú szél fújdogált; az ég tiszta volt. A reggeli
ködöt már kezdte eloszlatni a nap meleg sugárözöne. Ha a Great-Eyry
belseje nincs füsttel, párával tele, a léghajós egész terjedelmében
átkutathatja szemével. Ha pedig gőz emelkedik belőle, okvetlenűl
észlelheti azt is. Ez esetben el kell fogadni, hogy a Kékhegyek vulkáni
természetűek s a Great-Eyry a tölcsérük.
A léghajó körülbelül ezerötszáz láb magasra emelkedett mindjárt eleinte
s egy negyed óráig nem mozdúlt el helyéről. A szellő tehát, mely a föld
színén lengett, ott fenn már nem volt érezhető. De aztán – mily
csalódás! – ellenkező irányú légáramlat keletkezett, mely nyugat felé
vitte a gömböt. Így mindjobban eltávolódott a hegylánctól s nem volt
remény, hogy valamiképpen visszakerűlhessen még oda. A városka lakói
elől nemsokára eltűnt s később megtudták, hogy Észak-Carolina
fővárosának Raleíghnak közelében szállott földre.
Miután e kisérlet kudarcot vallott, elhatározták, hogy kedvezőbb
körűlmények közt meg fogják ismételní. Közben újra tompa dübörgés
hallatszott a hegyből, melyen szikrázó füst és a fellegeken visszaverődő
reszkető fény jelent meg. Tökéletesen érthető tehát, hogy a nyugtalanság
nem csökkent s mindenki földrengéstől, vagy vulkáni tüneményektől
rettegett.
Ez év áprilisában pedig az eddig meglehetősen bizonytalan szorongást
rémület váltotta fel, és pedig elég alapos okon!
A környék ujságaiban csakhamar meg is nyilatkozott a közönség rettegése.
A hegylánc és Morganton városa közt elterülő egész vidék riadtan várta a
legvészesebb eseményeket.
Április negyedikéről ötödikére forduló éjszaka Pleasant-Garden lakóit
rázkódás ébresztette fel, melyet rettentő zaj követett. Köröskörül
ellenállhatlanul terjedt a rémület, hogy a hegyláncolatban kitörés van
készülőben. Az emberek kirohantak házaikból, menekülésre készen s attól
félve, hogy valamely szörnyű szakadék támad köröttük, mely tíz-tizenöt
mérföldnyi kerületben magábanyeli a községeket, majorságokat.
Az éj igen sötét volt.
Sűrű fellegek mennyezete borúlt a síkság fölé. Ha fényes nappal lett
volna, akkor sem láthatták volna a Kék-hegyek gerincét.
[Illustration: NAGY TÖMEGBEN TOLONGTAK.]
Ez áthatolhatlan sötétségben a tárgyakat megkülönböztetni, a köröskörül
sikoltozó kiáltásokra felelni sem lehetett. Ijedt embercsoportok:
férfiak, nők, gyermekek igyekeztek a járható útat megtalálni s nagy
tömegben tolongtak, kavarogtak.
Erről is, arról is a rettegés hangja hallatszott.
– Földrengés van!…
– Kitört a tűzhányó!…
– Melyik csúcs?…
– A Great-Eyry!…
És Morgantonig terjedt a hír, hogy kövek, láva, salak hullottak záporban
a rónára.
Legalább annyit megfigyelhettek volna, hogy – ha csakugyan tűzhányó tört
ki – a dübörgésnek fokozódnia kellett volna. S a csúcson lángnak kellett
volna megjelennie. És az ízzó lávafolyam a ködön is átvilágított volna.
De mindez senkinek eszébe nem jutott s a megréműlt emberek azt
erősgették, hogy földrengést is éreztek. Egyébiránt lehetséges, hogy e
rázkódásokat valamely sziklatömb okozta, mely levált a hegység
oldaláról.
Mind ébren maradtak, halálos aggodalomban, hogy Pleasant Garden vagy
Morganton felé meneküljenek.
Egy teljes óra telt el minden további tünemény nélkül Alig rezdűlt némi
nyugati szellő a síkság mocsarai körül nagy csoportokban álló tűlevelű
fák sűrű koronájában; ezt a szelet különben az Apalache-hegység
szirtfala egyrészt meg is gátolta abban, hogy a rónára jusson.
Tehát a réműlet nem ujult meg s a lakósok már vissza akartak térni
házaikba. Úgy látszott, nincs már mitől tartani, mindamellett igen
nehezen várták a hajnalt.
Hogy valami változás történt, legalább egy hatalmas szikladarab
legördűlt a Great-Eyryről, abban senki sem kételkedett. Erről már a
hajnal első fényénél könnyű lesz meggyőződni, ha nehány kilométernyire
körüljárják a hegyet.
De ime, reggel három óra felé új riadalom… ismét lángok csaptak fel a
Great-Eyry sziklás párkányán… A felhők által visszaverve tűzfénybe
vonták nagy messzeségben a légkört… Ugyanakkor dübörgés is hallatszott…
Tűz ütött volna ki ottfenn magától?… de hogyan történhetett ez?… Villám
semmi esetre sem gyújtotta!… Mert még villámlás fénye sem zavarta a
homályt… Igaz, a tűz nem nélkülözhette volna a tápláló anyagot: abban a
magasságban, az Alleghany-hegylánc még erdővel borított, épp úgy, mint a
Cumberland-hegység és a Kék-hegyek csúcsai is. Cyprusok, legyezőpálmák
és egyéb állandó lombú fák még növekednek ott.
– A tűzhányó! A tűzhányó!
E kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Kitört a vulkán! A Great-Eyry
tehát mégis a hegylánc belsejébe fúródó tűzhányó tölcsér volt! S most,
hogy már annyi évszázad óta kialudt, újra lángra lobbanna? A lángokat
izzó kövek zápora s egyéb pusztító vulkáni termékek is követik? És
lávafolyamok és zuhatagok is következnek, melyek útjukban mindent
megsemmisítenek: falut, várost, birtokot, egyszóval az egész környéket,
mezeivel, rétjeivel, erdeivel egyetemben Pleasant-Gardenig, vagy tán
Morgantonig?
Most már kitört a fejvesztett riadalom, semmi útját nem állhatta. Az
asszonyok, ijedtségtől félőrűlten, gyermekeiket magukkal vonszolva
tolongtak a keletre vivő útakra, hogy minél előbb eltávolodjanak a föld
belső háborgásának színterétől. A férfiak batyúba kötötték legértékesebb
holmiikat, szabadon bocsátották a háziállatokat: lovat, szarvasmarhát,
juhot s ezek szét is szaladtak a szélrózsa minden irányában.
Mily óriási zavar uralkodott ebben az ember- és állattömegben, a vulkán
tűzének esetleg szabadjára hagyott erdőkben, a mocsarak víze mellett,
mely talán eláraszthatta a vidéket! S vajjon a föld is nem sűlyedhetett
volna el a futók lábai alól? Lett volna-e idejük a menekülésre, ha izzó
láva-csíkok eléjük vágtak volna a földön s eltorlaszolták volna útjukat,
lehetetlenné téve az előrejutást?
A legnagyobb birtokok tulajdonosai között azonban akadt néhány
higgadtabb ember, aki nem vegyűlt el ebben a megréműlt tömegben, melyet
hiába igyeztek visszatartani.
Körűlbelűl egy mérföldnyire megközelítvén a hegyet, arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a lángok fénye csökken, sőt a tűz már kialvóban van
odafenn. Mindent számbavéve úgy látszott, nem fenyegeti a vidéket
kitörés veszedelme. A csúcsról egyetlen kő sem repűlt a légbe, a sziklák
élét nem hordta el láva-áradat és a föld belsejében nem hallatszott
semmi hang, Tehát mi sem volt észlelhető a föld méhében dúló zavarokból,
melyek egy pillanat leforgása alatt egész vidékeket tönkre tehetnek.
S miután ezt megfigyelték – és helyesen figyelték meg – azt
következtették, hogy a Great-Eyry tűzének lohadnia kellett. A fellegek
visszfénye is mind halványabbra vált. És a tájat reggelig ismét teljes
sötétség borította.
Eközben a menekűlők tömege is megállt, ahol már biztosnak érezte magát a
veszéllyel szemben. Aztán visszafelé indúltak s néhány falu és majorság
már a kora hajnali órákban benépesűlt előbbi lakóival.
Négy óra felé már alighogy némi fényt sugároztak a Great-Eyry párkányai.
A tűz – táplálék híján bizonyára – kialudt s bár kiütésének okát nem
tudták még, remélték, hogy nem fog felújulni.
Annyi mindenesetre valószínűnek látszott, hogy Great-Eyry nem vulkánikus
tünemények színtere volt. Eszerint tehát a környék lakóinak nem kellett
valamely kitöréstől vagy földrengéstől rettegniök.
De íme, reggeli öt óra felé, a még éjszakai ködbe burkolt hegy felett
különös zaj hallatszott a levegőben; valami szabályos zihálás-féle,
melyet hatalmas szárnycsattogtatás követett. S ha nappal van: a faluk s
városok népe megpillantotta volna tán az óriási ragadozó madarat, azt a
légbeli szörnyeteget, mely miután a Great-Eyryről fölemelkedett, kelet
felé tűnt el!
II. FEJEZET. Morgantonban.
Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe,
Észak-Karolina fővárosába.
Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm
kissé tűrelmetlenűl várt rám.
A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le
közöttünk:
– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és
ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?
– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én
mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami
ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere
vagyok.
– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a
határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden
rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?
– Az vagyok, Ward úr.
– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése
közben?
– Legkevésbbé sem.
– Helyes, Strock, akkor figyeljen rám.
Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével rendelkező
férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször
megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s
ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.
[Illustration: WARD ÚR ÉS STROCK.]
Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat
igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört.
Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen
fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.
A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész
közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos
államokban, hanem Amerika egész területén.
– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az
Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.
– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég
különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését
is fölébresszék.
– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség,
Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett
jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e
veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely
tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?
– Félős, hogy így van, Ward úr.
– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár
fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis
azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket
fenyegető katasztrófáról.
– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene
adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn.
– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt
mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit
megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már
egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem
szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel
járhat.
– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése
csupán.
– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre
tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész
népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki.
Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira
megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő
banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen
közelíthető meg?
– Valóban! Ward úr gyanakszik, hogy gonosztevők?
– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik,
természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk
eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.
– Kockáztathatok egy kérdést, Ward úr?
– Csak tessék, Strock.
– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha
valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk
azt?
– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi
a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki
tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát
ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze
által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi
intézkedéseket tehessen.
– Szívesen hiszem, Ward úr, hogy a környéket nem fenyegeti ilyen baj.
– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a
Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk
beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni.
És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon
átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt
tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.
– Valóban úgy van, Ward úr és nem is szabad soká késlekednünk.
– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry
tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s
adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan
embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről;
ön az az ember, Strock.
– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy
semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.
– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az
ön ízlésének.
– Igen kedvemre való, Ward úr.
– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely
vérmérsékletének alapját képezi.
– Úgy van, Ward úr.
– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a
kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása:
korlátlan összeg áll rendelkezésére.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ward úr s számíthat reám.
– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb
óvatossággal járjon el a környéken az adatok gyűjtése körűl. A kedélyek
ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek
elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak
félelem.
[Illustration: STROCK ÉS SMITH ELIÁS.]
– Magától értetődik, Ward úr.
– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel
együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba
csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van.
Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is
számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.
– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek
tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet
behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…
– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy
természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez
most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.
S ezzel Ward úr igazat mondott.
Megkérdeztem tőle:
– Mikor kell elutaznom?
– Már holnap.
– Holnap elhagyom Washingtont, holnapután Morgantonban leszek.
– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…
– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer
köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével
engem méltóztatott megbízni.
Hogy sejthettem volna még akkor: mit rejt számomra a jövő,
Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap
hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.
Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút,
mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.
Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen
jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit
Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen
bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy
tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék,
a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval
tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.
A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék
sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek
lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain
elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész
fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal
borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső
háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé
válnának.
Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó
szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek
akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp
úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan
nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach
hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor
megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa
erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.
Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt
Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó
majorosokat gyakran meglátogatta, úgy hogy ha a városkában fekvő
házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy
vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.
Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert
sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét,
mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.
A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül
fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán.
Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat
megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.
– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt
Ward úr egészségére.
Koccintottunk és a rendőrfőnök egészségére ürítettünk poharat.
– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith
Éliás.
Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e
kerületébe utazzam és mi utazásom célja.
Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek
ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben –
mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy
legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre.
Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok
állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan
hatalmukban áll ez.
Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél
gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében.
Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint
természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit.
Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben
többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű
füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel
kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és
sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton
első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s
épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának
felderítését.
Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett
szemembe.
– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni
szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…
– Úgy van Smith úr…
– S ön is azt szeretné tudni.
– Úgy van, Smith úr…
– Nohát, én magam is, Strock úr!
Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly
kiváncsi ember volt, mint én.
– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut,
– hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és
mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság
érdekében foglalkozni az üggyel…
– Kettős ok ez arra, Smith úr – feleltem neki – hogy kegyed maga is
fürkéssze azon tünemények okát, melyek esetleg az egész környék csendjét
háboríthatnák!… S bizonyos, hogy ön is épp oly kimagyarázhatatlannak
látta a jelenségeket, mint amily nyugtalanítónak a kerület lakosaira
nézve…
– Főként kimagyarázhatatlannak, Strock úr, mert én a magam részéről alig
hiszem, hogy a Great-Eyry vulkán lenne, hiszen az Alleghany hegylánc
egyetlen pontján sem tűzhányó jellegű. Sehol, sem a cumberlandi
szakadékokban, sem a Kékhegyek völgyeiben nem találni még nyomát sem
hamunak, salaknak, lávának vagy egyéb vulkanikus anyagnak. Nem hiszem
tehát, hogy ez oldalról valami veszedelem fenyegetné a kerületet…
– Ez a kegyed véleménye, Smith úr?
– Határozottan ez.
– De akkor hogy magyarázhatók meg a rázkódások, melyet a hegység
közelében éreztek?…
– Igen, igen… a rázkódások… azok a rázkódások… – ismételgette Smith
Éliás fejét bólogatván. – De vajjon egyáltalán bizonyos-e, hogy azok a
rázkódások valóban megvoltak? Véletlenül éppen a lángok megjelentekor
ott jártam wildoni majoromban, amely körülbelül egy mérföldre fekszik a
Great-Eyrytől, s ha volt is valami zavar a levegőben, de a föld
legcsekélyebb rázkódását sem észleltem…
– Mindamellett a Ward úrnak küldött jelentések szerint…
– Azokat a jelentéseket az első rémület hatása alatt írták!… –
jelentette ki Morganton polgármestere. – Én azonban éppenséggel nem
szóltam felőlük a magam jelentésében.
– Ezt jól meg kell jegyeznünk… És ami a sziklapárkányon felcsapó
lángokat illeti?…
– Ó, a lángok, Strock úr… ez már egészen más lapra tartozik!… Azokat én
is láttam… a saját szemeimmel láttam s a felhők nagy távolságban is
visszatükrözték fényüket. Azonfelül még zaj is hallatszott a Great-Eyry
csúcsa felől… sivító zaj, mint mikor a kazánból gőzt bocsátanak ki…
– Ezt tehát hallotta kegyed?…
– Hallottam bizony… sőt valósággal belesiketültem…
– Aztán a nagy felfordulás közepette, nem vélt ön, Smith úr hatalmas
szárnycsapásokat is hallani?…
– De igen, Strock úr. Azonban ami e szárnycsapásokat illeti, vajjon
miféle óriási madár lehetett az, mely felszállt a levegőbe az utolsó
lángok eltűnése után?… S micsoda rettentő szárnyai lehettek?… Ezért hát
én azt kérdem önmagamtól: nem képzeltem-e csak úgy az egészet?… Hogy a
Great-Eyryt légbeli szörnyetegek laknák!… Ha ez áll, nem vettük volna-e
már észre, amint hatalmas sziklafészkük felett lebegnek?… Valóban,
mindebben van valami rejtelmes, amit eleddig lehetetlen volt
felderíteni…
– De fel fogjuk deríteni, Smith úr, ha szíveskedik segítségemre lenni
ebben…
– Természetesen Strock úr, és ezt annál szívesebben teszem, mert
kötelességünk megnyugtatni a környék lakosságát…
– Eszerint holnap útnak indulunk?…
– Úgy lesz.
Ezzel elbúcsúztam Morganton polgármesterétől.
Visszatértem szállómba, s megadtam az utasításokat kirándulásunk
előkészítésére, mely, ha a vizsgálat esetleg megkivánja, hosszabb időre
is terjedhetett. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy Ward úrnak írjak.
Értesítettem megérkezésemről Morgentonban, megismertettem a város
polgármesterével való első tárgyalásom eredményével, s tudtára adtam
azon elhatározásunkat, hogy legrövidebb idő alatt végére járunk a
dolognak. Megigértem, hogy vagy levélben, vagy táviratilag értesíteni
fogom továbbra is minden kisérletünkről, hogy folyton tájékozva legyen
Carolina e részének közhangulatáról.
Délután még egyszer találkoztam Smith Éliás úrral, s elhatároztuk, hogy
kora hajnalban indulunk utunkra.
A terv, melynek a felmerülő többi között előnyt adtunk, a következő
volt:
A hegy megmászása két olyan vezetővel történik, akik afféle
kirándulásokban igen jártasnak bizonyúltak már. Már több ízben
megmászták a Kék-hegyek legmagasabb csúcsait. Igaz, hogy a Great-Eyryre
feljutni még sohasem próbáltak, egyrészt tudva azt, hogy oly sziklafalak
övezik a csúcsot, melyeket megkerűlni lehetetlen, másrészt, mert a
legutóbbi eseményeket megelőző időkben a Great Eyry egyáltalán nem
ösztökélte a turisták kiváncsiságát. Különben bátran rábizhattuk
magunkat e két vezetőre, kiket Smith Éliás személyesen ismert és pedig
ügyes, vakmerő és hűséges embereknek. Bizonyos, hogy nem fognak
meghátrálni, s az is bizonyos, hogy mi követni fogjuk őket. Egyébiránt,
amint Smith úr megjegyezte, talán most már nem is lehetetlen feljutni a
Great-Eyryre.
– Miért? – kérdeztem tőle.
– Mert néhány héttel ennekelőtte egy sziklatömb zuhant le a hegyről, s
talán járható útat hagyott maga után…
– Ez igen szerencsés véletlen volna, Smith úr.
– Majd meglátjuk, Strock úr és pedig már holnap meglátjuk…
– Tehát holnap!…
III. FEJEZET. A Great-Eyry.
Másnap kora reggel Smith Éliás velem együtt hagyta el Morgantont azon az
úton, mely a Saranoba-River balpartján húzódva Pleasant-Garden
mezővárosába vezet.
Két vezető kisért bennünket: Horn Harry, aki harminc éves és Bruck
James, aki huszonöt esztendős volt – mindketten Morgantonban laktak s
rendelkezésére álltak azoknak a turistáknak, akik a Kék-hegyet s a
Cumberland hegység főbb csúcsait akarták meglátogatni, melyek az
Alleghany-hegység kettős láncát képezik. Bátor hegymászók, erőskezű-lábú
ügyes és tapasztalt emberek voltak, s jól ismerték a hegy lábáig terjedő
egész környéket.
Egy kétfogatú kocsi vitt bennünket az állam nyugati határáig. Csak három
napra való eleség volt a kocsin, mert kirándulásunk ennél hosszabb időre
semmi esetre sem nyúlhatott. Az elemózsia összeválogatását bátran Smith
úrra bízhattuk: volt velünk párolt marhahús-konzerv, nagymennyiségű
sonka-szelet, egy sült ürücomb, egy kis hordó sör, több üveg whisky és
egyéb pálinka és elegendő kenyér. Ami a friss vizet illeti, nem kellett
szükségtől tartanunk: a hegy forrásai, melyeket a záporok, s az ebben az
évszakban nem ritka felhőszakadások táplálnak, bőven szolgálhattak vele.
Fölösleges hozzátennem, hogy Morganton polgármestere, mint szenvedélyes
vadász, magával hozta puskáját és Nisko nevű kutyáját, mely ott futott
és ugrándozott a kocsi mögött. Nisko rendeltetése az volt, hogy
felhajtsa a vadat, ha erdőben vagy mezőn járunk; de a kocsival
egyetemben a wildoni majorban kellett maradnia, a Great-Eyry
megmászásának ideje alatt. Nem tudott volna nyomunkba járni, az
átugrandó szakadékok és megmászandó szikladarabok miatt.
A mennyboltozat elég tiszta volt s az amerikai éghajlat nem ritkán kissé
zordon áprilisának levegője: elég hűvös. Változó szellők szárnyán,
melyek az Atlanti-Oceán hatalmas felülete felől fujdogáltak, felhők
úszkáltak az égen. Közűlök ki-ki siklott a napsugár és aranyszínűvé
tette az egész vidéket.
Az első napon elértük Pleasant-Gardent, ahol a mezőváros birójánál,
Smith úr jóbarátjánál háltunk meg. Volt elég időm rá, hogy megszemléljem
ezt az érdekes vidéket, melyben a mocsarak mezőségekkel, a mezők
cipruserdőkkel váltakoztak, melyek körül egyre szaporodik a falvak és
majorságok száma. A meglehetősen jókarban tartott út keresztül megy
rajtuk, vagy mellettük halad el, anélkül, hogy kanyarodásokkal
hosszadalmas kerülőket tenne. A kissé mocsaras területeken remekül
tenyész a ciprusfa, mely tövénél kissé vaskos és apró tobzokkal
púpozott, amikből e vidéken kaptárokat állítanak össze. A sápadt-zöld
lombozatukon átjáró szellő ide-odahimbálta a szürke hosszú
rostaszálakat, e «spanyol szakállt», mely az alacsonyabban sarjadó
ágakról le a földre ér.
A környék erdeiben különféle állatok egész világa nyüzsgött. Kocsink
elől felriadva menekültek erdei egerek, mezei patkányok, rikítószínű és
fülsiketítően rikácsoló papagályok, fiahordók, melyek gyorsan ugrálva
haladtak, a hasukon lévő erszényben magukkal vivén csemetéiket; a
madarak százait láttuk a banánák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai
között, melyek bimbói a tavasz első lehelletére ki fogják tárni
kelyhüket és hatalmas rhododentronokat, melyek gyakran több embernyi
vastagságúak.
[Illustration: A GREAT-EYRY.]
Este megérkeztünk Pleasent-Gardenbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk
éjszakára. A következő napot arra szántuk, hogy megtegyük a wildoni
majorig terjedő útat, mely már csaknem a hegy lábánál feküdt.
Pleasent-Garden csekély jelentőségű mezőváros.
A bíró szívesen fogadott és kitünően megvendégelt bennünket. Csinos
házának ebédlőjében vidáman fogyasztottuk vacsoránkat. A ház pompás
hársfák alatt épűlt.
A társalgás természetesen a kirándulás körül forgott, melyet a
Great-Eyry belső viszonyainak tanúlmányozására rendeztünk.
– Igazuk van – szólt házigazdánk – míg nem tudjuk, mi történik vagy mi
lappang odafenn, addig vidékünk lakói meg nem nyugodhatnak.
– Vajjon – kérdeztem én – semmi újabb tűnemény nem jelentkezett azóta,
hogy a Great-Eyry fölött lángnyelvek mutatkoztak?…
– Semmi, Strock úr. Pleasent-Gardenből könnyen megfigyelhető a hegy
felső gerince, egészen a Black-Dom-ig, mely a legmagasabb pontja…
Egyetlen gyanus hang sem jutott fülünkbe, egyetlen fénysugár sem villant
meg… S ha valami ördög légió fészkel odafenn, úgylátszik befejezte
pokoli kotyvasztását és elment az Aleghany hegyek egy másik odujába…
– De én – kiáltott Smith úr – azt hiszem: nem távozhattak úgy, hogy itt
tartózkodásuknak némi nyoma ne maradt volna a Great-Eyryn… akár a
szarvuk, akár a farkuk csücske… Majd meglátjuk!…
Másnap, huszonkilencedikén, hajnalban eléállt fogatunk. Smith úr
elfoglalta helyét s én is a magamét. A kocsis megsuhogtatta ostorát és
lovaink sebes ügetve indúltak meg. E napi utunk célja a wildoni major
volt, mely már a Kék-hegyek kinyúló ágai közt fekszik.
A tájék semmi változatosságot nem nyújtott. Most is épp úgy váltakoztak
az erdők mocsarakkal, mint tegnap, de ez utóbbiak mindinkább ritkúltak,
mert, közeledvén a hegységhez, a talaj egyre emelkedett. A vidék is
kevésbbé népesnek mutatkozott. Itt-ott egy-egy falucska, mely szinte
alig látszik a hatalmas bükkök lombozata alól, elszigetelt majorok,
melyek területét böven öntözték a hegy lejtőiről alárohanó patakok, –
valamennyi a Sarawba mellékfolyója.
[Illustration: KÜLÖNFÉLE ÁLLATOK EGÉSZ VILÁGA NYÜZSGÖTT.]
A növény és állatvilág ugyanolyannak mutatkozott, mint az előző napon, s
ha túlsok nem is, de annyi vad akadt, amennyi egy vadászt kielégíthetett
volna.
– Az ember valóban kisértésbe esik, hogy felfogja puskáját és fütyüljön
kutyájának!… – szólt Smith úr. – De igaz is, hogy először járok itt úgy,
hogy nem pazarlom a port s a golyót fürjre, nyulakra. Ezek a derék
állatok rám sem ismernek többé!… De mivel készletünk még távol van
attól, hogy kimerűljön: egyelőre más forog a fejünkben: a rejtelmekre
való vadászat…
– És – tettem hozzá én – bár ne kellene üres tarsollyal hazatérnünk…
A délelőtt folyamán végtelen síkon haladtunk át, melyen a ciprusok és
legyezőpálmák csak itt-ott, kis ligeteket képezve, zöldeltek. Ameddig
szemünk ellátott, apró halmok domborúltak, szeszélyesen sorakozva egymás
mellé s közöttük a rágcsálók mindenféle fajtája futkározott. Ezer meg
ezer mókus élt itt nagy tömegekben, abból a rendből, melyet Amerikában
«mezei kutya» néven ösmernek. Ezt a nevet nem azért kapták az állatkák,
mintha a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanának a kutyák akármelyik
tipusához. Nem, hanem mivel olyanféle ugatást hallatnak, mint az ölebek.
S míg erős ügetéssel vágtunk a rónaságon át, valósággal fülsiketítő zajt
csaptak ezek a mezei kutyák.
Nem ritka dolog az Egyesült Államokban, hogy az ember ilyen tömegesen
egyféle állat által lakott területeket talál. A természettudósok többek
között egy Dog-Ville (ebváros) nevű helyet említenek, mely nevét onnan
kapta, hogy egy milliónál több ily négylábú lakója van.
Ezek a mókusok, melyek gyökerekből, füvekből és szöcskékből élnek – ez
utóbbiakat mint nyalánkságot igen kedvelik és mohón keresik – egyébként
ártatlan állatok, csak rettenetes csaholásuk űzi el körükből az embert.
Az idő derűs maradt, kissé csipős szellő fujdogált. Nem kell azt
hinnünk, hogy a szélességnek e harmincötödik foka alatt, a két
Carolinaállam éghajlata aránylag meleg volna. A tél hidege gyakran
túlságosan éles itt. Nagymennyiségű narancsfa pusztul is el telenként s
a Sarawba-Riveren sokszor úsznak jégtáblák.
Délután feltűnt a kékhegyek láncolata, melytől már csak hat
mértföldnyire jártunk, és elfogta a látóhatár nagy részét. Gerince
világosan rajzolódott ki az elég tiszta égbolton, melyet könnyű felhők
barázdáltak. Alul sűrű erdők borították a hegyet, melyekben tűlevelűek
gyantás ágai borúltak egymás fölé, de feljebb a fekete sziklákon is
mutatkozott néhány sudár fa.
Jobbról-balról különös alakú csúcsok meredtek az égre, s mindnyája
fölött uralkodott a Black Dome[1] hatalmas feje, mely néha-néha
valósággal felragyog a napsugártól.
– Ön már megmászta ezt a csúcsot, Smith úr?… – kérdeztem én a
polgármestertől.
– Nem én, – felelt az – mondják, hogy igen nehéz feljutni rá. De néhány
turista már járt odafenn s azt beszélik, hogy a Great-Eyry belsejéből
semmit sem látni onnan.
– Úgy is van – erősítette meg egyik vezetőnk, Horn Harry – magam is
tapasztaltam már.
– Talán az idő nem volt kedvező, nem volt elég tiszta – jegyeztem meg
erre.
– Sőt éppen: nagyon tiszta volt, Strock úr, hanem a Great-Eyry párkányai
igen magasak és eltorlaszolják a kilátást.
– No akkor – kiáltott Smith Éliás – éppen nem fogok haragudni, ha oda
tehetem lábamat, ahol szemével sem járt még senki!
Tény azonban, hogy e napon a Great-Eyry nyugodtnak látszott, se gőz, se
láng nem mutatkozott rajta.
Öt óra felé kocsink megállt a wildoni major előtt, melynek lakói
kijöttek uruk elé.
Itt kellett töltenünk az utolsó éjszakát.
A lovakat nyomban kifogták és az istállóba vitték, ahol bőséges
takarmányt találtak, a kocsit pedig a színbe tolták. Itt fogja bevárni a
kocsis visszaérkezésünket. Smith úr bizonyos volt benne, hogy mire
Morgantonbe visszatérünk, küldetésünk közmegelégedésre lesz befejezve.
A wildoni majoros pedig biztosított bennünket róla, hogy a Great-Eyryn
hosszabb idő óta semmi különös nem történt.
A major személyzetével együtt fogyasztottuk el a vacsorát s álmunkat ez
éjszaka semmi sem zavarta.
Másnap kora hajnalban megkezdtük a hegymászást.
A Great-Eyry mindössze ezernyolcszáz lábnyira nyúlik – ami elég szerény
magasság – s így az Alleghany hegyek legalacsonyabb csúcsa. Úgy
számíthattunk tehát, hogy fáradságunk nem lesz túlságosan nagy. Nehány
óra elég lesz a hegytömeg felső gerincének elérésére. Igaz, hogy
útközben akadályok is várhatnak reánk: szakadékok, melyek fölött át kell
menni, vagy szirtek, melyeket veszedelmes vagy vesződséges ösvényen
lehet csak megkerülni… Ez volt vállalkozásunk ismeretlen fele,
kockázata. Amint tudjuk, erről vezetőink sem adhattak felvilágosítást.
Legjobban az nyugtalanított, hogy a Great-Eyry csúcsát az egész
környéken megközelíthetetlennek tartották.
De mindent összevetve, ezt a tényt még senki meg nem állapította, s
talán meg volt az az eshetőség, hogy a leszakadt szikla rést ütött a
vastag szirt-kereten.
– Annyi szent – szólt Smith úr, rágyújtva az első pipa dohányra a húsz
közűl, melyet egy nap leforgása alatt rendesen végigszítt – annyi szent,
hogy nekivágunk és pedig frissen, erélyesen. Ami most már azt illeti,
hogy ez a hegy mászás több vagy kevesebb időt vesz igénybe…
– De úgy-e bár Smith úr – kérdeztem én – mindenesetre végére járunk
vállalkozásunknak?…
– Okvetlenűl, Strock úr.
– Főnököm megbízott, hogy derítsem fel ennek a pokoli Great-Eyrynek
titkát…
– Fel is derítjük, akár tetszik az ördögöknek, akár nem – válaszolt
Smith Éliás és kijelentése tanújáúl az eget tette meg – még akkor is, ha
a hegy legmélyére kellene is furakodnunk!
– Mivel azonban lehetséges, hogy kirándulásunk egy napnál hosszabb időre
nyúlík – tettem hozzá én – talán helyes volna, ha élelmiszerekkel látnók
el magunk…
– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőink batyújában két napra való
elemózsia van s mi magunk sem indulunk üres zsebbel útnak… Egyébként, ha
a majorban hagyom is derék Niskomat, magammal viszem puskám… Az erdős
tájék nem lehet vad híjján, és az előrenyúló ágak szakadékai sem… Egy
kevés rőzsét meg mindíg tördelhetünk zsákmányunk megsütéséhez, ha ugyan
odafenn nem vár bennünket már a lobogó tűz…
– Lobogó tűz, Smith úr?…
– Miért ne, Strock úr?… Azok a lángok, azok a pompás lángok, melyek
annyira megriasztották környékünk derék lakóit!… Ki tudja, egészen
kihűlt-e odafenn a tűzhely s nem pislog-e némi láng a hamu alatt?… És,
ha a medence kráter tulajdonképen, ha tehát tűzhányóval van dolgunk:
vajjon kialudhat-e annyira a tűzhányó, hogy egy darabka parázsra se
lehessen akadni benne?… Őszintén szólva, igen siralmas kis vulkán volna
az, ha annyi tűz sem égne benne, amennyi egy tojás keményre főzésére
vagy egy burgonya megsütésére kell!… De hiszen, ismétlem: majd
meglátjuk… majd meglátjuk!…
Arról, hogy mit látunk ott fenn, bevallom, semmi véleményt nem alkottam
magamnak. Én parancsot kaptam, hogy felkutassam, mi van a Great-Eyryn!…
ha semmi veszedelem nincsen, nos, úgy is jó: megtudjuk és
megnyugtathatunk mindenkit. De alapjában véve – s nem természetes-e ez
az érzés oly embernél, aki a kiváncsiság ördögének hatalmában áll –
boldog lettem volna, a magam személyes hiúsága érdekében, melyet
vállalkozásunk eredményének közzététele erősen legyezgetett volna: ha a
Great-Eyry oly tünemények középpontjának bizonyúl, melyek felderítése az
én érdemem!
Kirándulásunknak ily rendben kellett megtörténnie:
Vezetőink elől mennek és keresik a járható ösvényeket, Smith Éliás meg
én nyomukban, egymás mellett vagy egymás mögött, már aszerint, milyen
széles az út, melyen haladnunk kell.
Horn Harry és Bruck James egy keskeny, nem túlságos hirtelenűl emelkedő
sziklatorkolatba vezettek bennünket legelőbb. Ez a völgytorkolat elég
meredek lejtők közt kanyargott, melyeket sűrűn összegabalyodott bozótok
takartak: toboztermő, fekete tűlevelű bokrok, hatalmas, széles tenyerű
páfrányok, vad ribiszkék. Lehetetlen lett volna ezeken át útat törni.
A bozótban igen sok madár zajongott s a legnagyobb lármát a teli
torokkal rikácsoló papagályok csapták, melyek betöltötték éles
hangjukkal a völgy levegőjét. A mókusokat alig hallhattuk itt-ott a
bokrok között, ámbár százával ugráltak az ágakon.
A hegyi patak medre, melynek ez a völgytorok ágyául szolgált,
szeszélyesen kanyargott a szikladarabok közt alá. Az esős évszakban,
vagy hatalmas viharok után bizonyára erős zuhatagokat képezett. De
valószínűleg pusztán az esővíz táplálta, s mert most egyetlen cseppet
sem találtunk benne, ez azt bizonyította, hogy nem a Great-Eyry
magasságain felbuggyanó forrásból ered.