Túl a bércz másik oldalán egy másik világ terül el.
Tizenegy havas orom csoportosul egymás körül, s a havasok lábainál népes
falvak, szántott mezők, boldog, nyugalmas hajlékok.
Azon boldogok laknak itt, kik a gyönyör világából eltávoztak időnként s
fölkeresték a senkitől nem óhajtott havasokat, a hol a pusztaság lakik,
ott hazát alapítottak s századokról-századokra felszaporodtak egy néppé,
mely munkában, tisztaságban boldogul élte napjait.
Semmi fény, semmi ragyogás nem volt ott, csak az arczokon; kincse
senkinek más, mint a mit a szívben hordoz, s a legfőbb öröm a földön – a
gyermekek fecsegése.
E bátor férfiak, szelid nők örömtelten fogadák az új jövevényeket, s
közerővel építének számukra kunyhóik sorában kunyhót, kerítének számukra
kertet, elláták a legelső életszükségletekkel s segítségül voltak nekik
legelső munkálataikban.
Midőn házuk, telkük rendben volt már, tűzhelyük melegen, ólaik barmokkal
ellátva, akkor felhívták őket a «legvénebb»-hez, a ki lakik a
legmagasabb hegyek között, s onnan lát és itél többi emberekre.
A tartomány ősz vezére oly kunyhóban lakott, miként a többi nép s semmi
sem különbözteté őt meg alattvalóitól, csupán csak bölcs szelleme, s
színről-színre ismerék őt még az apró gyermekek is, bárha bíbort nem
viselt.
Ott elmondá előtte Bar Noémi mindazon csodaeseményeket, a miket
keresztülélt; csodás menekülését vitorlátlan, kormánytalan hajón egy
távoli világrészből; a szörnyjeleneteket Triton gonosz városában,
istenitéleti harczát az óriás viadorral, és azt a titkos tüneményt az
égen, mely a városokat felfordítva mutogatá előtte.
Az ősz férfi feje mindig jobban aláhanyatlott Bar Noémi beszéde alatt, s
midőn az utolsó jelenetet elmondá előtte, arczczal bukott az a földre és
elkezdett sírni keservesen.
Bar Noémi megdöbbenve kérdezé az öregtől siralma okát.
Az öreg felelt neki könyező szemekkel:
– A miket elmondál ifju, bizonyítják, hogy eljövendő az idők teljessége,
melyben az Úr itéletet tartani eljő a világ fölött, s külön választja az
igazakat a hamisaktól, és elvesznek a milliók a földszínéről és a föld
elmulik alattuk, mely bűneiket nem birja viselni többé.
És az agg keserűen siratta meg a világot, mely végéhez közelget.
Bar Noémi letörlé az öreg könyeit, s fölemelé őt a földről.
– Ne sírj. Az Úr haragja megengesztelhető. Nemzetem történetei közt
olvasám, hogy egyszer kimondá az Úr egy nagy világváros fölött kemény
itéletét, hogy elsülyedjen az, s elküldé prófétáját a néphez, a ki
tudtul adná annak, hogy ha bűnét meg nem bánja, elvész városával együtt.
A nép megtért, vezekléssel, bűnbánással elfordítá az Úr boszuló balkezét
fejéről és megmarada. Másszor történt, hogy nyolcz várost elitéle az Úr,
hogy földből kirohanó tűz s égből hulló tűzeső által megemésztessenek
azok, és helyüket büzhödt tenger foglalja el. E városok egyikében lakott
egyetlen egy igaz ember, a ki Istent szívében hordozá. Az Úr tudatá e
férfival rettentő itéletét és inté őt, hogy hagyja el a veszendő várost.
Az igaz férfi leborula Isten előtt és könyörge: Oh Uram! elveszíted-e a
jót a gonoszszal együtt? És akkor azt felelé neki Isten: «ha találsz
Sodomában öt tiszta embert, megkegyelmezek azon városnak». Halld öreg, a
mit Isten kimonda, meg nem másítja azt soha, mert az ő szava erősebben
áll, mint az égen ragyogó világok. Azért azt mondom én neked: válaszsz
ki éped közül négy férfit; a kik igazak járásukban, tiszták beszédükben,
kik soha meg nem ronták felebarátaikat, nem óhajtják az idegen nejét,
nem tagadták sem szóval, sem tettel az Istent. Én elmegyek velök Triton
városába és leszünk abban öten. Öt igaz emberért nem hagyja az Úr
elveszni a világot.
A vén megcsókolá Bar Noémi arczát és áhitattal monda neki:
– Valóban, te vagy az Úrnak prófétája, kinek eljöveteléről a hagyományok
szólnak, mert e gondolatot az Úr sugallta szívedbe. Tulajdon négy fiam
lesz az, a ki el fog veled menni. Lelkök, mint kristály, oly tiszta és
szívökben nincs félelem. Öt férfi megmenti a népet.
Azzal elővezetteté fiait az agg, és együtt megmosdának Bar Noémival
égből hullott vízben, letérdelének az agg elé és az megáldotta őket.
Midőn megindultak az útra, Byssenia átölelte férje nyakát és kérdezé
tőle:
– Hová indulsz?
Bar Noémi soha sem hazudott, de nejét nem akará búsítani, s azt felelte
neki:
– A paradicsomba.
És igazat mondott, mert Triton városa a gyönyörök paradicsoma volt.
Midőn odább mentek, Byssenia újra megcsókolá férjét és kérdezé:
– Ha a paradicsomba mégy, miért nem viszesz engem is magaddal? Valót
mondj, hova utazol?
Bar Noémi most sem hazudott, felelvén nejének:
– A pokolba.
Triton városa valóban az volt.
A nő azonban sírva borula nyakába s sírva kérdezé harmadszor:
– Oh férjem, oh Bar Noémi, hová akarsz te menni?
És harmadszor felele Bar Noémi, kezét az égre emelve:
– Isten színe elé!
És valóban Isten itélőszéke álla ott, a hova ők most indultak.
A szélső hegytetőre érve, a honnan a rónára lelátni, ismét fölmerültek
előttük a fata morgana csodatünemény képei, a légben lebegő paloták, a
felforgatott városok, függő kertek, csigatornyok, miknek szétomlása után
sík rezgő tenger boríta el hegyet-völgyet, hogy csak a távoli ormok és a
bálványok fejei látszottak ki a hullámzatos özönből.
– Isten jelentései ezek! szólt áhitattal az agg, s megáldá az öt férfit,
hogy legyenek erősek Istennel harczolni egy világrészért és egy
világrész népével az Istenért.
És Bar Noémi kezét odavoná ajkaihoz s rálehellve annak tenyerére, mondá:
– A kit te megáldasz, az meg legyen áldva; a kit te megversz, az meg
legyen verve.
Az öt férfi így szállt le a havasokból.
Az agg pedig visszavezeté Bysseniát kunyhójába és leányai közé vezeté
őt, kik őt testvérekül fogadák, s midőn látá, hogy a nő titkon könyez
eltávozott uráért, vigasztalva mondá neki:
– Ne félj, vissza fog ő térni.