A város messziről fénylett az esthomályban, mire az öt férfi a kapuhoz
ért. Minden ház fáklyákkal és színes lámpákkal volt kirakva. A virágok
ünnepe kezdődött ma, mely eltartott három napig. Ez idő alatt tele volt
minden utcza és háztető illatos virággal hintve, az oszlopok tarka
füzérekkel bevonva, s egyik szobortól a másikig koszorúkból fűzött
lánczok a téreken keresztülvonva.
A virágok ünnepe a szerelem ünnepe is, a rózsa, a tavasz, a virágos mező
a legerősebb csábítók. Ismerték őket a Triton városában is, s
boldogoknak tarták magukat az emberek, midőn ez ünnep kezdődött: a
rózsák, a virágok, a tavasz ünnepe.
A virágokkal behintett utczákon öt szomorú férfi halad keresztül,
vállaikra vetve palástjaik, kezeikben hosszú dárdák. A kik találkoznak
velük, csodálkozva néznek utánuk. Triton városában nem járnak a férfiak
egyedül e napon, mindenkinek van vidám társa. Sem fegyvert nem viselnek
e napon e kapukon belől: bizonyára idegenek ők, a kik nem ismerik a
szokást.
A virágok piaczának közepén áll egy vén odvas olajfa, ágai a földig
hajolnak már, s fényes sötét levelei erdőt vonnak a törzs körül.
Az öt daliás idegent hívják minden házkapuban nyájas szóval, édes
hangon. Mosolygó arcz, csábító szem néz rájuk a háztetőkről s az utczák
kereszthidjairól virágot szórnak fejeikre.
Ok hallgatva és nem tekintve félre, jutnak el a vén olajfáig, ott
letűzik dárdáikat, az öt dárdanyélre kifeszítik palástjaikat, hogy sátor
alakul belőle és abba lefeküsznek nyugodni.
A város kiváncsi népe körülfogja sajátságos sátorukat, eleinte csak
suttognak, azután hivogatják őket, majd merészen szétválasztják a
lepleket s kihívó szemérmetlen szókat intéznek hozzájuk.
Bar Noémi fölkelve nyughelyéből, kilépe a sokaság közé.
– Triton városa lakói, sokan vagytok-e itt e helyen?
A nép ráismert dörgő szaváról s ijedten tágíta kört az ifju férfi
számára.
Bar Noémi látta hullámzani a sokaságot a virágok terén: a hány fő, annyi
koszorú.
– Menjetek a többiekért és küldjétek őket ide, hogy hallják, a miket
beszélek.
A tér, a háztetők megnépesedtek lassanként, és akkor fölemelé szavát Bar
Noémi.
– Triton városa lakói, halljátok, a mit hallanotok kell! Az Úr, az
egyedül igaz Isten, a földek és tengerek ura mondja ezt tinéktek. Öt
tiszta férfi jött ma várostokba, hogy feltartsa az Úr itéletét, mely
végveszélyt mond reátok. Nem évek, csak napok vannak számotokra hátra;
mert betölté az időt bűneitek teljessége, s a holdakat nem fogja senki
számlálni. Vetkezzétek le a vétket, hogy napjaitok sora
meghosszabbuljon: hintsetek fürteitekre hamvat és házaitok elé port,
virágok és zöld levelek helyett, mert bizony mondom, az Úr egyet int
kezével és nem terem a földön sem virág, sem zöld levél!
A nép hangosan kaczagott e szavakra. Az idegen nem tudja, hogy mit
beszél. Mi kár érte! Oly szép fiu, s oly esztelen; olyan erős és oly
hideg.
A vigadók tánczoltak és énekeltek s hódoltak a virágoknak, a mik zöld
ágon teremnek, és a hölgyek piros ajkain.
És ime, azon éjszakán, melyen Bar Noémi kiterjeszté átokerős kezét, jött
iszonyú zúgással a sivatag felől sötét felleg, számmal ki nem mondható
sáskafajok voltak összegomolyítva egy felleggé; fekete, napot és
csillagokat eltakaró gonosz tábor, mely a hová leszállt a földre, elmult
onnan fű és virág; és jöttek sebesen mászva, erős hadsereg gyanánt,
hosszú szőrű, barna hernyók, a mik ellepték a fákat, a mik átmásztak a
házak tetőin, a mik csoportosan vándoroltak végig az utczákon, a
hidakon, irthatatlan mennyiségben, elleptek minden fát, minden bokrot, s
tövig, földig rágtak mindent; egy nap alatt olyan volt a egész tájék,
mintha el volna perzselve; pálmák koronátlanul, erdők pusztán, lombok
fosztva, minden fű, fa letarolva.
Csak ama vén olajfa maradt zölden, fényes, kövér leveleivel, mely Bar
Noémit és társait beárnyazta.
Harmadnap a felriadt nép ijedten futott a jövevények sátorához, s
esdekelve kérte az átokmondó ifjut, hogy fordítsa el országukról az
égnek im e csapását, ne éktelenítse el a földet.
Bar Noémi irgalmat érzett az elpusztított tájakkal s tenyerét ég felé
fordítva, rálehellt arra enyhén s még azon órában erős szélvész jött
nyugatról, mely fölsepré a sáskákat s egész táborostól együtt belesodrá
a tengerbe, ott vesztek el; egy éjszakai dér megölte a fák hernyóit,
mind elhulltak; fű, fa kizöldült nemsokára ismét, s az emberek szíveiből
elmult az első ijedtség az első csapás szüntével.
A mily buján hajtott ki fű és virág, olyan buján tenyészett az emberi
vad szenvedély is a szívekben. Ismét rakott asztalhoz ült a gazdag, a
jövő év rovására dobzódott a renyhe szegény s kevély büszkeségében
Triton városának népe megtagadá az öt férfitól a legsoványabb eleséget
is, mely őröletlen magokból állt, s azt követelték tőlük, hogy hagyják
el városukat; ha senki sem meri őket kiűzni onnan, kiűzi majd az éhség!
Bar Noémi haraggal nyujtá ki kezét másodszor, s még el sem hangzott az
átok ajkairól, midőn megzendültek az ég sarkai haragos csattogással, a
nagy kék égboltozat feketén elborult, a harsogó villám lecsapott a
földre, s a haragos égből öldöklő jégeső vágott alá pusztító dühében,
elpaskolva szerte az idők reményét, népek büszke dölyfét!
A második csapás elrémíté boldog Oceania lakóit, siettek áldozatuk
zsengéit odahordani az öt igaz férfi elé, a kik nem érintettek abból
egyebet, mint az őröletlen gabonamagvakat, az Úr tilalma volt azon, hogy
valamit megegyenek, a mi a vétkező nép tálaiban készült, fazekaiban
főtt, kemenczéiben sült vala.
Az öt igaz férfi imájára megszünt az ég haragja, s a mint sujtoló kezét
visszavonta az Úr, újra visszatért a szívekbe az istentagadó dölyf; a
nők újra kifesték arczaikat, bearanyozták szemöldeiket, fölvették
üvegből szőtt köntöseiket s jártak az utczán Istennel daczolva és
gúnyolták az ifjakat, kik sátoruk alól ki nem mozdultak csábító
hizelgéseikre.
A tér közepén, melyen sátoruk fel volt vonva, állt egy roppant nagy
szökőkút, széles márvány medenczével, minden hajnalban és alkonyatkor
ott enyelegtek az ifjak szemei előtt e csába tündéralakok, habfehér
termetöket locsolva a meleg nyártól langyított habokkal.
Bar Noémi eltakará piruló arczát előlük kezével, másik kezét undorodó
mozdulattal tartá feléjük; és ez a mozdulat volt az átok.
Egy éjszakán megfordult az évszak rende: meleg hő nyárszak derekán
hideg, fagyasztó szél támadt, mely végigsüvöltött az országokon s
megfordítá rendes útjából a természetet. Hol jeget nem láttak soha, a
folyamra pánczél fagyott, s a megrettenő lakosok látták az égből
aláhullani az ismeretlen pelyheket, mik elleptek erdőt, mezőt, utczákat
és háztetőket, szemfödelet vonva az egész földre.
Hah! hogy hallgatott el a vigalom egyszerre! A szokatlan csoda napján az
emberek magukba tértek, megbámulták a jeget, havat, a csodálatos
zúzmarát; másnap pedig szánokat készítettek és csengetyűkkel nyargaltak
végig a havas utczákon, víg dalokat rikoltozva, a hideg ellen prémes
öltönyeket vettek, a jégből építettek átlátszó palotákat, a hóból
készítettek czukros eledelt, s kinevették az ég haragját.
Bar Noémi intésére elmult a harmadik csapás, a nap melegen sütött újra,
jég és hó elolvadt, vízzé lett, a föld újra kizöldült megint.
A csapások harmadika sem javítá meg a népet. Kaczagták már az öt ifjut,
s még ők hívták fel Bar Noémit, hogy tegyen még velök több csodát, az
élet úgyis oly unalmas ily egyformán!
Jaj a népnek, a hol már a gyermekek életunalomról szólnak!
Bar Noémi még egyszer szóla hozzájuk.
– Triton városa lakói, és ti, kik Oceania földén laktok, halljátok és
beszéljétek el egymásnak; ime bocsát reátok az Úr kegyetlen csodát
általam, hogy megtérjetek és megjavuljatok abban; az első két napon
megrontom a vizeket, a másodikban a földet, a harmadikban a levegőt,
hogy a mi élet volt eddig, az halál legyen ezután; a mi anyai kebel volt
eddig, legyen ezután sír gyomra. Három hét alatt térjetek meg Istenhez,
a ki jó a jóknak, de irtózatos boszúálló a gonoszokra.
Az őrült nép kikaczagta jósszavait, s gúnynyal kiáltott rá vissza:
– Tedd, a mit tudsz!
A nehéz átok legelébb a folyóvizeket érte. Valami apró zöld bogár lepte
el a folyamok felszínét vastagon, mely undorító szaggal mérgezé meg
azokat, minden állat, a mi azokból ivott, kínlódva hullott rakásra, a
halak felfordulva jöttek fel a víz színére, a hab büzhödten hányta ki
azokat kétfelől a partra; azután a fúrt kutakban veszett meg a víz; íze
elkezdett sós, keserű, émelygős lenni, a szökőkutak sugarai
elhomályosodtak az iszaptól, melyet a föld alól hoztak magukkal, s
minden víz elveszté friss hidegségét, valami émelyítő lágymelegség rontá
azt meg, hogy a szomju állatok iszonyodva fúttak hozzá s halálos
aggodalommal bőgtek fel az ég felé. Több eszük volt, mint az embereknek.
Ezek kaczagták a csodát; ha a víz elromlott, annál édesebb volt a bor;
minden ember bort ivott hát, részegítő méregitalt, még a nők és
gyermekek is. Az ember szíve kemény volt.
Szállt az átok másodízben a tápláló, élő földre; iszonytató félelmében,
az Úr kezét megérezve, elborzadt, elbágyadt a föld; száraz, kemény
repedések szaggatták meg fájó felszínét, s a belső kín miatt kékes
penész s terjedő sárga sömörök lepték el a hantokat, a sziklákat és a
fák síma kérgeit. Kór, nyomorék lett a termő föld, fűbe, fába elterjedt
szörnyű baja, az édes gyümölcsök helyén soha nem látott pöffeteg, mérges
gilva, undok üszögtestek termettek, a gabona kalászában korommá vált az
érett mag; a szőlő elfonnyadt, összerohadt tőkéjén, a méztermő nádat
sűrű moszatok lepték el, a kenyéradó gyökerek gumói megbüzhödtek a föld
alatt s átkot termettek áldás helyett, beteg volt minden zöld növény az
Istennek átka miatt; csak az embernek nem fájt az. Oh, az ember-szív
kemény!
Harmadszor szállt az átok az éltető levegőre; sűrű átlátszatlan gőzök
szálltak alá a vidékre; feketén, barnán, sötéten. A nap nem látszott ki
abból, a nappal az éjszakához lett hasonló; a gonosz, veszett köd szaga
elülte a melleket, s rossz köhögést, fojtó lélegzetet okozott. Az
utczákon nem lehetett járni többé, a falakról csorgott a nedves nyirok,
s a nehéz sűrű fellegek, mik máskor az égen jártak, az emberek feje
fölött, most mind ott jártak a földön, végiguszva az utczákon,
áthömpölyögve a mezőkön, a házakon: borzalom volt azt elnézni.
«Nosza sípok, nosza kürtök! most daloljon a ki tud! Hogyha ott künn nem
süt a nap, annál jobban ég a fáklya, hogyha felhő jár az utczán, annál
nyájasabb a pohár: hogyha oly rövid az élet, annál jobban kell sietni;
hogyha úgy is jön a halál, minden kéj, gyönyör poharát fenékig ürítve
találja.»
Ezt a gondolatot mondák Oceania minden házában, s az öt férfihoz az
olajfa árnya alatt senki sem ment Isten irgalmát keresni.
Bar Noémi elbusultan látta az őrült tombolást, a vesztébe vakon rohanó
népet, s keservében gonosz átkot monda rá.
– Minden, mi embernek kedves, legyen tinéktek rémület, az édes legyen
keserű, étel-ital méreg legyen, az álom legyen rémlátás, a hol örömet
kerestek, találjátok a bánatot, a csókból támadjon fekély, a mosolygó
ábrázatot verje meg undok kelevény, s a gyönyörből támadjon utálat
rátok!
És a midőn hét nap mulva a fellegek szétoszoltak s előjöttek Oceania
lakói, visszarettentek egymástól. Himlők, fekélyek rutíták el az
arczokat, orrok, ajkak eltüntek az ábrázatról, hajzat kihullt, test
összegörnyedt. Isten maga törlé le képmását azokról, a kiket megbánt,
hogy teremte.
Az ég pedig, mely e világrészt befedte, oly sápadt volt ezután, olyan
sárga; a kékszín eltüne róla, el a napnak ragyogása. Délben is bele
lehetett nézni annak sápadt tányérjába s megszámlálni a foltokat benne.
Ám még ez sem volt elég.
Egyik embernek nem volt mit csúfolni a másikon. Mind egyforma rútak
voltak már, azt is el kelle feledni. A gúny még kiáltóbb vala így; a
dacz még irtózatosabb.
Pedig a házi állatok nem ismertek már gazdáikra, a szelidített,
szoktatott párás nép szökve hagyta el a városokat s kínzott aggodalmas
előérzettel menekült a hegyek felé. Az ebek és a kis sárga énekes
madárkák csoportonkint hagyták el a városokat s siettek a havasok felé;
ott is fogadást tettek egymás között, hogy szólni nem fognak soha, az
ebek nem ugatnak, a madárkák nem énekelnek, nehogy megutált gazdáik
értük találjanak menni.
Helyettük holló és farkas lepte el a városok kerületét. Ezek a sírásó
vadak ott tartottak nagy tanácsot, elhatározva egymást közt, hogy
osztozzanak meg az emberek örökségén?
Őket elérte rossz sorsuk.
Bar Noémi nyolczadizben emelte fel átkos kezét és monda, szomorú hangon:
– Legyen halál…
S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a
kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs
magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.
Egy napon eltünt minden élő bogár a föld szinéről. Mintha itt volna az
ősz, mely őket magával viszi.
Másnap a kigyók, teknősök jöttek elő oduikból, elveszni az átkozott
napfényen, ott elfeküdtek a városok kapui előtt.
Harmadnap lehullottak a légből a szárnyasok, a háztetőkről aláfordultak
meredve, az utczákat ellepék hulló testeikkel. A farkasok látták
társaikat a hollókat megdermedni, s nem volt hozzá bátorságuk, hogy
hulláikhoz nyuljanak, hanem odasereglettek mind a városok kapuihoz, s
féltükben ott üvöltöttek, mintha kérdenék az embert: nincsen-e, ki
segítséget adjon?
Negyednap az emlős állatok pusztultak el, ott nyújtózva az emberek
lábainál. Nem maradt élő a földön, csak az ember egymaga és az ősvilági
szörnyek.
És még ez sem döbbenté meg őket! nem rémültek meg e szörnyű
egyedülléttől; – minden állat elveszett már, csak ők és bálványaik
éltek.
Még lett volna idő, még voltak napjaik hátra. Még nem mondá ki rájuk
Isten legrettentőbb itéletét. Bevárták azt.
A halál gyászangyala elkezdte szörnyű munkáját a lelkét megtagadó
fajban. Valami iszonyú betegség járt városokról városokra, az emberek
elhullottak segélytelen, menthetlenül; egy rövid óra véget vetett az
életnek, ma ifju és büszke alak, holnap csendes fekvő halott. A sír több
volt már, mint a ház s az élők nem elegen eltemetni a holtakat.
Egy jajkiáltás volt az egész ország! Tartományról tartományra szállt a
sirás. Az emberek fetrengve hevertek a porban.
Miért porban? Porban lakik-e az Isten? Nem égben kell-e őt keresni? Ah,
ők nem nézhettek oda fel, nekik csak bálványaik számára voltak imáik.
Azt mondák: ezek a mi Isteneink. Mi őket emeltük magunk fölé! És
senkinek sem volt bátorsága, hogy megmondja nekik: szálljatok le az
oltárokról, ti föld csodaszülöttei, a többi pornál rosszabb por, s
adjatok helyet az Istennek, a ki egyedül Úr!
E helyett a félelem és irtózat ádáz kétségbeesésében dühösen rohantak az
olajfa ifjaira s méregbe mártott fegyverekkel fenyegeték Bar Noémit, a
minden rossz okozóját, halált ordítva fejére.
– Nyolcz csapásra meg nem tört nép! im érezd a kilenczediket! kiálta az
Isten haragjának küldötte s lábával az álló földet megdobbantá.
És im a kemény föld reszketni kezde az ádáz tömegek lábai alatt. Elébb
csak mint távoli szélzúgás hallatszott a mélységből; majd mintha óriás
szekér gördülne végig ott alant, megrázva a palotákat, a mik ott fenn
építve vannak.
Irgalmas ég és föld!
Valami haragos szellem, a ki oda alant lakik, ki akar börtönéből törni,
s megrázza a föld alapját, összetöri a hegyeket s szikláikat aláveti a
síkságra.
A föld szine, mint a tenger, úgy hullámzik; a legnagyobb őspálmafák
koronáikkal jobbra-balra csókolják az ingó földet, és a tornyok és a
bástyák kettétörve omlanak le.
Ki tartja meg az aranyos palotákat? Ezer oszlop jobbra-balra dűlve
omlik. A büszke arany kúp utána hull, eltemetve lakosait; a kapuk óriás
koczkái a földre le vannak vetve, a bolthidak az utczák felett
cserepekben feküsznek a romok között. Por és cserép, a mi dics és
ragyogvány volt!
A bálványok templomaiba futó népet a romok zuzták agyon, a mámor-ittas
bacchanaliák házai eltemették titkaikat, a gyönyörök búvhelyein ott
veszett a vétkező.
A nép megrémülve futott a Triton bálvány elé, ki minden bálványok feje
volt.
A templom nyolcz fala szétomolva feküdt a téren, az ezüstből öntött
bálvány felfordulva, arczczal a földre borulva. Az élő bálvány maga
pedig ott ült trónusában, most is oly mozdulatlanul, miként máskor, csak
nagy kerek rémszemei látszottak forogni agyában, mintha bámulnák a
napot, mely oly régen el volt tőlük zárva.
A nép odaveté magát a szörnyeteg lábaihoz. Kezeiket fejükre kulcsolva, s
üvöltve kiáltának hozzá:
– Oh Triton, segíts!
A szörnyeteg maga is érzé lábai alatt reszketni a földet, s ott, a hol
baloldalán a pikkelybőr alatt meglátszott a szív lassú dobbanása, az
idegen félelemtől elkezde sebesebben lüktetni, s a szörny felállott
helyéből, az égre emelve iszonyú fejét magasan; mint egy torony úgy állt
a nép között.
A bálványimádók ujjongva kiáltának:
– Hah! a Triton-isten felállt! A Triton meghallá szavainkat! A Triton
harczolni fog az idegen Isten ellen! Most mutasd meg arczodat idegen
Isten és remegj a Triton előtt, kinek termete hat öl magas és keze
erősebb, mint a villám.
E káromkodás elhatott az öt igaz férfi sátoráig. Akkor Bar Noémi
szétszedeté a sátort; palástjaikat magukra vették az ifjak, a dárdáikat
kezeikbe s megindulának merészen, hogy a Triton hivására megjelenjenek a
mindenható egy Isten nevében.
Ott megállíták őket a papok a csodaszörny színe előtt, s mondának nekik:
– Im a Triton-isten felállt a mi védelmünkre és kinyujtá erős kezét és
megnyitá száját, melynek hangja erősebb a mennydörgésnél. Ti idegen
átoktevők, boruljatok előtte porba, vagy várjátok magatokra haragját,
mely titeket Isteneitekkel együtt elront!
Bar Noémi szivében emberfölötti lelkesülés lángjai kezdtek hevülni.
Körüle álltak ezernyi ezer csoportok, előtte az éktelen óriás-csoda.
És ő szóla mindazokhoz messzire eldörgő hangon:
– Por lakói, por imádói! Kiket sem áldás, sem átok, sem a jó, sem a
rossz napok meg nem javítottak. Legrútabb férgei a földnek! Im én
elbocsátom a tizedik csapást reátok, hogy ne legyen, a kihez
imádkozzatok többé. Tehetetlen szörny, förtelmes csoda, hajolj meg annak
nevére, a ki tégedet alkotott, s ki téged ismét összetör; s térj meg a
te uraidhoz, a porok férgeihez.
Ezt mondva, megcsóválta feje fölött nagy zúgással az éles kópját s
elhajítá azt a szörnyetegre.
A kopja süvöltve repült a papok fejei felett, s ott, hol a szörny bal
oldalán a szív lüktetése látszik a pikkelyes kemény bőrön, átfurta azt s
rendülve megállt szívében.
A bálványszörny rettenetes ordítással bukott arczra, fekete vért okádva
eltátott torkán, s farkával paskolva a földet, s körmeivel feltépve a
rakott köveket maga körül.
A nép első rémületében Bar Noémi és társai kimenekültek a sokaságból, s
midőn eszökbe jutott amazoknak, hogy a bálvány megölőjét üldözzék, az Úr
megrepeszté a földet szélesen a futók és üldözők közt, s kék lángokat
támaszta a mélyből és fojtogató pokolfüstöt.
Az öt férfi épen jutott el a tizenegy havas között fekvő hazájába. Bar
Noémire nagy öröm várt megérkezése napján. Neje fiat szült neki,
apjához, anyjához hasonlót.
És ez nagy vigasztalás volt a többi választott népnek is, mert ez által
adá tudtul az Úr, hogy a hol ártatlan csecsemő született e napon, az a
föld nem veszhet el haragja miatt.
A vének vénje megérté Bar Noémi ajkairól a történteket, a betöltött
csapásokat. A tizenegy havas között semmit sem éreztek azokból: itt
meleg nyár, vidám nap honolt, tiszta lég, zöld mezők, vidám patakok, itt
élt és örült létének a légben tánczoló bogártól az emlős állatig minden,
s áldás volt fűben és fában.
A vének véne, megtudva a legrosszabbat az öt férfitól, elrendelé
hiveinél, hogy kik a völgyekben laknak, mind szedjék fel legféltettebb
javaikat, hajtsanak el magukkal minden élő állatot, s vonuljanak fel a
magas hegyek közé, oda építsenek hajlékot. Az égnek majd gondja lesz rá,
hogy az örökhó elmuljon onnan, s helyet adjon fűnek, fának, a mi embert
véd és táplál.
A Triton még azután három napig kinlódott kapott sebében, a míg megbirt
halni, s ezredéves életét elvérzette ott a porban. Három napig
hallatszott rémordítása egyik hegyláncztól a másikig, mint egy tartós
menydörgés, s e rémszóra előjöttek oduikból a föld többi ősszörnyei: a
barlanglakó alvilági csodák, miket csontmaradványaikban bámul most a
késő világ; a rengő föld kizavarta őket sok százados álmaikból, s
előjöttek idomtalan alkatukkal, szarvas, agyaras fejükkel, pánczélos
sötét testükkel rémíteni a világot.
«Meghalt a Triton-isten, nincs többé Isten a földön! ez őrült kiáltás
hangzott végig az országban. Csak a havasok Istene él még. Menjünk
rajta, öljük meg azt is! Ő se legyen!»
És az ádáz milliók fegyvert fognak kezeikbe, hogy megtámadják az Istent!
az ezernyi rémállatok fogaikat, szarvaikat köszörülték, s csörtetve
rontottak a havasok ellen, a mammuthok utat törtek az őserdőkön
keresztül, hogy eltiporják a havasok nemzedékét.
Egy égostromló kiáltás viszhangzott a messze földön, minden megbomolni
látszott, még a fák és füvek is az éggel harczolni kezdtek; a pálmafák
levelei kimeredtek egyenesen, fel az égre, mint szál kardok, s minden fű
és falevél hegyét mutatta fölfelé. Az ingatott, rázott ormok meghasadtak
hegyeiken, s eddig nyugodalmas bérczek tűzokádó ajakkal szólaltak meg az
ég ellen, lángot és égő köveket hajigálva a magasba istentelen
lázadással; a föld száz helyen megrepedt, s büdös mocsárt, fekete, undok
iszapot okádott ki önmagára; az erdők lángba borultak s vérszínre festék
az eget…
Csak a havasok bérczei maradtak most is fehéren és nyugodtan.
Midőn a lázadt milliók hada, s a szörnyek rémalakjai megrohanták a
megtagadott Isten földét, körülfogta azt egy villámterhes felhő, melynek
csattogása felülmulta a rémek csatazaját, mely lobogó nyilaival szórt
rettentő halált az ég ellen támadt népre, s verte azt tűzostorával három
nap és három éjjel.
A belül lakozó nép imádkozott és magasztalá az Istent nyugvó hajlékai
alatt, csak messziről hallgatá a rettentő csaták zaját.
Harmadnap elnémult minden.
A felhők eloszoltak a légben, s a mint a havasok lakói széttekintének
ormaikról, egy sík tenger terült körülöttük; – csendes, néma víztükör,
melynek messze láthatárával a puszta lég érintkezett… hegyek, völgyek,
tartományok, hova lettek? hova tüntek?…
Maga a tizenegy havas is hullámokkal volt körítve s tizenegy szigetté
vált. Együtt, egy tömegben mind több ezer lábnyival alább sülyedtek
csendesen; a melegebb alsó légkör leolvasztá ormaikról az örökhó
rétegeit, s ottan támadt új élet és új tenyészet. A legelső tiszta
folton, mely a hó alól kibarnult, az Isten dicsőségére, a szabadulás
emlékére egy hársfát ültetett Bar Noémi, annak árnya alatt építette fel
gunyhóját, s mennél nagyobb lett a lombsátor, annál nagyobb lett a
család, s az Isten áldása rajta.
E tizenegy hegy csoportja a Canári szigeteké.
A nagy Oceaniából csak a hegyek maradtak meg.
Alkotásuk, partjaik tanuskodnak róla, hogy e szigetcsoport csak egy
elmerült világnak emlékül megmaradt vége.
Későbbkori fölfedezőik csodálkozva tapasztalák, hogy e félreeső
szigeteken egy saját népfaj lakik; alakjára szebb, erősebb, mint az
ismert nemzetek. Szabad lelkű és erényes; egy láthatlan Istent imádó,
szerelmében szűz, életmódjában egyszerű és sorsával elégedett.
Halottjait bebalzsamozva rakja el sírüregekbe, mert a feltámadásra vár s
művészetet, irást ismer, a mi máshoz nem hasonlít.
E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül, van még két csodás
lakója: az ebek és a sárga verebecskék.
Különös, hogy azon helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is
fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalni Oceania földén.
Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjaikat visszakapják. A kis canári
madárkák, e szelid, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti
hazájuk.
Nálunk ismét oly szépen, oly szerelmesen tudnak énekelni, mint hajdan a
Triton buja városában, s nem egy ábrándozó szív andalog el dalaikon, és
nem tudja, hogy mit érez?
A Bar Noémi ültette hárs most is áll még a ferroi szigeten, melyről a
földtudósok az első délkört számítják; százhatvan láb körülete a két
ezredévet élt szent fának, s lombjai alatt egy egész nemzedék pihen.
Mint az utazók beszélik, e fa lombjai szivják magukhoz a levegőég
gőzeit, s cseppekben hullatják alá a földre, a vízszegény szigetet úgy
öntözve napról-napra. A lakosok most is szent fának tartják azt.
Európa és az új világ között most egy nagy üres tengervégtelenség terül,
akárki tekintsen oda, nem tagadhatja meg, hogy ott egy egész világrész
hiányzik.
Plato leirta azt, Solon megénekelte, az arabok regéket mondanak róla, a
carthagóiak megtiltották felőle beszélni, mert igaz volt létezése.
Most vitorlák repülnek fölötte.
De gyakran, midőn szélcsend van a tengereken, midőn a mélázó természet
elábrándoz a multakon, a melegtől átfült légben megjelennek a csodás
tünemények a hajós szemei előtt: a sáppadó láthatáron paloták és városok
képei emelkednek föl, tornyaikkal aláfelé fordítva, pálmaerdők
koronáikkal lefelé. Csodás, nagyszerű alakok, a minők már nem léteznek,
merészen halmozott csarnokok utánozhatlan művei ott libegnek, ott
változnak a bámuló szemei előtt, míg egy támadó szellő szét nem fuvalja
azokat s a lengő hajó körül nem látszik más, csak a végnélküli tenger…
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Lásd Alexander ad Alexandro IX. könyvében 21-dik fejezet.]
[Footnote 2: China neve a bennszülötteknél.]
[Footnote 3: Φιλος τῖος δεοῖς νικητἠς ἐπιφανὴς, τυράννωνἕχϑρος, σατραπὴς
μεγισατων τῆς περσικῆς ἃρχων δυναμεως… Theophilakt.]
[Footnote 4: Persa hitregei angyal.]
[Footnote 5: Cserei Mihály: Erdély története.]
[Footnote 6: Mambrius Rosæus.]