Száz érczkapuja volt Triton városának, melyből a világrész minden
tájaira kőből épített utak vonultak; csak egy kapuból nem vezetett
sehova az út, mely a havas hegyek felé nyílt, a hol a semmiség és
pusztaság láthatatlan Istene lakik, a hová a földi boldogságot megutált
emberek szoktak elvándorolni a gyönyörök városából. E kapunak kőszöbét
is benőtte a fű, nem igen tapossák azt le.
Bar Noémi vissza sem tekintett az elhagyott városra, a míg a hegyek alá
nem ért. Ott, hol a délszaki növényzet elhagyja a földet s helyet ad a
szomorúbb erdőknek, hol a pálmák helyett fenyők kezdődnek, a legelső
fenyőfa tetején ott turbékolt a szép tali madár, az aranyszárnyú galamb,
s felszállt Bar Noémi előtt, midőn az a hegyek közé jutott, s miként
előbb a tengeren, úgy vezeté most a bujdosókat erdők, bérczek kietlen
honán keresztül.
Az önként termő fák, füvek elmaradtak itten, az a föld kezdődött, mely
ingyen nem nyitja meg keblét, mely a rest fiunak mostoha anyja, melynek
szerelmét meg kell érdemelni. Ez a hely, a hova a paradicsomból kihozta
Isten az embert, és megáldá őt, mondván: «verítékeddel egyed a te
kenyeredet!» Hibáztak a hajdankor bölcsei, midőn ezt átoknak nevezték,
áldás a munka, s a veríték az orczán a legszebb dísze Isten képmásának.
Bércz bércz fölé emelkedék; Bar Noémi és Byssenia mindig magasabbra
hágtak, s kebleik szabad lélekzése érezteté, hogy itt közelebb járnak
már az éghez.
Egy magasló szirtfokon leszállt előttük a galamb a földre, mintha
mondaná nekik: «e helyen megálljatok». Az illatos pázsit körül fehér és
kék csengetyű-virágocskák bókolgattak az érkezők felé, a zöld bokrok
közül sárga énekes madárka zengett eléjük szerelmesen, és az mind oly
ismeretlen szép és új volt.
Csak most tekinte még hátra Bar Noémi. Az elhagyott táj mély sárga
ködben feküdt alatta, mely halálszínt adott az egész vidéknek, s melyet
semmi szellő nem volt képes fölverni onnan; a rónát ellepő városok magas
tetőzetén, az óriás oltárokon égtek az áldozat tüzei, a nehéz sötétkék
füst nem birt fölvergődni az égbe, valami visszanyomta azt a földre, s
mint egy átokkal terhes felleg úgy állt az mozdulatlanul a házak fölött,
körülfolyva a tornyok kupoláit s a bálvány mereven álló szobrait.
A távol látkörön csalóka délibáb űzé játékait, felfordított városok
alakját mutatva az égben, tornyok és paloták tetőikkel lefelé álltak a
szédelgő magasban, a pálmák koronáikkal megfordítva; egy pillanatban
szertefoszlott minden és paloták, városok eltüntek az égről, a láthatár,
a róna egész a Triton városa kapujáig egy tengerben úszott, melybe a
túlemelkedő fák, s a magas falak messzenyuló árnyékot látszottak vetni;
a városok fölött vitorlás gályák úszkáltak.
Pillanatok mulva a tenger is elmult; a délibáb megszüntette játékait, a
láthatár kitünt, erdőivel, mezőivel s tornyos városaival újra.
Bar Noémi és neje bámulva látták e csodatüneményt, melynek csodás
jelentését csak az isteni titokba látó lélek fejthetné meg, s kezeik
összefonódtak önkénytelen, szívszerinti imára, hogy a mindenható Úr
fordítsa el erős boszúálló kezét a tőle eltávozott népről s ne engedje
az ő fenyegetését oly szörnyen betelni rajta!