És most el az új isten-választáshoz.
Egy nagy amphitheatrumszerű tér fogadja be a város népét, négy emelet
egymás fölött, ezüstözött rézoszlopokkal, mindegyik oszlop koronája egy
madárfőn végződik, mely ezüstcsövön át részegítő italt csorgat alá a
körülfutó medenczébe, az ezernyi ragyogó vízsugár, mely a húsz ölnyi
magasból hull alá, bűbájos ragyogványt ád a tér belsejének. A nép, mely
a karzatokat elfoglalá, kicsapongó jókedvével szürcsöli e mámoresőt, míg
a rút félemberi szörnyek alant a medencze körül feküsznek, úgy iszszák a
kábító italt; a melyik nem győzi tovább, fejét tartja a hulló nedv alá,
úgy áztatja magát. Némelyikben meggyullad a kárhozatos szesz, s az
bömbölve futkos keresztül a népcsordán; egy tűzokádó pokolbeli szörny! A
közép emelvényre a gyermekeket ültették, a kiket elhoztak ide, hogy
lássanak jó példát, hogy vegyenek részt ez ünnepélyben, melyet elmondani
borzalom.
Középen tizenkét aranyozott lépcsőemelvényen áll a háromszázhatvanöt
pap; a lépcsők alján ülnek a zenészek, hosszú ezüst kürtjeikkel, üveg
fuvoláikkal, a miknek lágyédes hangja felkeresi a szív minden rejtekeit,
s ittassá teszi a lelket. Az emelvény négy sarkán illatos füstölők
égnek, nagy metszett arany medenczékben, kábító füstpárát hintve szét az
egész sokaságra.
A papok intésére megnyílnak az amphitheatrum rostélyai, s miként hajdan
a római circusok carcereiből a halálra szánt küzdőket, úgy vezetik elő
azokból a két férfit, kik közül a nép egyet Istenének fog választani,
hogy egy évig annak legdrágább kincsét, leányai szerelmét hozza
áldozatul.
Két férfit találtak a papok kitünőnek a többi közül: egyiket az
ichthiosaurus, másikat a megatherion papja fedezte fel; és most a nép
fog választani a kettő közül.
Mindkét férfi sűrű fátyollal van letakarva, míg az emelvény lépcsőin
felviszik őket, akkor a többi papok leszállnak onnan, csak a két főpap
marad ott pártfogoltjaival.
A nép zaja lassú zsibongássá csendesül el, feszült figyelemmel néz
mindenki a két leplezett alakra, kik a négy füstölő kék felhői között
állnak.
Most előlép az ichthiosaurus papja, s leemeli az első férfiuról a
fátyolt:
– Lássátok és bámuljátok őt.
Egy hat láb magas irtóztató alak, arcza inkább fenevadé, mint emberé,
torz szakálla, összenőtt szemöldei, tompa orra, széles felduzzadt ajkai
iszonyú állati erőre mutatnak nála; széles vállain és vastag karjaiban
idomtalan izmok látszanak dagadni. Az egész alak félelemgerjesztő. De
öltözete ragyogóvá teszi sötét tekintetét. Köntöse tarka gyöngyökkel van
hímezve és aranynyal kivarrva, sűrű kemény haját arany sisak szorítja
arczához, melynek taréja gyémántokkal és villogó topázzal van kirakva,
baljában széles paizsot tart, melynek széleiről csatában megölt
ellenségeinek hajfürtei csüngnek; jobbjával öt lábnyi hosszú rézpallosra
támaszkodik, melynek széles lapja bűbájos képekkel van teli vésve. Súlya
félmázsa e fegyvernek.
A mint leleplezék a férfit, a nép örömkiáltása hangzott fel egyszerre,
mely elcsendesültével az emberszörnyek állati nyerítésében mult el.
Ekkor a megatherion papja lépett oda a másik alakhoz s alácsúsztatva
termetén a fátyolt, kiáltá a néphez:
– És most lássátok és hódoljatok.
A második férfi termetét nem rejté sem arany, sem gyémánt. Az idegenek
egyszerű fehér öltözete volt rajta, mely deli alakját olyannak engedi
láttatni, a minő valóban, idegen szépséget nem hazudva hozzá. Fedetlen
fejét nem ékesíté más, mint gazdagon leomló hajfürtei, s oldalának
minden ékessége egy rövid kard volt, mely azt kivánja, hogy a ki
ellenségével akar beszélni, közel lépjen hozzá.
A pap szólott a néphez:
– Ime, idegen férfi ez; távol tengerentúli országból, kit Triton
hatalmas karja hajóstul együtt ide hozott. Szemeiben más tűz ég,
szivében más vér kering, miként a mi népünk szivében, orczájának
tekintete előtt elhomályosul minden férfi arcza, a ki partjainkon
született. Én nem szólok többet. Vannak szemeitek. Tegyetek választást.
A másik pap kiáltott.
– Ki akarja a bajnokot?
A néptömeg közül alig szállingózott egy-két koszorú a felhivásra, mit
romlott izlésű hölgyek vettek le fejeikről, hogy a félvad herculesi
alaknak hajítsák.
És midőn a megatherion papja kérdezé:
– Ki akarja az idegent Istenül?
Akkor egy vihar támadt hulló koszorukból, a delnők letépték fejeikről,
kebleikről virágaikat, s diadalkiáltással szórták azokat mind az idegen
férfi felé, hogy az egész amphitheatrum tere egy virágesőtül öntözött
kertté változott át.
«Őt, egyedül őt és senki mást!»
A gyémántos, aranyos dalia haragos büszkén szállt le papjával együtt az
emelvényről, nagy, villogó rézkardját vállára vetve, s elkeserülten ült
meg a legutolsó lépcsőn.
Az idegen férfi egyedül maradt papjával az emelvényen, ki a férfi szép
hajfürteit illatos rózsakoszorúval fonta körül, diadalmasan üdvözölve
őt:
– Légy üdvöz, Teczkatlepoka Isten; légy üdvöz a szépek, a gyönyöradók
nevében; te választottja a népnek. Im vedd át birodalmadat minden
szépségek királya, gyönyörök félistene, hölgyek fejedelme. A virágokat,
a mik számodra nyílnak, a szemeket, a mik érted epednek, az ajkakat, a
mik rád mosolyognak. Üdv neked, Teczkatlepoka Isten!
A nép tombolva ordítá utána az üdvkiáltást. Az amphitheatrum egy sötét
szegletében pedig ott ült búsan, lefátyolozott arczczal egy szomorú
alak, egy reszkető hölgy, kezében az egy igaz Isten frigyládáját tartva
és sóhajtva nyögött magában.
– Oh Bar Noémi!
Bar Noémi nem hallá e gyönge hangot; az üvegfuvolák zenéje, az
ezüstkürtök lágy összhangjai bűbájos, észháborító dallá olvadtak agyában
a gyermekek kardalával s a szűzek énekével össze; Byssenia szava nem
hangzott azokon keresztül.
A csábító tüneményalakok ott tánczoltak el előtte, ködruhában,
habruhában; szétbomlott hajfürteik úgy repkedtek szét a légben, villogó
tűz-szemeik jobban ragyogtak a napnál, annyi szépség, annyi gyönyör; ki
ne vesztené eszét itt.
És a nyögő, fájó sóhaj másodszor is hangzott újra.
– Oh Bar Noémi!
És az ifjunak úgy tetszett, mintha könnyű borzadály reszketne át
tagjain.
Mi volna az? Van-e szemed? Van-e szived? Volnának-e érzékid, ha itt
kételkedni tudnál? Hogyha száz év várna rád, nem odadnád-e mindannyit
egy ilyen tekintetért, és az égi üdvösséget, a mi túl az életen vár, e
látmánynak birtokáért? Ezer meg ezer csábalak tánczol körüle bűvös-bájos
tündekörben, mindig többen, mindig szebbek, mindig közelb-közelb jőnek,
arczát éri lehelletük, lelkét égetik szemeik, énekük szivét átjárja.
Csak egy szó kell ajakáról, hogy elmerüljön e tengerben csupa merő
édességből, hogy elveszszen a legédesebb halállal, mely nem egyéb, mint
egy hosszú – hosszú csók.
A zene, az ének egyre varázslóbban hangzik, a füstölők bájillata
mámorral tölti el a léget, a hófehér karok az Istenné emelt férfi
vállait érintik már: midőn újra harmadszor is hangzik a szó, még fájóbb,
még keserűbb.
– Oh Bar Noémi! Oh Jehovah Isten!
Egyszerre felrezzen ő. Mint ki álomból ébredt fel, csodálatos mély
álomból, mely tagjait kötve tartá. Fejéhez kap, a rózsakoszorút letépi
onnan s kétfelé szakítva, lábaihoz hajítja azt és dörgő hangon kiált:
– Én Isten nem vagyok! Egy az Úr, az Jehova!
A zene, a dal elhallgat egyszerre, mint mikor a hárfa húrjait
kardcsapással vágják ketté, a bűbáj széllyel van törve, a csábító
tündéralakok arczai vad furiákká változnak, az édes harmonia égrendítő
zűrhanggá válik; átok, gúny és undok kaczaj tölti el a mélységes tért s
a félszörnyek bömbölése, nyerítése.
Ám ha ég, föld reszket is az utálatos ziharban, nem reszket Bar Noémi
szive. Megtalálta azt a nevet, mely neki erőt adott elemek és harczok
között, s kivonva kardját oldaláról, most úgy áll ott a tomboló néptömeg
közt, mint egy Isten! Mint egy férfi, a hol nincsen férfi több.
És szól az ellene támadó vad tömeghez, olyan hangon, mely túldörgi
átkaik rikácsolását.
– Triton városa népei! Ti bálványimádó gyávák! Ti élő festett koporsók,
kiket még életükben elhagyott a lélek; halljátok szavamat. Az én nevem
Bar Noémi. Védelmem az egy igaz Isten, kinek arczát nem láthatja emberi
szem. Bátorságom az én erős kardom, melyet soha senki meg nem csúfolt.
Ime kimondom néktek, kik csufoljátok az Istent s csufoljátok annak nemes
képmását, a férfit, hogy benneteket utállak és megvetlek s nincs
kapuitokon belül sem agg, sem ifju, ki előtt szivem megrendüljön.
A szégyen és a harag elsáppadása terült el mindenki arczán. Másutt pírja
van a haragnak, a szégyennek, itt fehér volt annak színe, mert Bar Noémi
igazat mondott, mert az egész nagy városban, a gyönyörök városában nem
volt egy férfi, a ki föl merte volna emelni karját az idegen férfi
ellen, a ki őket meggyalázta; mert úgy állt ő közöttük amaz emelvényen
vakmerő arczával, kivont fegyverével, mint egy bosszúangyal, a ki
büntetni jött, nem emberekkel harczolni.
A gyémántsisakos dalia, azzal a széles, hosszú rézpallossal, azzal a
herculesi termettel, ott ült a legalsó lépcsőn és fejét sem fordítá
felé.
A papok, az öregek kétségbeesve rohantak hozzá, és nógaták, biztaták,
hogy álljon fel és mossa le a gyalázatot az egész népnek arczáról: a
férfi nem akart mozdulni; a kábító kéjital még zsibbasztva tartá testét,
lelkét. A gyönyörök bölcsei vesztükre találták fel mysteriumaiknak e
mindenható nedvét, mely a férfit megalázza, a szivet ellágyítja s a hősi
bátorság helyett puha kéjvágyat önt a szívbe, hogy Hercules megszokja a
tarka szoknyát és az orsópörgetést.
Végre új italt hoztak számára, melyet a harczba menőknek szoktak adni.
Erős ideglázító ital volt az, fenevadak tajtékjából, mérges fáknak
gyümölcséből, melytől vérszomj száll a szívre, olthatatlan. A harczital
tűzcseppjei átjárták a férfi idegeit s most fölkelt az, s körülhordá
vérben forgó vad szemeit, s kiduzzadt ajkain a düh sárga tajtéka
habzott; arczai tűrhetlen lángoktól látszottak égni.
– Ki az, ki engemet hívott? kiálta vad, rikoltó hangon, mely hasonlatos
a veszett fenevadéhoz, s nagy mellét előre feszítve, széles nehéz
pallosát megforgatá feje fölött mind nádszálat, és szemeiből zöld tűz
lövellt szét, és lábainak toppantása alatt lesülyedt a kő a kemény
földbe.
«Old meg őt! az átkozottat, a rút idegent, a nép csufolóját!» hangzott a
karzatokról, s minden kéz oda mutatott a lépcsők tetején álló Bar
Noémira, a kit nehány percz előtt koszorúkkal halmoztak el.
A viador bőszült ordítással forgatá meg feje fölött pallosát, s éktelen
fejét megrázva, mint a vérszagolt oroszlán rohant fel az emelvényre.
– Triton segíts! ordítá az egész népség.
– Csak egy elhaló csöndes hang a circus egyik oszlopánál sóhajtá:
«segíts Jehova!»
Bar Noémi egy nyommal sem lépe hátra. Mintha érczből volna öntve ott
azon az emelvényen, úgy várta ellenfelét, s oda vetve magát bőszült
csapása elé, visszavágott neki bátran.
A légben találkozott a két fegyver; nagyot csendült mind a kettő. A nagy
széles rézpallos az óriás kezében markolatban hasadt ketté s a légben
süvöltve magas ívben repült alá a nagy térre; az aczélkard Bar Noémi
jobb kezében még csak csorbát sem kapott.
A nép hangja egyszerre ketté volt vágva. Ez országban nem ismerték a
vasat, minden fegyver rézből készült, s im a karcsú kékes fényű
ismeretlen ércz az első csapásnál ketté szelte a nagy vörössel ragyogó
pallost.
«Jaj Triton, jaj!»
A viador megrettenve tartá Bar Noémi elé széles ezüst paizsát, melyről
annyi megölt ellenség hajfürte lógott.
A kard csendült, a paizs döngött, s a második csapás után két darabba
kettéválva látta a nép az ezüst vértet bálványcsodák képeivel.
«Jaj Triton, jaj!»
Az óriás térdre bukott a csapástól, s csak nagy erős karját birta maga
elé tartani még; de Bar Noémi megragadta öklét egyik vaskezével, hogy
csontjai ropogtak bele, s egy végső rettentő csapást mért ellene
sisakjára.
A lesujtó aczél alatt szikrát hánytak a gyémántok és topázok, mintha
villám sujtott volna. S mintha villámsujtott volna, úgy esett le holtan,
hanyatt az aranyos emelvényről a nagy rengeteg óriás, holt szemeit
szétmeresztve a nagy halálos éjszakában.
A megrettent nép arczra borulva omlott a földre; a papok megtépték
ruháikat, úgy vetették magukat Bar Noémi lábaihoz.
Alázatosan meggörnyedt fővel csuszott hozzá a megatherion papja és
reszketeg hangon kérdé:
– Idegen népek Istene, ki villámokat viselsz kezedben, mit kivánsz
tőlünk?
– Nőmet kivánom, kit tőlem elszakítottál, frigyládámat, melyben Jehova
parancsai vannak és azután el akarom hagyni e várost.
E szavaira hálakönyekkel szemeiben lépett elő Byssenia a rejtő oszlop
mellől, s csókokkal halmozá el Bar Noémi kezét, azt az erőst, azt az
állhatatost.
«Oh mi boldog nő!» sóhajtának a Triton városa delnői, kiknek nem adatott
a gyönyör, büszkén mondhatni el magukról: «én férjem neje vagyok!»
Senki sem merte a városból eltávozó Bar Noémit gúnynyal, csúfsággal
háborgatni; a nép, mely odáig kisérte, fel sem mert nézni rá.
«Nem ember ő, mondának a papok, hanem egy idegen nép istene, kivel nem
bir emberi kéz. Egy mogorva, haragos, rideg Istenség, a ki nem illik a
Triton városába. Örüljetek, hogy eltávozott örökre!»